Fresh snowfall in Hunstanton. It does not last long, but the cold wind drives me into the Costa Café. A large hot chocolate and a sandwich. A local café has a different atmosphere—one mostly frequented by people who live here. All this happens in the morning, before the afternoon of pastel drawing. At that point, there is no way of knowing that both what I see in the café and the afternoon itself will turn out well (I continue the micro-landscape series). I have the feeling that what I experience in the morning is somehow connected to the image that will be born later in the day.
A couple stands in front of me in the queue. They are not on my radar at all. My peripheral, half-frozen vision registers them—mistakenly—as a mother and her teenage son. Only later do I realise that I sit at the table next to theirs. There, at first, a slightly awkward young man pulls his luggage close to himself. Later, the young woman sits down beside him. Only then does it dawn on me that they were the ones standing ahead of me.
Meanwhile, to my left, at a small table for two, sits a bearded young man. Beside the table: a backpack, bundles of this and that, shopping bags. He gives the impression of being homeless. Something seems broken in him. He takes out a large colouring book filled with elephants—Indian patterns. He places a set of coloured pencils beside him and, with the greatest care, immerses himself in filling the blank spaces. He is engaged in the most serious creative work in the world. He does it with childlike determination; it matters to him.
Returning to my table neighbours. At first, I think a young mother is talking with her teenage son. But no. They are meeting for the first time today. They exchange Christmas gifts. Simple things, given with extraordinary attention. A smile in response, joy. Then the boy gives his gift: a mug with warm socks inside. I begin to observe the two of them more closely. I believe they are in love—perhaps on a date. The girl asks what films he likes. Stranger Things; the others are unfamiliar to me. Ordinary people. If one may say such a thing, neither the girl nor the boy is “beautiful” by our conventional standards. This unsettles me. Love and attentiveness flow between them so gently and so purely that it is impossible not to discover their beauty beyond form. Indeed, compared to the posing, selfie-ready, retouched and plasticised faces of social media, these two young people are beautiful.
For some time now, I have been preoccupied with beauty beyond the visible. With why everyone is beautiful in their own singular way—even those whom habit leads us not to see as beautiful. Because we are prisoners of the surface. And so it is worth asking: what about our visible history? Is there truly no entry into the beauty we observe? Or are we condemned to remain forever on the surface, living the dreams and news manufactured by dream- and news-factories? Today it is the bombing of Venezuela. The tenderness of the two young people opens an invisible door.
And soon it feels entirely natural to take delight in the moment when the elderly gentleman beside me suddenly calls across to the next table, addressing an acquaintance by name who has just arrived with his elderly wife. They speak across the tables. This human landscape captures me; it gives me joy.
And the afternoon? Chilled through, feverish—I should not really be outside—but I go to the shore. I want to paint the Beach Café, with its outdoor tables and umbrellas, the path leading down to the sea. Ever since arriving, this has been stirring in me. Before that, however, I begin with another small sketch. Heavy black-grey snow clouds in the sky, I think toward Wells-next-the-Sea. The sky is much darker than the sea and the foreground. I do not have much time; after five or ten minutes, my fingers go numb. A cutting wind blows. I cannot even assess how satisfying the sketch is. I head up toward the Beach Café. As soon as I open the tin of pastel sticks and begin the first lines, the snowfall breaks loose. As several times during the day, it does not last long, but it surprises everyone with its suddenness. People quicken their steps. Colours soften in the swirl of wind and flakes. In the finished sketch, this boundary is clearly visible: the cold yellow-grey sky, the rhythm of falling snow. Both moments are present at once—the before and the after of snowfall. There is only time to suggest the passing figures, a second or two at most. Like snowflakes, the figures rush past along the shore and in front of the café.
In the evening, taking the two small images out again, I am struck by the sense of personal presence they contain. They speak in much the same way as the café itself did. Behind that particular opened “door,” nothing is accidental. Just as no one is without beauty. That is why I gave everything the title Deep Sea.
03.01.2025
Mélytenger (Café Costa)
Előttem egy pár a sorban. A radaromon sincsenek. A periférikus (átfázott) látás regisztrálja (tévesen), anya kamasz fiával. Később derül ki, hogy a mellettük lévő asztalhoz ülök. Ott először egy kissé feszengő fiatalember húzza maga mellé csomagágját. Később a fiatal lány mellé ül. Akkor esik le, hogy ők voltak előttem.
Közben, tőlem baljra, egy kettes kis asztalnál szakállas fiatalember. Az asztel mellett hátizsák, ilyen-olyan batyu, reklámszatyrok. Hajléktalan benyomását kelti. Látszik, valami törés. Elővesz egy nagyméretű elefántos kifestőkönyvet. Indiai minták. Maga mellé teszi színesceruza készletét. S a legnagyobb gonddal elmerül az üres felületek kiszínezéséhez. A világ legkomolyabbb alkotó munkáját végzi. Gyermeki eltökéltséggel teszi, fontos neki.
Visszatérve asztalszomszédaimhoz. Először azt gondolom, hogy a fiatal anya fiatal kamaszfiával beszélget. Ám nem. Most találkoznak. Karácsonyi ajéndékokat váltanak. Egyszerű dolgok, de hihetetlen figyelemmel adva. Mosoly válasz, öröm. Majd a fiú adja át. Bögre, benne meleg zokni. Elkezdem megfigyelni a két személyt. Szerintem szerelmesek, talán épp randevú. A lány kérdezi, milyen filmeket szeret. Stranger Things, a többi nem ismerős. Egyszerű emberek. Ha szabad ilyet mondani, sem a lány, sem a fiú nem „szép” sztenderdjeink szerint. Ez izgat. Annyira finoman és tisztán áramlik a szeretet és a figyelem, hogy lehetetlen nem felfedezni formán túli szépségüket. Sőt: a social médián pucsító szelfis, retusált-plasztikált arcokhoz képest gyönyörű két fiatal.
Egy ideje izgat a láthatón túli szépség. Hogy miért szép a maga és egyedülálló módján mindenki, azok is, akiket beidegződésenk szerint nem látunk szépnek. Mert: a felszín foglyai vagyunk. Ezért érdemes eltöprengeni: s mi van a helyzet a látható történelmünkkel? Tényleg nincs belépés a megfigyelt szépségbe? Vagy mindörökké maradunk a felszínen, az álom- és hírgyárosok álmait és híreit élve. Ma épp Venezuela bombázása. A két fiatal gyöngédsége megnyit egy láthatatlan ajtót.
S már természetességgel gyönyörködöm abban, hogy a mellettem lévő idős úr egyszercsak átszól a másik asztalhoz, néven szólítva ismerősét, aki épp most érkezik idős feleségével. Asztal között beszélgetnek. Megragad, gyönyörködtet, ez az emberi tájkép.
S a délután? Átfázva, lázason – nem kéne most kint lennem – de megyek a partra. Szeretném a Beach Cafét, a kitett asztalaival, ernyőivel, a tengerhez vezető úttal, megfesteni. Mióta megérkeztem, ez motoszkál bennem. Előtte azonban egy másik kis vázlattal kezdem. Nehéz, fekete-szürke hófelhők az ég, azt hiszem, Wells-next-the-Sea felé. Az ég jóval sötétebb mint a tenger, s asz előtér. Nincs sok időm, öt-tíz perc után elgémberednek az ujjak. Metsző szél fúj. Nem is tudom felmérni, mennyire kielégító a sketch. Indulok fel a Beach Café-hoz. Amint kinyitom az ón-pasztel dobozt, s kezdem az első vonalakat, leszakad a hóesés. Mint többször a nap folyamán, nem hosszú, de a meglepetés erejével ér mindenkit. Emberek szaporázzák a lépteiket. A színek halkulnak a szél és pihék örvényében. Az elkészült válzlaton jól látszik ez a határvonal. A hideg-sárgás-szürke ég, a hóesés ritmusa. Mindkettő egyszerre történik: a hóesés előtti és utáni. Az elhaladó alakokat csak jelezni van idő, egy-két másodperc. Mint a hópihék, az alakok átsuhannak a parton és a kávézó előtt.
Este elévéve a két képecskét, elcsodálkozom, a személyes jelenléten. Valahogy úgy szólalnak meg, mint a kávézó. Ama bizonyos megnyitott „ajtó” mögött, semmi sem véletlen. Ahogyan senki sincs híján a szépségnek. Ezért adtam mindennek a „Mélytenger” címet.
03.01.2025
