Város a város helyén

"Párbeszéd", Régi Bialystok (foto:Balintbeckett)

A białystoki gettólázadás hetvenedik évfordulójára emlékezik a város és a régió. A város modern operaházába igyekezünk (Ulica Odeska 1.). A. apai ágon zsidó származású. Így különleges kötődés bepillantani városába. Leonard Bernstein Kaddish-ára van jegyünk.

Útközben néhány felvételt készítek. A megmaradt néhány régi faházról és épületről a volt zsinagóga mellett. A nap alkonyodóban. Az egyik felvétel különlegesen sikerül. A régi faház ablakaiban tükröződik a naplementében fürdő modern épület, átellenben, az utca túlsó oldalán. A fény egy tündöklő ablakot kap telibe, s a régi ház faláról áttükröződik a napsugár. Régi az újban. Ha címet adnék a felvételnek, a „Párbeszéd" lenne. Bernstein műve új jelentést ad a képnek. Tulajdonképpen rohantunk az operába, s csak lassítottam, amikor a fénykép készült. Mégis, muszáj volt megállnom. Megszólított a ház, figyeljek rá.

A.-nak másnap elmondom ezt az élményemet. Mióta saját kiszakadásaim élem gyermek- fiatal-, és immár felnőtt-korom lakóhelyeiről és belakott „kultúráiból", érzékeny vagyok az elmúlt városokra. Talán belemagyarázás, „kivetítés", talán nem, de különös párbeszédet érzek a „zsidó romvárosokkal". Egykor lakói most, jelen kultúránk helyén, megszólítanak.

Mondom A.-nak, hogy különös érzések ezek a białystoki séták. A lengyel emberek meglepően csendesek és szelídek. A varsói csata (1920) oroszok feletti győzelmét ünnepelve, a Branicki Palota mellett a park bár tele volt emberekkel, mégis, feltűnt a visszafogott „szláv zsongás". Párok és gyerekek mintha visszafogottabban beszélnének − egy történelemi kórház folyosóin? Derűs családi ünneplés, állami és egyházi ünnepen, augusztus 15-ről.

Az említett ünnepi zsongás, ám a hétköznapok ritmusai is, mintha óvatosan simulnának bele (egyfajta tisztelettel?) az egykor volt, zsidó Białystok mával összeérő tereibe. Az 1943-as gettó felállításáig a városnak több mint ötven százalékát a zsidó lakosság adta.

S a mában, mint a fényképen a régi ház ablakában belépő jelen, ott él és kísért a régi Białystok. A lerombolt házak ellenére, ott él az a bizonyos elhurcolt ötven százalék. Talán így képzelem a mennyet. Nem ott fenn, hanem ami itt folytatódik tovább, láthatatlanul. Házaink helyén: immár generációk, láthatatlan otthonaikban élik tovább életüket. Mintha mi sem történt volna. Mintha Berstein Kaddish-át nem írták volna meg; maga e történelmi kaddish-imádság helyén.

Magán az estről megfogalmazódó gondolat bennem, Bernstein zenéje. Mely a kívül álló (kívül állhat-e?) kultúra nevében, ma, bekapcsolódik az elpusztított kultúra zenéjébe. Lent a zenekar és a közönség − a legfelső szint soraiban ülünk. Lent, a białystoki érsek bíbor-pileolusa (fejfedője), a protokoll sorokban, apró pont. A zenekart hallgatva elgondolkodom. Ha így be tudnánk pillantani a másik közösség zenéjébe és kultúrájába, ahogyan most odafigyelni tudunk, bizonyosan másként alakulna minden a történelemben. Ha népek értenék más népek érzésvilágát és kultúráját, eggyé válva, részévé válva e hagyománynak: megszületne bennünk a hiányzó egyetemesség tudata.

S ott, a héber dallamok töredék-ritmusaiban és újra-gondolásában fut át rajtam, Bartók Concertója, szinte csaknem egy időben a białystoki gettólázadással (1943), egyetemes Kaddish. Európa és az Újvilág Kaddish-imája, benne hangot adva a kis népek zenéjének. Ahogyan Bernstein kórusa „susog", emberi hangoknak inkább suttogása, mint éneke ez. Nyugalmat nem találó madárrajként köröznek történetünk földje felett e hangok: kultúrák  és feledésre ítélt fragmentumai.  

Város a város helyén. Számomra ez most Białystok, legalábbis a városnak egy fontos arca ez az öntudatlan egymásban lakozás. Istenem, milyen lenne a ma, ha minden Białystok beléphetne a mába? S ha a meg nem szakadt életek és történelem élhetné tovább saját örömeit és tehetetlenségeit? S mi történne, ha már ez nem történhet meg, ha mi magunk tudnánk bepillantani a múlt ablakain, majd belépni e párhuzamosan élő hajlékokba?

2013-08-16, Białystok.