A debreceni állatkertben szombat délutáni séta. Vendégem szenvedélyesen érdeklődik az állatok iránt, különösen a csacsik vonzzák. Gyerekkorában sok időt kellett kórházban tölteni különféle műteni, s vigasztalást a csacsik jelentették, mellyel a szülők "kompenzálták".
Kánikula. A szomszéd vidámparkból a Campus fesztivál színpadai ontják a zenét. Barátom kérdezi, hogy lehetséges ez? Az állatokat, melyek hallása ezerszer érzékenyebb az embernél, sokként éri a hangzavar. És szenvednek. Akkor is, ha nem látjuk. Kizárt, hogy ez felmerült volna, hisz évek óta az álletkerttel szomszédos Vidámparkban és a Nagyerdő szomszédos területein folyik a fesztivál.
Állatkertben évek óta nem jártam. Most, visszagondolva, meglep az állatok melankóliája. Legtöbbet a Makakói majmok ketrecénél időzünk. Vidám kis teremtmények lennének, de mégis, láthatóan szenvednek a bezártságtól. Az okos ember elektromos kábelekkel, "villanypásztorral" előzi meg, hogy kiszökjenek.
Megfigyelem, hogy a bokor egy helyütt ráhajlott a villanypásztorra. Miért nem másznak ki? Ha félelmükön az áremütéstől túl tudnának emelkedni, a ránőttt bokron át szabadulhatnának? S amiért nem teszik, vagy mert nem elég intelligensek (kétlem), vagy mert pontosan tudják-érzik, nem tudnának visszamászni társaikhoz.
Zsiráfok körbe járnak. Két oroszlán kiterülve a napsütésben. A pávián ketrece - szűk, sűrű rács - a legszomorúbb. Ami leginkább meglállásra késztet és megrendít, a két fekete pókmalyom a házukba bevezető rács-alagutukban. Egyikük mozdulatlan. A másik monoton ritmusban simogatja kezét, mely mozdulat végén arcával tenyerébe temetkezik. Lehetetlen, hogy ne akarna valamit elmondani arról, amitől nem érzi jól itt és most magát.
Ezek az állatkerti képek peregnek vissza és vissza bennem. Életünk kényszereibe zártan, ha nem tesszük fel magunknak a kérdést, "mi a jó élet?", magunk vagyunk e malankolikus ketreclakók. Miközben szabadságnak nevezzük önmagukba (de önmagunkba soha vissza nem térő) vissza térő köreinket.
2013-07-20
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése