A concourse-on (NW9) a verekedés a semmiből pattant ki. Annie-t, a mozgássérült nénihez kerekeztem oda, hogy van. Polite exchange of words. Kilenc, tizenkettő feketébe öltözött fiatal. Most of them fekete. Kettő egymásnak esett. Hallani ahogy a csonton csattannak az ütések. Az egyik a földre kerül. A másik üti majd fojtja. A többi nézi. Ordítok, torokszakadtából. Hey, you, bystanderds! Go and stop your friend! Az üvöltés felébreszti őket. Odaszaladnak, próbálják őket le- és szétválasztani. A történet végét nem tudom, rohantam a rendőrséget hívni, majd a közeli rendőrősre. Szerencsémre a járőr kocsiban voltak.
Ez itt, gyakorlatilag, mindennapi stressz. A világ végén, ahol az ördög minden nap jót szórakozik, s eleget ehet.
Közelről látni, ahogy a gyilkosság megszületik. Előlép az emberből.
Egy az egyeben modellje a belőlünk ki (egy lépéssel előre) lépett háborúnak. These are not happy times.
És micsoda kontraszt a természet rendjével. A dongók, valami miatt (nyilván okul van rá), naponta szürkületkor jönnek a virágzó fára. Szarkák utolsó gally gyűjtő repülése készülő fészkükhöz. A virágok utoljára mutatják meg színüket.
Talán a festés, a festmények világa érkezett újra el. Annak az ideje, ami nem mondható ki logikus érvelésben. Most, a festmények kora után.
Miért nem írok? Miért nem festek? Miért vagyok képtelen figyelni?
28.03.2022
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése