"Azonkívül épp az igazi költő [ikon-író] becsüli is azt, amit legyőzött, aminek ellenállásán keresztül sikerült megörökítenie ihletét [látomását], ami másképp füstbe ment volna" - mondja Pilinszky. Ő a nyelvről, mint költői megfogalmazást megelőző eleve adott közegünkről beszél, mellyel szemben a költészet megvalósul.
Az ikon festőjéből is születik. Mindabból, amit "nyelvként" látomásokat, emlékeket magunkban hordozunk. Voltaképp személyes történelemként, mely a nagytörténelem és a körülvelvő kultúra nyelvének belső lenyomata. A készülő ikon eme benső történetünk elfogadására tanít. Sőt, az ikon előttünk kibontakozó szépsége még tovább megy: megtett utunk egészét, a maga totalitásában, szeretni tanít.
S Pilinszky önmegfigyelése itt fontos tanítónk. "Hát ha már a vers [ikon] születéséről beszélünk, semmiképp se hanyagoljuk el azt az előzetes állapotot, mondhatnám a fogantatásnak azt az örökös állapotát, amiben a költő [ikon-író] örökösen él. Ha valaki megkérdezné tőlem, mikor lettem költővé nem tudnék rá becsületesen felelni. Egyes költők megvilágosító eseményekre, fordulatokra emlékeznek vissza. A dilettánsok rendszerint valami nagyon költői eseményre, mint pl. mikor először meglátták a tengert, vagy az anyjuk halálára. Már közelebb jár a kérdéshez az, aki úgy teszi föl: mi tett költővé. Talán a legszembetűnőbb, legállandóbb jele a költői alkatnak az az örök figyelem, a lankadatlan, ugrásra kész éberség. Költőnek lenni föltétlenül kimerítő és emésztő állapot." ("A mű születése", A mélypont ünnepélye, I. Kötet, Szépirodalmi Kiadó, Budapest 1984, p.31.)
Azaz: nincs összeszedettség megtett utunk egésze nélkül. Életünk a maga (befejezetlen) teljességében szükséges hogy az istenire hangolt figyelem megszülessen bennünk. Minden, ami voltunk, a kegyelem mellett, szintén forrása embertársa, élővilágra, épített környezetünkre irányuló figyelmünknek.
2013-07-08
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése