B-év, 27. hét, P. (Gal 3,7-14; Zs 110; Lk 11,15-26)
Pál apostolt, éppúgy mint Jézust, vitában látjuk
környezetükkel. De mi ennek a vitának a természete? Az átalakulás, amit e „rákérdezések”
és „visszakérdezések” létrehoznak, fontos tanítás. Tulajdonképpen katalizálják
a közösséget: arra kényszerítik, hogy újra mondja saját történetét. Eleddig
tehetetlenségük folytán észrevétlenségbe kövült rutinok „inognak” meg. A
közösség vallási és morális emlékezete jön mozgásba. Gyakorlatilag kész „világképek”
fordulnak ki alapzatukból. Épp csak annyira, hogy többé már nem illeszthetők
vissza kifordulás előtti állapotukba.
Mind Jézus, mind a követő Pál vallási zsenije kultúrájuknak
végzett, nélkülözhetetlen, szolgálat. A
kérdés ma is ez: elbeszéli-e egy közösség a történetét? Mondja-e? Emlékezik e
önmagára, s tényegesen kimondja-e önnön történetét ‒ közösségben a történelmet
egyedül visszatükrözni képes Istenével?
Ma, tulajdonképpen, nincs történetmondás. Nincsenek
szavaink arra, ami megtörténik velünk. Nincs érzések és kérdések kimondása.
Nincs is történetünk. Illetve, van. Csupán a szótlanság felszíne alatt elfojtva.
Már-már zsilettpenge élűvé összeszorítva. Ahol a szó helyén is sebez a csendbe
préselt, megbénult történet.
Ez a gazdasági történetmondás, a „válságkezelésről”,
nem valódi történetmondás. S ez most ráadásul jó ürügy a hatalomért való újabb
marakodásra. Valódi történetmondás nélkül minden forradalom ellen-forradalom.
Az említett némaságot tovább rögzítő diktatúra. S nem bízom a szótlanságra
építő ellenzékekben vagy protest-mozgalmakban.
Tehát a kérdés marad. Emlékezés nélkül: sodródásban marad a közösség. Kimondott emlékek
nélkül.
S e némaság megtörése csakis az evangéliumból jön,
illetve, „prousti”, belső emlékeinkből. Mint az őszi, hajdúsági utca:
ezeremlékezetű illata. A temető sírjait, amint rendbe teszem anyával. A sír
körüli homokban a gereblye nyoma. A sírköveken az Utolsó Vacsora kelyhe. (Valójában
utolsó együtt töltött vacsora.) Mélyen belélegzem a hajdúhadházi utcák
mélységes, idő előtti idejét. A zsidó temető helyén a ligetet. Az idő előtti
időt: amikor még mindenre volt szó.
S ezek a szavak fognak egyszer csak elsöpörni mindent,
ami illúzió a polipkarú korból. Melyről azt hittük, hogy ad, miközben elvesz.
Állandóan megújuló, s mint nagyobb fényárban fürdő, üzletbelsőivel.
Ám amit legjobban várok, hogy meginduló
történetmondásunk majd felülírja azt a bel- és világpolitikát, ami teleharsogja
életünket. S a kereszténységet, mint újra induló történetmondásunkat.
2012-10-11
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése