Pilinszky János legkorábbi esszéit olvasom. 1943. Pilinszkyről tudjuk, mennyire a figyelem művészete az övé. Szinte túlszárnyalhatatlan az intenzitás és koncentráció amivel világa részleteit az emberi figyelembe öleli. A világot mint minden részletében jelentős ikont szemléli. Tárgyak, tájrészletek; az emberség auráján belül. S mégis, e legkorábbi írásai tárják fel: mi az a végső meder ami a megfigyelt "használati tárgyakat", az élet külső tényeit, egységbe rendezi. A szolidaritás. Szolidaritás a világából idegenbe szakadt emberrel; mint szenvedővel. A hadifoglyok iránti figyelme - minden más tárgyi figyelmet megelőz. 1942 tavaszán írja: "Igazi megpróbáltatás azonban számukra az este, a pihenés órái: ilyenkor eszmélhetnek csak rá gazdátlan sorsukra, a szülőföld vigasztalhatatlan hiányára, valahol a Szajna partján hirtelen abbamaradt életükre." (Misszió a hadifoglyokért, Élet, 1942. november)
Francia hadifoglyok. A hivatalosan ellenséget a haza és otthon közös tapasztalatában látni képes szolidaritás: hitelességének és egyetemességének alapja. Ez a törzsi határokon való eredentő átlépés emeli Pilinszky költészetét nem csupán kora, de korunk fölé is. S ez az "is" a döntő. Újra olvasásának aktualitása. Mert ennek az intenzív figyelemnek a titka az, ami izgat.
Már ezek az első publikációk figyelme intenzitásának csúcspontján mutatják a költőt. Az életmű kezdetén már röntgenlemezként feszül előtte a "magyar táj". Számomra ez a koncentráció a legfeltűnőbb; s mostani újra olvasása aktualitásának alapja. Mert újra hallgatni Pilinszkyt, tekintentetének újra tanulása, elsősorban.
Figyelmének intenzivitása, épp akkor, 1942-43-ban, nem lehet véletlen. December című írása egyszerre gyönyörű jelen idő és kiteljesedés felé futó Passiótörténet. "Észrevétlenül érkezett az éjjel, mintha valaki lopva fehér krétával rajzolta volna körül a házakat, a fákat, a sötétből elváló ablakpárkányokat. A Halászbástya körbefutó tornyai szikrázva állnak a hamuszín ég peremén, s a hidak mintha megereszkednének súlyuktól az ólomszínű Duna felett. Puha köd tömi el az utcákat, a távolságok megenyhülnek, úgy hiszed, hogy a szobádban járkálsz. A pálosok kolostorából nehezen emelkedik fel a harangszó és kurtán belefagy a levegőbe; a villamosok sűrűket csöngetnek, s a szomszédos jégpályán már kora reggel megindul a korcsolyázók eleven körhintája.... A hegytetőn ingujjra vetkőződik a síelő, botját a hóba szúrja... Haját kisimítja homlokából, messze a menedékháztól, csukott szemekkel szívja tüdőre a sugárzó, éles magányosságot." (1942. december 17.)
Történelmi kataklizmák előtt, vajon mindig megszületik, ez az intenzív figyelem? Most, amikor tájainkra, életünkre mind kevésbé figyelünk? S vajon mik lehetnek e költői (emberi!) figyelem újra tanulásának következményei? Nemde ez a konok megfigyelni és ölelni tudás az alapja, hogy meginduljunk a világ - s benne önmagunk - elvarázstalanodásának visszaútján?
S e korai írásokban bukkanok rá eme kollektív fogságunk szimbolikus megfogalmazására. Az elvarázstalanodás: figyelem és idő-érzék vesztésünk. Isten- és önmagunk vesztésének szimbóluma a Pilinszky által megfigyelt "zsebóra elvesztése", kiesése figyelmünk fészkéből. "Négyszáz éve annak, hogy az emberiség kezébe csúszott az idő: megszületett az első zsebóra. Azóta az eddig zajtalanul kisikló pillanatokat nyugodtan tenyerünkbe foghatjuk, akkor hallgathatjuk ki a mulandóság [Isten, szeretteink, hazánk] szívverését, amikor éppen eszünkbe jut. Egy kicsit talán el is kényeztetett minket ez a csodálatos műszer, érzéketlen közönnyel viseljük, élünk vele, akár a levegővel. Csak ha kihagy szorgalmas körförgása, eszmélünk rá zavartan, micsoda fontos szerepet játszik életünkben, milyen tétován, bizonytalanul puhatolózunk nélküle a világban, akár a magára maradt vak egy belvárosi utca forgatagában. Idáig észre sem vettük, mint a legtöbb csodát - az eget, a földet, meg a csillagokat -, s most mintha egy zavartalan szerelem szakadt volna meg, fegyvertelenül kerülünk szembe a múló idővel.... Hálátlanok vagyunk, s ha csodáltuk is, csak gyermekkorunkban csodáltuk, hajoltunk föléje ámuló tisztelettel, csak addig volt rejtély, míg ki nem lestük aranyló fogaskerekeibe zárt titkát, hogy azután gégle száműzzük képzeletünkből." (A zsebóra négyszáz esztendeje, 1943. január 31.)
A tét: Európa, a demokrácia, és életünk elvarázstalanodásának visszafordítása. Mert Pilinszky költői figyelmének újratanulása nélkül mind bentebb menetelünk egy elmélyedések nélküli Európába és hazába. S olyan lesz az életünk, amilyen a tekintetünk.
2013-07-03
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése