A szemlélődő Rákóczi

Vidéki délután (Wiltshire) foto: balintbeckett

Éjszaka villámlás és végre, eső. Meglepő, de még mindig csak az első, őszi színek a lombokon. Egy éjszaka alatt érkezett meg az ősz.

Martyn Percy mondja (szelíd arca előttem Cuddesdon-ból): a teológia feladata életünk tényei között az egyetemességet keresni. Így érint meg az ablak előtt, a böszörményi úti fák ismerős mozdulata. Ugyanaz a szitáló eső és pára, mint Wiltshire-ben, a Savernake Forest. Országok, tájképeikkel, egyfajta könyvbe összefűzve. A tény, hogy hűséges kutya-tekintetté szelídül a természet névtelensége, feltárja az "Album" univerzalizmusát, amelyben élünk.

Miután eltűnt a tél az évszakok egykori rendjéből, meg kell becsülnünk ezt az őszi havazást. A szürkeség és a színek őrváltása betakarja öntudatlan rohanásainkat. A mindennapi nemlétből újra reflexióba emel. Az Istentáj egyetemességébe. Mely templom-bensőt és külsőt újra egybeköt.

A szent és a profán szembeállítása mindig az értelmünknek állított csapda. Küzdöm a templombensők (szerintem) természetellenes melankóliájával. Mint az ér belső falán lerakódó elmeszesedés: növekszik liturgikus tereink "melankóliája". Mint felborult egyensúlyú szervezet kezdünk el élni, mai templomba járók, "Istenbe zártan". Pedig, micsoda különbség lehet, egy szabadabb istenképpel és egyházképpel lélegezni. S főleg, e nyitottabb képekben élni.

A világ önmegváltása, természetesen, nem létezik. Ezért kell a történelemnek és "elszigetelt templombelsőnek" újra egymásra találnia. S elbeszélgetni a világ peremén, ahol jelenleg élünk. Mégpedig az elveszített, ám szemünk előtt álló egyetemességről.

Rákóczi Ferenc Vallomásai különös módon mutatja a szent és a profán, a külső és személyes történet egybeolvadását. A "különösnek" (partikularitás) olyan részletére bukkanok nála, mely közös pillantást enged osztozott világunkra.

Mint egy japán metszet. Ahogyan bécsújhelyi börtönéből a várárok vizére tekint. "Mert soha semmi kellemesebb nem történt velem életemben, mert kisgyermekek módján, akik kis dolgokban szoktak gyönyörködni, boldogan örvendeztem, és nem tudtam betelni a szabadabb látvánnyal, ami még így sem mutatott nekem mást, mint a kristálytiszta vízzel telt várárkot és a hozzá tartozó kertecske fáit. Egész órákat töltöttem az ablakba telepedve, hol a halakat és a hatalmas tokhalat nézegettem a vízben, hol az itt úszkáló hattyúkat, ételt nyújtván nekik, mert nagy örömömre ideszoktak. Ilyen lelki felüdülésben töltvén egy hetet, lehetőséget kaptam rá, hogy könyveket, papírt, tintát, matematikai eszközöket és festékeket tartsak magamnál, és ettől kezdve a nap óráit folytonos gyakorlatokra osztottam föl. A reggeli imádság idejét világi könyvek olvasása követte, ezután rajz- és festékgyakorlat következett, melytől visszatértem a te Szűz Anyád tiszteletére írt imádságoskönyv fölolvasásához." (Vallomások, Első könyv, Szépirodalmi Könyvkiadó 1979, p.142.)

Azt hiszem, a történelemnek ezeket a közös pontjait megkeresni a szemlélődő Rákóczival - a megpillantott közös szabadulás. A szem elhanyagolt szabadságharcait összegyűjteni. Életünk fenti "japán-metszetét". Egyetemes jelenetei azok a fogódzó pontok, melyeket egybefogva, szó szerint, felülírhatjuk azt a száműzetést, amiben az ország él. Amikor történetünk nem passzívan rajzoltatik, mások által, de általunk megfigyelten alakul.

Ez a pozitív szabadulás érint meg "Bécsújhelyem" felé ("Csorna") indultam reggelén, Liszt transzcendens etűdjeiben.

2012. október 3.