Klasszikus sorok

,,Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásába." (Lk 10,2). Klasszikus sorok. Hagyományosan, s legszűkebb értelemben a „papi hivatásokra" vonatkoztatjuk a helyet. Emlékszem, egy tisztább tudatú világban, elemi erővel szólítottak és küldtek e sorok. Ott volt e sorok-tükrében egyfajta vonzás: megismerni az Istent és életünk titkát egyként rejtő világot. A termésbe fordult „Istentájat".

Napról-napra küzdök, hogy kihántsam magam a nosztalgia szorításából. Nem szabad, legalábbis egyedül nem, nosztalgiából szemlélni a világot. Akkor sem, ha a szív biológiai órája átlép egy határt. S makacsul gyökeret ereszt, hogy egy mozdulatlan prizmán át egybegyűjtse a bejárt tájakat. Amikor még „értetett" és egyben volt a világ, s maga a személyes élet is töretlen linearitásban haladt előre.

Lukács sorai szólítás mindennapi pupilláink élettel és jövővel való feltöltésére. Kilépni a nosztalgiákból. S bármilyen paradoxul hangozzék, kilépni a nosztalgia logikájából, amit az „európai rohanás" kényszerít ránk, globális kényszereit a helyi politikák lokalitásába testesítve.

Mert, érdemes megfigyelned a nosztalgia természetét, mint jövőtől való bezárulást. Mindig akkor jelenik meg, amikor az élő emlékezet holt emlékezetté válik bennünk. Amikor az emberi benső forrásai egyoldalúvá válnak, legyöngülnek, majd elapadnak. Mert a nosztalgia, tulajdonképpen, legyengült történetmondás. S az élő „lelki tér", ellenben, dinamikus történetmondásunk. Amikor a múlt tanúival, bölcsességével, a jelen kihívás elé állító kérdéseivel, és az „eljövendő aratással" párbeszédben vagyunk. Az élő psziché, mint személy, tulajdonképpen mediátor e hármas irány között.

Mindennapi gondok és „európai" és „magyar szorongások" között: nosztalgiákba menekülünk. Mint maga a politikus is teszi. Az irány helyes, csak mint egyedüli irány, halálos tévedés.

Bach Jól temperált zongorájának dallamai felül emelnek minden nosztalgián. Miként az evangéliumbeli küldő hang is. Jézus itt „történő történelembe" (Buber) hív. „Ne hordjatok erszényt, se tarisznyát, se sarut!" (Lk 10,4) A „munkásokat küldeni aratásába": a lélek nosztalgián túli növekedésébe küldésünk.

Közösségi szinten e küldetés: megtalálni a forrásokat, mely kinyitja ezt az állunkig ránk gombolt kort. S itt értékelődik fel minden egyes szeretettől útra indult vagy szeretetben befejezett tettünk és gondolatunk.

S ekkor jelennek meg, mint most bennem is, a nosztalgiát-múltat átalakító emlékek. A polcról elővettem a Szentírást az igehelyek pontos idézésére. Fordította és görögből magyarázta „Békés Gellért". Utolsó éveiben, Rómából hazatérte után, tanárunk volt Pannonhalmán. A nosztalgián túli derű, a jövő hangja, az eltökéltség ereje ragadott meg benne. Éreztük csupán, föl nem fogtuk, hogy valami hallatlan tágasságból és tapasztalatból beszél.

A fő kérdés, miként az evangéliumban is, marad. Felfakad. Honnan jönnek a nosztalgiákon kívülről, azokon túlról lélegző tanítók? A felismert „aratás", egyben a belülről átalakító Lélek volna? Úgy tűnik igen, hisz nincs más lehetőség. A nosztalgiák felülírása és megtermékenyítése csakis általunk ‒ önnön tisztulásunkon át ‒ történhet.

2012-10-04