 | |||
Anno, déli tizenkettő órakor, a Kárpát-medencét a húsleves és a rántott hús illata töltötte be. Egységesen. A hasonlat profán, de annál pontosabb. A vasfüggöny mögötti békés mindennapok, a még archaikus családi szálak, mára a múlté. Amolyan poszt-szindbádi világ áll a tegnap világa helyén.
Ami maradt, s konokul velünk marad, elfeledett ételreceptek, meglazult rokoni és személyközi viszonyok helyén: a tudás-átadás és befogadás logikája. Az „iskola", amiből érkeztünk. Társadalmi propagandák, ideológiák, iskolarendszerek, s az alattvalói passzivitás: ételkultúránkat, gasztronómiai szokásainkat is túlélik.
E rendünkre, mint „ellenrend", világít rá az evangélium. „Mester, láttunk valakit, a ki a te nevedben űz ki ördögöket, és eltiltottuk, mert nem követ minket." (Mk 9,38) Azaz: a tanítványok reakcióban ráismerünk azokra a mechanizmusokra, melyek reakcióinkat mozgatják. A legnehezebb meglátnunk történelemben elnehezülő önmagunkat. Az „eltiltások" és „kizárólagos igazságok" világából.
Egy olyan „iskolából" jöttünk, mely képtelen úgy tanítani, hogy elfogadja: akit tanítunk az egyben tanítónk is. Tudás-központjaink soha nem nyílnak meg a Jézusnál megfigyelhető pedagógiának. Az egyház, főleg itt közép-kelet Európában, képtelen felfogni, hogy a közeg, amelyhez szólni kíván, egyben Hagyományára tanítója is. A kultúra, bármennyire foszlóban legyen is, mindig Tanítónk is. S ha tagjaira nem fentről „le" tekintene az intézményes vallás, az evangéliumbeli nyitottá váláshoz valami nagyon hasonló történne. Egy kölcsönös tanulási folyamat. Egy közös emlékezés a jóra.
Ha iskolarendszerünk nem „bankrendszer" logikát követne, a tudás eltárolására és egyoldalú beruházására épülne, a legfontosabb átalakulásba lépnénk be. Kilépnénk végre abból az alattvaló-képzésből, mely barna és vörös vagy épp fogyasztói diktatúrát szolgál ki, kritika nélkül. (Mellékesen, átalakuló köz- és felsőoktatási rendszerünk, most épp az alattvaló-lét ismétlődéseibe inkarnál vissza. S ne tévesszen meg senkit, hogy most ez épp egy konzervatív oktatáspolitika keretében. A megelőző liberális korszak, más mázzal, de ugyanúgy az alattvaló-képzést kondicionálta.)
A politikai pártok (vörös, fehér, barna, kék, zöld, piros, stb.) eleve a „kizárólagosságra" és a lekezelő (infantilizáló) „lefelé" beszélésre épülnek. Ugyanabból az iskolarendszerből mely zsugortartásba merevített értelmek zárványába „bankolta" a tutti tudást.
S szinte mellékes, hogy az Uniót „növekedésillat tölti be". Régóta nem szimpatizálok a pénzügyi mechanizmusokat, banki marketingeket átvett új brüsszeli bürokratizmussal. A válságkezelés nyelve megtagadása az európai humanizmusoknak. Diktál, lediktál, kritika nélküli reflexiót, feltétlen engedelmességet vár el. Egyparadigmás világgá leszünk. Kezdünk hasonlítani az egykori „Szovjet-unióra". Veszélyesen kezdünk ismételni szolgai alázattal felül nem vizsgált téziseket. S a felül nem vizsgált tézisek természete a dogmákká merevülés.
E veszélyes - valódi viszonyítások nélküli - világban Márk sorainak „kemény beszéde" az ellenállás parancsolata. Nem a kegyetlenség képeiként szólalnak meg az intések. „Ha bűnre visz az egyik kezed, vágd le. Mert jobb ha csonkán mégy be az életbe, mint ha két kézzel mégy be a gyehennára."… „És ha az egyik szemed visz bűnre, vájd ki, mert jobb ha fél szemmel mégy be az Isten országába, mint ha két szemmel vetnek a gyehennára." (Mk 9,43.47) A kultúra kisiklása a kritikai reflexió feladása. Nem jámbor elvárás, de parancsolat, kilépni a kor vakságából, a „le-diktált", kizárólagossá tett igazságok világából.
2012. szeptember 30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése