Az Egyesült Államok elnöke épp most fejezte be beszédét. Az esti híradók megszakítással közvetítik döntését. Katonai akciókkal fogják megbüntetni a szíriai kormányzatot vegyi fegyverek bevetése miatt. Az ENSZ hivatalos vizsgálata még véget sem ért. A minták még elemzetlenek, de a döntés már megvan.
Visszakeresem, az elnök beiktatási beszédekor mit gondoltam, mennyire új és békét hozó hangon szólalt meg. Figyelem mostani arcát, hangját. Valami történt. Hangja mára egészen más hang. Az erő hangja, az USA a kozmikus csendőr hangja.
Illúzió volt a biblikus hang kihallása az akkorra már béke Nobel-díjjal megelőlegezett színes bőrű ember esetében? Nem, az a hang valóban más volt. A remény, hogy lehet más a külpolitika és a nagyhatalmi jelenlét a világban, azonban eltékozoltatott. Nincs többé.
❋
S különös kontraszt a megszakított híradó súlya, délutáni fürdő-élményemmel. Őszi hangulat. Az utolsó napsütéseket kihasználom úszásra a Nagyerdei Strandfürdőn. Hazaindulás előtt a termálmedencében. Beszédes kisfiú jön be a meleg vízbe. Játszik. Vízipókot lát. S beszél, beszél. Igazság szerint be sem jöhetne, még túl fiatal. Szinte kopasz, olyan rövid a haja. Leveleket hoz fel a medence aljáról. Kérdezi, láttam e a vízipókot. Nem, de te igen? Hol? S a gyermek beszélgetni kezd velem. Először távolságtartóan kérdez. Hamar megbarátkozunk. Beszél, beszél. Tudsz békásat úszni? S ügyesen úszik a víz alatt. Anyukáját kérdezem, hol tanult úszni. Sehol. Megmutattuk neki. Gondolkodott rajta, hogy beíratja úszni, de túl drága. Petike. A leveleket végül vállamra és homlokomra ragasztja. Csinálj belőle bajszot. Csinál. Kérdezi, nekem is csinálhat-e? Így játszunk. Látod, ott a cuccunk, mutat a medence partján a színes törölközőkkel letakart két kosárra. Kérdezni nincs időm. Talán illetlenség is volna. De ragaszkodásából érzem, talán csonka család. Remélem, nem. Helló, kiáltja kifelé menet a medence mellett haladóknak. Annyira kisfiú, hogy lehetetlen nem visszahellózni. Mosoly mindenfelől.
❋
Az, hogy játszó – játszani és bízni tudó – gyermekek voltunk, nem illúzió. Az a fürdőző gyermek Obama elnök is lehetett volna, egykoron. Vagy épp a szír elnök. S nem hagy nyugodni a kép és az elvesztett illúzió gondolata. S valami egyetemes, intő példázat fogalmazódik meg bennem. Igen, illúzió volt azt gondolni, hogy a „fekete bőrű", a meghurcolt, kolonizált csoportok leszármazottja, majd képes lesz túllépni az euro-atlanti gyarmatosító ösztönökön. Mintegy megtörni az erőszak és fegyverek (és mögöttük sorakozó gazdasági, „nemzeti érdekek") nyújtotta minták bűvkörét. Ki más, ha nem az elnyomottság kollektív emlékezetéből érkező új minőség képes erre az önmegváltásra? Ha ez a megtorló és megfenyítő támadás megindul – végleg véget ér a remény világa. Ez a világ (nemzedékünk) – önmagán belülről – soha nem lesz képes új nyelvet tanulni a konfliktuskezelésre.
❋
Aggodalommal nézem világunk (magunk, a résztvevő fele által gerjesztett) feloldhatatlan ellentéteit. S maradok egy közelmúltbeli beszélgetésből visszacsengő „koánnal". Gondolattal. Attól, hogy valaki egy adott helyzetben igazat mond, még nem „jó ember". Mint ahogyan, ha valaki nem mond egy helyzetben igazat, nem biztos, hogy hazug vagy morálisan rossz ember. S valahogy most az az érzésem, hogy ha az USA-nak „igaza van", még nem biztos hogy a helyes úton jár. Ott, a medencében, jó volt távol lenni a híradók által megszakított világtól.
2013-08-13-24, Debrecen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése