Visszatérés

A hazaérkezés, nincs jobb szó rá, eufóriája. Szombathely, Dozmat, Pomáz, Budapest. Ismerős és élet alakította útvonalak. Régi szobám. Itthon maradt könyvtáram.

Elsősorban nyelvi határátlépés ez. Ismét. S szokni, belefeszülni, a meghökkentően túlpolitizált mindennapokat. A nyilvánosság is, első benyomásom ez, extrém mértékben túl-politizált. A megfontolandó megfigyelés: a magánszféra is.

Valami, talán a távolságban eltöltött idő, nem enged visszamerülni, beolvadni "közmagyarságunkba". A tiltakozás itt van bennem, s küzdeni fogok a reményre hangolt szavakért. Mert az emberi szó természete az, hogy mindig törekszik kinyitni a "mát".

S  van mit tágítani; elsőként is a - számomra már múlt időből, jövőből? szemlélt - kolostor-falakat. Muszáj reményből élni: hisz ezeket a falakat akár szellemi és emberi börtönömnek is érezhetném. Mert minden emberi helyzetünk csak annyiban váltható meg, amennyiben nyitott a megváltásra. Befogadni a külső történetet, a vendéget, az idegenből érkező vándort, tudást és tapasztalatot. Ha a környezetem nem kíváncsi történetemre (a szem tartalma), attól én még kíváncsi vagyok az ő szemükre, amit és ahogyan látnak. S láthatunk, kis erőfeszítéssel, közösen.

Megfigyelni ezt a labirintust, belülről, már ezerszer tettem. Most igyekszem mindezt kívülről. Arra a szemre, retina-képződésre figyelni, ami, mintegy második szemként, kialakult. S kíváncsi leszek, miről beszélhet majd az a "kolostoron" kívüli szem, amivé lettem.

A hazatérő-kinn élő szemről, tegnap esti olvasmányélményem. Régi könyvtáramból. Pilinszky János írja az Egy lírikus naplójából (1976). "A nagy művész legfőbb feladata, hogy újra és újra semmit tudjon. Csak akkor képes megismételni azt a rendkívüli monológot, amit a csecsemő folytat egy-egy különálló tárggyal az összefüggések mindennemű könnyítése nélkül.

Egy gyerek monológja a világ szüntelen keletkezésével érintkezik, míg a felnőttek menthetetlenül az összefüggések okos, könnyítő, de kétségtelenül másodrendű szintjén igyekeznek bármit is megérteni és elhelyezni. A fölnőttség - ha ugyan sikeresnek nevezhető - a konstrukciók táguló körében él. Egy csecsemő önmagában néz meg mindent, s így, ha nincs is áttekintése, a keletkezésről mérhetetlenül többet tud, int mi, akik beszélni tudun már a világ legalábbis helyi struktúráiról... Minden igaz művészet kizár mindennemű rutint. A dadogás az ékeszólás alfája és ómegája." (Új Ember, 1976. augusztus 1.)

Megpróbálom, hosszú hónapok hallgatása után, életre kelteni ezt a londoni, s nem londoni, naplót.

2013-07-02