A megmunkálandó ikontábla: életünk szimbóluma. Mint Pilinszky írja "A mű születésében", a vers/ikon, mint ideális költői (vallási) kép nyersanyaga, a nyelv (történetünk) megmunkálása ellenében történik. Szembemegyünk az alkotói képzelet által átvilágított "múltunkkal".
Az ikon-író lelkiségére alkalmazva mindezt, azonban, sajátos, pozitív dialektikával találkozunk. Egyrészt az anyaggal küzdve szembesülünk múltunk "káoszával". Figyelmünk (életünk) összeszedetlenségének megtapasztalása ez - az isteni fényben, ami a megfestendő Ősképből, mint Krisztus valódi Ikonjából ragyog ránk. Azonban ez a "nyersanyag", bűneink és örömeink, félbemaradt, befejezetlen múltunk és jelenünk: nem csupán "negatív" ítélet.
Az ikon megrajolásának folyamatában éljük át, hogy az az intenzív figyelem, amelyre Isten meghív bennünket, párhuzamosan, értékelése is életünknek. Életünk - töredékességünk - nyersanyaga fel-értékeltetik. Értékes. Ezt mondja ki az ikon-írás sor-vezetője, a Kegyelem. Hiszen múltunk "káoszából" ábrázoltatik ki Isten-képmásúságunk, "több", azaz "fókuszáltabb" önmagunk.
A kánon, azaz az ikon megírásának szigorú szabályai, szorosan belesimul az anyagba. E szabály-rendszer nélkül "ihletünknek" nem lenne valódi vezetője. Muszáj látásunknak e Törvénybe tisztulni és egyszerűsödni. Szemünk eme "átistenülése" nélkül csupán "merő formai és nyelvi (képi) bravúrokra" lennénk képesek. Megfestett ikonunk semmiben nem különbözne a világ képeitől - és történetmondásától. Amit produkálnánk, nem lenne több, mint "békebeli katonai parádé" a valódi küzdelmén (önismeretén) átment szem és értelem igazi "győzelmi felvunulása" helyén. Ahogy Pilinszky fogalmaz: "A magam részéről inkább kedvelem azokat a költőket, akik valamiképpen nem született formaművészek, hanem formaművészekké váltak: azaz megtalálták, mert bátrak voltak megkeresni a saját problematikájukat és csakis az igazi, végzetszerűen számukra megadott ellenállások ellenében játszották ki a költői és formai bravúrjaikat." ("A mű születése", A mélypont ünnepélye, I. Kötet, Szépirodalmi Kiadó, Budapest 1984, p.31.)
Az ikont, életünket, írva: szembesülünk "saját problematikánkkal". Minden bukásunk és jóra való képességünk, ezt kell tudatosítanunk, értékeltetik és felértékeltetik. Átalakulunk - bármilyen paradoxon is - önmagunkba. S amikor az ikont írjuk, valóban tanúságot teszünk, a Megtestesülésről. Nem csupán Isten inkarnációjáról a látható, "megfesthető" Jézus Krisztusban. De tanúságtétel a bennünk rejlő jóról is, jóságba testesülésünk képességéről. Mely épp úgy bennünk van, mint Isten Országa.
2013-07-04
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése