Képszakadás

 

Horváth János (1930-2021) grafikája

 

 

 

 

 

 

 

 

  

Mint a tengerpart visszatérő hullámai, a kérdés ismétlődik bennem. Mi a szerepem abban, hogy az ukrajnai háború bekövetkezett? S kívül maradhat-e bármelyikünk belőle?  

S különös látomás fog el, míg e választ kutatom. Elképzelem II. Rákóczi Ferencet vagy Petőfit, akár Balassi Bálintot. Tegyük fel, hogy az ember évszázadokat élne. Mit válaszolnának ők, hegyláncnyi tapasztalattal a vállukon, „arcuk mögött"? Milyen választ adunk mi, akik (különösen ebben a digitalizált cyber- és képernyők regimentírozta világban) gyakorlatilag történelmi tudat nélkül élünk? S mit ők, akik, kikapcsolhatatlanul annak az óriási, örvénylő-hullámzó-feszülő hálónak az eleven részei, amit történelemnek nevezünk? 

Ha a világtörténelem egyetlen, egymásba szervesülő élet lenne - a válasz egyértelmű. Ugyanazt az életet éljük, ugyanannak a testnek a tagjai vagyunk. Felelősségünk megkérdőjelezhetetlen.  

Az, hogy nem látjuk felelősségünket, nem mentség, hogy „vakok vagyunk". Hogy nem vagyunk örökkön élő Rákóczik, Zrínyik, Radnótik, stb. Mégpedig azért nem, mert a hivatásunk, hogy ápoljuk ezt a bizonyos folytonosság élményt, és felelősséget. Ettől az élménytértől nem vagyunk megfosztva. Sőt. Kereszténységünk része, hogy a napi Eukarisztián („mise") keresztül éljük ezt az egységet. S lássuk benne a mindenki máséval összefüggő szerepünket. Mert „Krisztus teste", az a bizonyos parányi ostya vagy úrvacsorai kenyér, a történelem teste is.  

S muszáj bűneimre gondolnom. Nincs következmények nélküli önzés. Ami bűn és mulasztás az életünkben: az mind-mind torkolat. Ahol életünk titokzatos folyója, minden hordalékával, beleömlik abba a kavargó karma-tengerbe, aminek (mostani) neve „ukrajnai háború".  

Istenem, bárcsak vissza tudnám fordítani azt a folyót, tisztulásra, hordalékostól. De nem lehet. A háború (ez a túl-szennyezett tenger) már történik. Morális és személyes csatavesztés? 

Meglehet. De mi történik, lehet-e közöm a béke megteremtésében? Talán nem, hisz békekötéseink nem a morális nagyszerűség döntései. Sokkal inkább a háború kifulladása. 

Ám mégis, ha az a béke megtörténik: igenis lehet személyes szerepünk e béke megőrzésében. Ám csakis éber szemmel. Másként, (történelem)tudatosan élve.  

Az Eukarisztia képe (kolostorok, plébánia-templomok, és otthonaink benső élete) mégis a válasz. Krisztus teste - a történelem teste. Történelmünk Teste. Ebbe a testbe való tudatos belépés, történelmi és morális tudatunk napi újjá teremtése, igen, ez a kulcs. A történelem hálószemeit, amely képes felfogni a jót, felelősségünk hálóját, csakis így tudjuk az ár fölé emelni.  

S talán, maga a csillagos ég (ha még van rá szemünk és időnk túllépni a város-történelem fényszennyezésén) ennek emlékeztetője. A csillag csillogása: felelősségünk és igenünk világa, nyitó kérdésünkre. 

 

29.03.2022