2012. október 11., csütörtök

A kereszténység újrafelfedezése (Csendbe préselt szavak)



B-év, 27. hét, P. (Gal 3,7-14; Zs 110; Lk 11,15-26)

Pál apostolt, éppúgy mint Jézust, vitában látjuk környezetükkel. De mi ennek a vitának a természete? Az átalakulás, amit e „rákérdezések” és „visszakérdezések” létrehoznak, fontos tanítás. Tulajdonképpen katalizálják a közösséget: arra kényszerítik, hogy újra mondja saját történetét. Eleddig tehetetlenségük folytán észrevétlenségbe kövült rutinok „inognak” meg. A közösség vallási és morális emlékezete jön mozgásba. Gyakorlatilag kész „világképek” fordulnak ki alapzatukból. Épp csak annyira, hogy többé már nem illeszthetők vissza kifordulás előtti állapotukba.
Mind Jézus, mind a követő Pál vallási zsenije kultúrájuknak végzett, nélkülözhetetlen, szolgálat. A kérdés ma is ez: elbeszéli-e egy közösség a történetét? Mondja-e? Emlékezik e önmagára, s tényegesen kimondja-e önnön történetét ‒ közösségben a történelmet egyedül visszatükrözni képes Istenével?
Ma, tulajdonképpen, nincs történetmondás. Nincsenek szavaink arra, ami megtörténik velünk. Nincs érzések és kérdések kimondása. Nincs is történetünk. Illetve, van. Csupán a szótlanság felszíne alatt elfojtva. Már-már zsilettpenge élűvé összeszorítva. Ahol a szó helyén is sebez a csendbe préselt, megbénult történet.
Ez a gazdasági történetmondás, a „válságkezelésről”, nem valódi történetmondás. S ez most ráadásul jó ürügy a hatalomért való újabb marakodásra. Valódi történetmondás nélkül minden forradalom ellen-forradalom. Az említett némaságot tovább rögzítő diktatúra. S nem bízom a szótlanságra építő ellenzékekben vagy protest-mozgalmakban.
Tehát a kérdés marad. Emlékezés nélkül: sodródásban marad a közösség. Kimondott emlékek nélkül.
S e némaság megtörése csakis az evangéliumból jön, illetve, „prousti”, belső emlékeinkből. Mint az őszi, hajdúsági utca: ezeremlékezetű illata. A temető sírjait, amint rendbe teszem anyával. A sír körüli homokban a gereblye nyoma. A sírköveken az Utolsó Vacsora kelyhe. (Valójában utolsó együtt töltött vacsora.) Mélyen belélegzem a hajdúhadházi utcák mélységes, idő előtti idejét. A zsidó temető helyén a ligetet. Az idő előtti időt: amikor még mindenre volt szó.
S ezek a szavak fognak egyszer csak elsöpörni mindent, ami illúzió a polipkarú korból. Melyről azt hittük, hogy ad, miközben elvesz. Állandóan megújuló, s mint nagyobb fényárban fürdő, üzletbelsőivel.
Ám amit legjobban várok, hogy meginduló történetmondásunk majd felülírja azt a bel- és világpolitikát, ami teleharsogja életünket. S a kereszténységet, mint újra induló történetmondásunkat.

2012-10-11

Nincsenek megjegyzések: