A 149. zsoltár a gyógyító "Hang" szétömlése a Földön. Látszólag Izrael népének belterjes ujjongása. "Dicsérjétek az Urat!. Énekeljetek az Úrnak új éneket, dicséretet a hívek gyülekezetében!" Látszólag, mint belügy jelenik meg a kiválasztottság. "Örüljön alkotójának Izrael"! Ám valójában hallatlan univerzalizmust fogalmaznak meg a sorok.
Kis fantáziával: a világban szétömlő egyház képe, azaz, programja. Először is, új énekről van szó. S a "hang" az, ami pendülve túlcsorog egy hitvallás szűk sáncain át, szétterjed a világra. Ez a hang le-gördül a hegyről. "Sion lakói örvendezzenek királyuknak!" A zárt krédók idejének vége. A hitvallás akkor élő, ha tágul, s tágulásában megszólít, befogad, s a megszólítottat átalakítja. A hitvallás akkor élő, ha miközben átadója tanítja és maga is tanul a megszólítottól. A hit akkor élő, sőt, akkor a legelevenebb, ha beavató és beavatott között nincs különbség.
Ezt mondja el a "körtánc", mely a Lélek keltette örvény. "Dicsérjétek nevét körtáncot járva." S érdekes részlet: "Énekeljetek neki dob- és hárfakísérettel!" Érdekes, mert miközben Istene felé fordul személy és közösség, akiknek "háttal ál", azok is láthatóvá lesznek. Viszonyulási ponttá. Nem záratnak ki: a "körtánc" részei. Isten arca lesz az önmagunkon túllátó arc, ami a "mögöttit", az elfogadhatón túlit, észreveszi és láttatja. "Mert gyönyörködik népében az Úr."
Tehát: a legördülő hang dinamikája. Annyi, mint a kinyílás Lelkében élni. Felemelni, magunkhoz, szabadságunkhoz emelni. Isten mozdulatának meghosszabbításaként: "Győzelemmel ékesíti az elnyomottakat."
S ez a "kinyilatkoztatott" emberség terjed. Megtermékenyíti a történelmet, az "Ember tragédiáját". "Vigadnak a hívek e dicsőségben, ujjonganak pihenőhelyükön." Mert igen, ez a "pihenőhely" az otthon és befogadás megjelenése. Isten láthatatlan teremtő munkája.
A zsoltár folytatásától nem kell megijedni. Kreatívan, az akkori megfogalmazás archaikus félelmeit átalakítva kell csupán olvasni a bezárkózás képeit. Pedig mai érzékenységünkkel nagyon nehéz kép, szinte vállalhatatlan. "Szájuk Istent magasztalja, kezükben kétélű kard van". Igen: kulcs ez a kép. Ott van kíméletlenül, önlelepleződésünkben kimondva: mindarra, amire a "vallás", mint emberi krédó képes volt. Kizárni, megölni, üldözni - ami saját isten- és önképétől eltér. Mert bennünk dübörögnek a hit fals vonulásának csizmái: "Bosszút állnak a népeken, megfenyítik a nemzeteket."
Ebből az Isten-fordításból (ferdítésből) kell, muszáj, kilépni. A kreatív olvasatban csupán azt a kérdést kell feltenni: hogyan alakítanánk át a sorokat, hogy a kardélek, a kizárás, a primitív önvédések helyén megjelenjen az Isten. Amikor a dárdák között zúg a Lélek: milyen új képzeletre vagyunk képesek fegyvereink helyén?
"Bosszút állnak a népeken": mi, a Lélekben, bizalmat adunk a népeknek. "Megfenyítik a nemzeteket": mi, a Lélekben, megintjük történelem-önmagunkat. S emlékezünk a téves irányba leágazó utakra. A jobb irányba igazítva az első elrontott lépteket. S így érkezik meg teljesebb önmagunkhoz a zsoltár: "Dicső dolog lesz ez az Úr minden hívének. Dicsérjétek az Urat!"
2012. október 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése