Copyright request or contact the author at/ Kapcsolatfelvétel vagy visszajelzés itt: balintbeckett@gmail.com
A bejegyzések magáncélra szabadon használhatók. Ez az Evangélium természete. Azonban bármilyen nyomtatott vagy elektronikus formában történő közlésük kizárólag a szerző hozzájárulásával lehetséges. Az írások a szerző tulajdonát képezik. Kapcsolatfelvétel a balintbeckett- címen.
Popular Entries Last Month / Népszerű bejegyzések - elmúlt hónap:
Dover felé az emhuszonhatoson. A rádiónégyen közömbös műsorok, amúgy is háttérhallgatás vezetés közben. Doverhez már egészen közel, a műsorvezető szavaiból kihallom, „Hungary". Felvezet valakit. Ekkor és ekkor hagyta el az országot. Érdekel, de már kíváncsi vagyok a névre, ki lesz. Pauk György. Érces, meleg és dinamikus hangja. Örülök, ebben a londoni örvénylésben olyan ember, akit érintőlegesen, de megismerhettem. Békésen úszik a partvidéki táj. A GPS-ről felpillantok, ami a képernyőn fél centi, az másfél-két kilométer. Hallgatom Pauk történetét, amiről múltkori növendék-koncertjének bemutatólapja nem beszél. Elmondja, nincs emléke szüleiről, és ez fáj neki. Máig hiányzik. Apja munkatáborban halt meg. A postásra emlékszik, aki apja iratait hozta meg. Húszévesen elhagyta az országot. A szabadságért, tehetsége sodrásában. Megértette, mondja, hogy ahol büntetik a rádió hallgatását, ott csorbul a szabadság. Számára az otthon Anglia.
Figyelemmel hallgatom. Most döbbenek rá, hogy bár angolul nyilatkozott a BBC-nek, minden hangját magyarul hallottam magamban. Teljesen elfeledve a nyelvi határokat, vagy a név megnevezését. Szeretettel beszél a zenéről, s feleségéről, Zsuzsáról. A budapesti gettót csodával határos módon élte túl. Hangja és személyisége rendkívül pozitív. Nyilván, a zene is forrása a derűnek és koncentrációnak, ami személyéből sugárzik. Hetvenhárom évesen is aktív zenepedagógus, máig mesterkurzusokat ad. Ezt a ‒ nincs találok jó szót rá ‒ pozitivitást lenne jó eltanulni; magyarként.
S persze megfigyelem „hangjában", mint Nyugatra indult kortársaiéban is, a pozitív közeget, amiben éltek. Mert ez a döntő. Pauk zenészként, tehetsége miatt is, a legnagyszerűbb muzsikusokkal élt és dolgozott. Maga mögött hagyott egy országot; annak görcseivel és zsákutcás kényszereivel. A zene ebben az átváltozásban, és az előzmények ellenére, döntő volt. Szó szerint újjáteremtő erejű.
E zene forrásával lenne jó kommunikálnunk. Kapcsolatba lépni azzal az újjáteremtő erővel, szeretettel, amelyet a Háromsággal való találkozás kínál. Olyasmi ez, mint felpillantani a GPS térképről a valós tájra. Mert míg azt gondoljuk, hogy látjuk és értjük a tájat; valójában nem. Hiányzik az élményünk rápillantani a valóságra. Együtt érezni „térképeink" mértékét, és amit mutatnak. Sokáig nem fogom felejteni ezt a felpillantást. Amikor „átfordíttatott" a térkép útvonalakból, zöldből és kékből. Valódi mezőkbe. Valódi vizekbe. A távoli tengerbe. Mely együtt most együtt futnak utamon, a kocsiból kipillantva. Pauk kérésére a szerkesztő most feltesz egy új lemezt. Bartók Csodálatos mandarinját. Isten a szirtek alatt, útjainkkal párhuzamosan futó tenger.
2010-05-31, St Kathrines-Dover-Brüsszel
Hotmail: Free, trusted and rich email service. Get it now.
A pszichoterápia kezdőlépése, hogy a „beteg" önbizalmát helyreállítsák. Nagyon fontos lépés ez, hogy a személy újra képet kapjon önmagáról; s legyen energiája és bizalma nekiindulni az előtte álló belső utazásnak. Így lesz bizalma saját nyelve iránt, mely médiuma újraszülető önismeretének.
Európa is tanulja ezt a leckét: nem kihagyni az „önbizalom" helyreállítását. Úgy tűnik, mára látjuk meg, az 1990-es évek kezdetén, a kommunizmust követő rendszerváltozásokkor milyen fontos lépés maradt ki az „utódnépek" életében. Tulajdonképpen már a késő-szocializmus idejére egyfajta nemzeti depresszióba érkeztek e közösségek. Nálunk az Antall József vezette első demokratikusan választott kormányzat elfelejtette „kezelni" az évtizedek óta, komplex törések és traumákon át „nemzeti depressziót." Mert maga is e depresszió része volt. Nemcsak a forradalom, de a szimbolikus politizálás is elmaradt. A nemzeti énkép helyreállítása. Minden más, gazdasági kényszerek és privatizációs erőltetett menetek közepette fontosabb volt. S keserves árat fizettünk a közösségi ön-analízis hiányáért. Fontos volt a NATO-csatlakozás, az új ünnepek és emléknapok bevezetése, fontos volt később az Európai Únióhoz való csatlakozás; de a közösség egésze gyakorlatilag „közömbös" maradt. Pedig, mindezek fontos lépések voltak egy európai nemzeti identitás építésében. S e lépések katalizálhatták volna a nemzeti identitás újragondolását.
Nem így történt. A nemzeti depresszióból kommunikációba ‒ s ön (múlt)kérdezésbe ‒ való átlépés valós tét lett volna. Egy depressziós nemzetnek szüksége van pozitív képre önmagáról. Mely kép, ha valóban pozitív, teszi lehetővé, hogy pozitívan lássa tágabb környezetét is. Nemcsak nálunk, de a nagy keleti méhkaptár többi cellájában sem történt ez meg. Tulajdonképpen így értem meg, hogy mindaz az esztelen közösségi ön-dekonstrukció, erők szétforgácsolása, ellentétekbe szakadás, „negatív kapmányok", és az állandó „ügyek" ‒ e helyreállított nemzeti én-kép helyén történt meg velünk. Máig e „depressziómodellek" mentén élünk. Sajtó, törvényhozás, pártkommunikációk, és a kisember e tükrök között. Európa is tanulja e leckét. Most érti meg: a vallási, és társadalmi fundamentalizmusok ‒ nemcsak itt Keleten ‒ a valódi közösségi-kép helyén jelentek meg. A „Hon" is e meglátott kép helyén és helyett képtelen a kommunikációra. A pozitív önkép ‒ valójában nyelv ‒ hiányában képtelen helyzetei elemzésére. S bensőjének megosztására másokkal.
Most, a „kétharmados" választások után a nemzeti szimbolikus politizálásnak ez a tétje. Sikerül-e kilépni a depresszió spiráljából. Sikerül-e feloldani az önismeret hiányát; melynek megléte minden arcot és hangot ismerőssé tesz. Ma erre történik erőfeszítés; szimbolikus lépések. Jelentőségükön elgondolkodni kell. Valós, potenciális pozitivitásukat kiaknázni. S tenni, hogy e „képképződés" alulról, bensőnkből történjen. Mert tulajdonképpen ez a tét: önkérdéseken, ön-analízisen át; hogy ne csak velünk, de általunk történjen a „a képalkotás."
Mert a döntő, hogy mi a forrása pozitív önképünk helyreállításának. Régi panelek, depressziókorabeli fantáziaképek ‒ és nyelve ‒ elővétele, vagy kellő tisztelet e depressziókat elhordozó Közösség iránt. Milyen mélyről merítünk, és milyen mélyre akarunk látni? Ha e „forradalom", hogy most említik, kellő mélyre tekint, látni fogja: egy beteg közösség sziklanémáságával kommunikál. Minden kurzus alapkérdése ez: megvan-e benne a történelmi sebesülések ‒ a megbetegedett közösség ‒ tisztelete? A „mindent megnézni" és számba venni mentalitása? Mint a terapeuta esetében, megvan-e a meghallgatni tudás képessége e szimbolikus politizálásban? Mindent megnézni önmagunkban. „Jézus ekkor bement Jeruzsálemben a templomba; mikor mindent megnézett, és mivel már későre járt az idő, kiment Betániába a tizenkettővel." (Mk 11,11)
2010-05-28, Marlborough, Savernake Forest.
Hotmail: Trusted email with Microsoft's powerful SPAM protection. Sign up now.
Gondolataim hátterében, mint a szélfútta erdő, egy levélváltás. Amolyan vita-féle; e napló egy korábbi lapja miatt. Szeretem ‒ azt hiszem, ez a jó szó rá ‒ az illetőt, még sem tudunk egy fontos ponton egyetérteni. Nem is annyira azzal, amit mond, hanem ami mögötte van. Észrevétlen ideológiáinkkal. A magyar agy kérlelhetetlenül dualizmusokba tört. Fekete-fehér ellentétekbe trenírozódott. És szinte menthetetlenül. S még ha a közössége megosztottságát érzi is, a szembenállásokat e dualizmusok megerősítése árán kívánja felszámolni. A saját kizárólagosság kanonizálásával. Kicsit olyan ez, mintha az evangéliumbeli gazdag ifjú írná tovább az evangéliumot, anélkül, hogy jottányit is változna belül. Mert dualizmusaink felszámolásának ez a tétje: belül átváltozni. Erjedni kezdeni a másik mássága (és szenvedése) iránt, mint történetünkben jelesül épp Jézus mássága iránt tehetné az ifjú. „Jézus ekkor rátekintett, megszerette, majd ezt mondta neki: 'Egy valami hiányzik még belőled: add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután kövess engem.'" (Mk 10,21)
Pünkösd óta nem fekete-fehér a világ. Nem lehet az. Tulajdonképpen erről szól a vitánk. S nem baj az, ha egy katolikus pap nem fekete-fehérben szűri valóságát. Befelé (a saját igazságok és vágyott helyzetek, állapotok) felé lehet, hogy impozáns az „igen-igen" és a „nem-nem". Ám ha ezek az igenek és nemek már említett dualizmusainkat rögzítik, vagy mélyítik: mi, a kimondók, kell, hogy kérdésbe tétessünk.
A kultúrharcos mentalitás, illuzórikusan, erősíti, megerősíti a már meglévő identitást. Ám közben ‒ posztmodern mállásunk közepette ‒ végzetes következményekkel jár. A „nagy küldetéstudatok" hibája nem az elvek. Hanem az elvek és a valóság közötti visszacsatolás hiánya. Demokrata és „duokrata" között ez a különbség. Evangélium és nem evangéliumi ethosz közt ezt a különbséget látom. Amikor egy igazság nem veszi figyelembe, vak rá, vagy tudatosan érzéketlen a másik benső szenvedése; útvesztésének okai iránt. S a közösség szintjén ez kétszeresen igaz. Egy reform, egy alkotmányozás, ha nincs tekintettel a gyökerek valós állapotára ‒ nem tud kommunikálni a közösség sebzett gyökereivel ‒kudarcra van ítélve. Ideológia marad; mert nem képes az alászállásra. Nem képes saját, vélt gazdagságából kilépni. S mint az evangéliumbeli ifjú esetében, nem képes kilépni-kilátni saját gazdagságából. „A válasz miatt elborult az arca, és szomorkodva távozott, mert nagy vagyona volt."(Mk 10,22)
Dualizmusaink fokmérője lesz „Nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről" címet viselő törvényjavaslat általános vitája. A nemzeti összetartozás emléknapjává nyilvánítaná június 4-ét, a Trianoni békeszerződés (béke-diktátum) 90. évfordulóján. Fontos törvény lehet. Amennyiben nem „fekete-fehér" piramisunkat emeli további magasokba; s nem a magyar Bábelt építjük tovább. Ha ez a gyökerekkel, s gyökereink valódi sebzettségével való szembenézés. A gyökerek meghallgatása. Mert Trianon, mint csúcspont és mint egy folyamat láncszeme, olyan mérvű törés és bukás volt, hogy e trauma emlékezete tényleg alkalmává lehet dualizmusaink lassú lebontásának. Kérdés, hogy ez valós alászállás lesz-e nemzeti önismeretünk hiányzónáiba, vagy a dualista töréseinkre épülő „szuperegónk", nemzeti cenzor-énünk még szorosabb arcunkra húzása?
Mert paradox módon Trianon emlékezete Trianon tragédiájának megismétlése, „jelenbe hozatala" lehet. Miért? Mert a trianoni határmegvonás után a magyarság szellemi horizontja vészesen beszűkült. Önmagára zárult. Magyarország először lett „egynemzetiségű" ország, s többségi, kizárólagos kultúra a magyarság. A leszakadt területekkel nemcsak egy fontos valóságot, de valóságérzékünket veszítettük el. A nemzeti helyi „többségi kultúrákkal" való érintkezést; a mássággal való folyamatos együttélést. S ez a saját homogenitásba, és a saját, már Trianon előtt sem megemlékezett „hiányokba" záruló magyarság dualizmusokba kezdett töredezni; s mára, szinte teljesen belenőtt összeilleszthetetlen ellentéteibe. Az egyetlen esély, ha az ünnep gyógyító tartalmát ismerjük fel; mint a nemzeti integráció valódi lehetőségét. S a környező-együttélő népekhez való viszony pozitív lehetőségeit.
Az esély, persze csekély. Ha a gyógyítás és öngyógyulás hangsúlya lett volna az első, akkor megfelelő előkészítéssel kerül a törvény benyújtására sor. S ha valamit, akkor egy ilyen törvényt előz meg legalább két évre kinyúló valódi nemzeti konzultáció. Kíváncsian várom, meglesz-e a parlamenti teljes egység a törvény mögött. S figyelem, várom a törvényjavaslat preambulumának szövegét; mekkora figyelmet hordoz valóságunk, töréseink felé. Mert az első vázlat, még közel sem kielégítő. „Mi, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének tagjai, azok, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura, s azok, akik a történelem menetét más forrásokból igyekszünk megérteni, hazánkért és a magyar nemzet egészéért (...) a következő törvényt alkotjuk." Isten valóban a történelem ura; ám elsőként gyógyítója. Két világégés, s az újabb, immár ökológiai, katasztrófa küszöbén nem kéne elhallgatnunk, hogy ez az úr a nagyon is gyógyítandó emberrel/nemzettel van kapcsolatban. A preambulumában a „történelem ura", így, önmagában, úrként gyanús. Nem a mi történelem feletti úrhatnámságunk van-e mögötte. Az „Úr" újszövetségi jelentése, valahogy nincs jelen a szöveg urában. Az Úr, a Küriosz a Feltámadott Jézus Krisztust jelöli. Azt a Feltámadottat, aki feltámadásában bizonyult úrnak „mindenek" fölött. Ám az feltámadás magában hordozza gyógyulásainkat; gyógyítandó emberségünket. Valami ami a törvényben a hívő és a nem-hívő álláspontot összeköti, ez a híd hiányzik.
E kitérő után, visszatérek az elején hivatkozott vitához. Dualizmusaink hátterében, fontos ok, hogy nagyon beszűkültek vagyunk, csak a saját forrásainkból merítünk. „Jézus ekkor körülnézett, és így szólt tanítványaihoz: 'Milyen nehezen mennek be Isten országába a gazdagok! Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak Isten országába bejutni.'" (Mk 10,23) „Milyen nehezen jutnak be a csak saját gazdagságukból merítő, önmagunkban gazdagok?"
Az eredendő kérdésemre keresem a pünkösdi választ. Lehet-e „fekete-fehér" tudatú missziós identitásában az egyház? Átemelhető-e a megtért az erős identitások világába úgy, hogy közben szívünk tovább hordozott történelmét eltitkoljuk? Hogy a Tóra/Evangélium mellett igent mondó tanítvány továbbra is ott él világa (egyház, erős identitások átal) meghallgatatlan történeteiben? S illúzió, leegyszerűsítő modell azt gondolnunk, hogy az egyház „egyéneket emel ki" a történelemből. Nem; a megtérés és meghívás lényege a hitbe, hogy megtanulunk figyelni történelmi gyökereinkre. Hogy nem két külön dolog a tanítvány és történelme. Ellenkezőleg: a tanítvány és (szekuláris) történelem élő viszonya a döntő. Átalakítani, szívünkön át, gyökereinket. S végül is, nemde, Isten szívünkön keresztül a történelem ura? Az eljövendő, nem-gettó egyház történelem és tanítvány viszonyára fogja tenni a hangsúlyt. „Mikor elhallgatnak munka [Pünkösd] után a harangok."
Pünkösd. Kiárad a Lélek. Különös kontraszt ez a két templombenső hangulatával. Saint Kathrines, és Great Bedwyn. A templomok csendje mindig nyugtalanító pünkösd előtt. A templomaink üressége és csöndje közötti kontraszt. A templom az öröm, és a meggyászolt öröm háza kell, hogy legyen. Épp úgy, mint otthonaink. Élettel, vagy az élet emlékezetével tele. Az ember örömébe vagy csendjébe való érkezésekkel tele. Pünkösd a támogató és növelő szolidaritás ünnepe. Hisz a benne kapott küldetés mindig az élet növelésére szól. Mely szolidaritásunk növekedése, és ápolása.
Pünkösdnek szerepe van posztmodern társadalmunkban. Bátorítani újra egymás közelébe menni. Átlépni az üres harsogásokon, a szeretetünket lecserélő képeken; és harcokon. Mert Pünkösd lényege ez: kilépni félelmeinktől nehezült világunkból, és belépni teljesebb világunkba. "Amikor beesteledett, azon a napon, a hét első napján, ott ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: 'Békesség néktek!'.Ahogy engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket." (Jn 20,19-21)
Pünkösd mindig esély, hogy átéljük a kereszténység kezdeteit. Amikor a történeti kereszténység még nem vált külön a tanítványságtól. Pünkösd így megsejteti a történelmi egyházakkal azt az állapotot, amikor a hatalomról leválik az egyház. Átéljük, egy pillanatra, azt a felszabadulást, amikor "levétetik" mindaz a passzivitás, ami e "történelmiségből" fakadt. Pünkösdben átéljük, hogy az egyház itt születik. Közöttünk és belőlünk, s általunk. Azaz: tényleg az Eukarisztia teremti az egyházat; s e Kenyér és Bor tartja életben tanítványságunkat. Pünkösd megérteti: nincs e kenyér és bor vételén "túli", e heti étkezéseken túlérő tanítványság. Kenyértöréstől kenyértörésig; szó szerint az Eukarisztiából él az egyház. Amíg Eukarisztia van: addig van tanítványság; s addig van megnyitott Evangélium.
S Pünkösdnek még egy fontos tanítása van. Ítéletünk, ítélkezésünk a világról sem nyúlhat túlra az Eukarisztián. Mert az eukarisztia keretezi hetünket: a benne lévő megbocsátás. Abban a pillanatban, hogy kardot törünk világunk tényei, személyei és folyamatai fölött, kilépve a megbocsátás kötelességéből: a világi hatalommal élő egyház veszélye valóság. Ennek fényében kell meglátnunk: az ítélkező kereszténység nem esik egybe a keresztény hanggal. A kultúrharcos "keresztény" hang mindig gyanús. Ki kell belőle (belőlünk) szűrni, mi az, ami a hiteles béke hangja, s mi nem pünkösdi küldetés. "Békesség néktek! Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.Vegyétek a Szentlelket!"
Néhány napja vagyok itt, de muszáj felfigyelni, mekkorát erősödött a kerti hárs és tölgy lombja. Gyönyörű erős ágak. Létükkel örülnek a fák, legpompásabb növényeink. Tulajdonképpen, éppúgy, mint az ember, „törzsfejlődésük" csúcsai. Ikonjaink, visszatükrözőink? Helyhez-kötöttségükkel tanítói az állandóan jövő menő embernek. Mint a hegyek, szimbólumai a hűségnek, a helyben maradásnak. „Minden gyökér/ végül ököl./ A szél szitkaira a fa/ a mélyben válaszol." Nem biztos, hogy pontosak a sorok, azt hiszem, Illyés Gyulától. Találó kép a fa-emberről. Ám azt hiszem, viszonyuk a valósághoz jóval melegebb, „görcsmentesebb". Az emlékezetre, a közösség és a személy múltját őrizni, feleleveníteni tanítanak. Ha nem cirkulálnak bennünk emlékeink, a jövő peremeire emelve ‒ beolvadunk. Ebbe a mindent homogenizáló, egyneműségbe olvasztó világba.
„Kerttelen", emléktelen világunk elfelejt emlékezni korábbi formáira, melyekben valaha lakott. Ebben a felejtésben falja fel önmagát. Olyan történetekre kíváncsi, amik érzéki szenzációt keltenek, az elemzés, a megértés igénye nélkül. Események, akciók kellenek neki, kinyilatkoztatás nélkül. Így logikája világunknak, hogy „törli" az emlékeket, és így, a lelki mélységet.
Persze, (talán?) a vidék más; a még bennünk élő vidék. Ahol a fák ritmusa, melyek helyén földjeink, és kertjeink állnak ‒ még legalább mélyemlékezetként, jelen van. Még akkor is, ha talán mosta fák élik helyettünk az emlékezést. Növekednek, helyettünk is.
S központi szimbólumunk, a Kereszt, mint az élet fája. Magára hagyottan emlékezik közöttünk; talán falainkról, könyvespolcainkról lekerülve is. Az a Kereszt, melyet nem csak elnémított kultúránk, de elnémult. Bennünk. Mert vannak korok, amikor a Kereszt, kultúránk legmélyebb szimbóluma, némává válik. S nemcsak külső körülmények folytán; de általunk. Nos a fordítás, a hiteles fordítás ‒ a kereszt megszólaltatásának ‒ felelősségére emlékeztetnek nyelvtelenségükkel a fák. Alkonyati hallgatásuk épp úgy csend, mint a Csend, ami a kereszten beköszöntött. Elnémult a Fiúban az emberi nyelv; és mégis ebből az elnémulásból született meg Európai kultúránk. Vajon a mi elnémulásunkból ‒ mint elcsöndesedés, mint emlék ‒ megszülethet-e az Isten? Benne van-e nyelvünkben? Mert ebből a beállt csendek és megszakadt emlékezetek utáni kérdezésből tervezhető a jövőnk. Szembesülésből. Tartozunk magunknak ezzel a realizmussal.
„De nem csupán értük könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavuk által hinni fognak bennem, hogy mindnyájan egy legyenek; ahogyan te, Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy ők is egy legyenek mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem. Azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, átadtam nekik, hogy egy legyenek, ahogyan mi egy vagyunk. Én őbennük, te énbennem, hogy tökéletesen egy legyenek, hogy megismerje a világ, hogy te küldtél engem, és szeretted őket, mint ahogy engem szerettél." (Jn 17,2-23)
A honvágy. Ha már itt vagyok, s érzem, megfigyelem. Viszonyát a csendhez. A honvágy mélyen összefügg a nyelv elhallgatásával. A honvágy lényege nem az, hogy külső harsogások és találkozások közepette is egyedül van az ember. A beszélt nyelv elhallgat bennünk. Mint ahogyan a nap lenyugszik a horizonton. Mely horizontot mindig árnyal s „eltakar": domb, virágzó almafa, kerítés, vagy épp a nagyvárosi forgalom; autók, emberek, tömegek suhanása. De talán pontosabb kép: amikor a tengerbe bukik a nap. A honvágyban elhallgató anyanyelvünk „csendje" különös horizonton elnyugvás. Ahogyan szájpadlásunkhoz simul, épp így nyugszik el tudatalattink felszínén a nyelv. Mint az Isten Fia, „tengeren" jár, nyugtalan benső vizek felett. Ez a honvágy. Amikor nyelvünk tudatalattinkon áll és figyel.
Honvágyunk lehet az anyára. Nőre. Feleségre, gyermekeinkre. Barátainkra. Kertünkre. Szobánkra, könyvtárunkra. Apánkra; nagyszüleink házára. Honvágyunk lehet anyanyelvünk életre kelésére bennünk. Honvágyunk lehet Istenre, egy beérő élet végén. Talán ez honvágyak tetőpontja, mert beköszöntekor, majd, ott lángol bennünk minden bejárt, honvágytól megjelölt táj és találkozás. Lebontatnak, elvétetnek majd, hisz emberi nyelvünk bontatik le.
A honvágy éppúgy fogság, mint a nyelv. Mint anyanyelvünk, mely jól megépített híd, és mégis szüntelen omlás. A honvágy érteti meg velem, hogy nyelvünk egyszerre szabadulás, és egyszerre fogság. Elfeledteti az anyáról való leválás, a belőle kiszakadás fájdalmát. Mert ez minden honvágy eredete. Nőre, családra, borra, boldogságra; és otthonra. Nyelvünk, melyet szüleink és környezetünk szeretetéből kaptunk, sok mindenért kárpótol. Legfőbbképpen ezért az „első leválásért".
Évekkel ezelőtt abbahagytam a festést. Örök kielégítetlenség volt minden megfesetett-megküzdött kép. Aztán elhatároztam, hogy majd szavakkal festek. S mára megértem, hogy a legékesebb, költői nyelven is átüt az az első otthagyott otthon. A katolicizmus Mária-kultuszában őszinte. Nem tetteti, hogy az első leválás feledhető. Talán ezért, hogy a katolikus templombelsők, romántól gótikáig kőben, s végül a barokk arany csillogásában, leginkább rekonstruálni próbálják az elvesztett „anyaméhet". Mint az Istenből való kiszakadást. Az atyai házat; melyet a tékozló fiú új, független nyelvéért odahagy. Tulajdnképpen Kálvin meszelt templombensői sem tudják eltitkolni nyelvünk, és honvágyunk végső alapjait. Minél pontosabb, minél ékesebb a nyelv, az irodalmi nyelv: annál inkább elnémuló harang. Amikor a harang teste és nyelve is még inog, lassú mozgásban.
A virágzó almafa szirmai zöldben. Szép, tavaszi est. A fa nem is lehetne mozdulatlanabb. Nos, ez a honvágy. Vagy a mozdulat, amivel a házfalra, tetőcserép alá futó folyondárt metszem. Amikor eggyé válsz a vegetáció őshullámzásával. Amikor szobád, falaid prózai módon lélegeznek: csak egyszerűen ott vannak. Mint Isten Fia a kenyérben. Mert ez is honvágy. Fogság; és bennünk való kérdezés.
A honvágy legszebb megfogalmazása a ma délutáni séta volt. Kékharang-virágzás az erdőn. Nem láttam még. Friss eleven zöld, erőt hordozva. Ezek a lombok. Alul, a fák lábainál, mint végtelen tenger: lila virágzás. Zöld és kék horizont. Benn járni, illataiban a tudatalattink színes, kétértelmű világa; mely tudatalattit gyermekkorunk volt képes utoljára megszelídíteni. Ahogy Jézus lecsendesíti és elnyugtatja ‒ apostolaiban is ‒ a tengert. A zöld és a kékharangok, különös, tudatalatti komplementaritása. Honvágy angyalokra, szerelemre, hazára; együtt elköltött borra, és évekre.
És ez a honvágy, már az evangélium. Szavaiban nyugtalanság, Isten Fiában kékharang-virágzás. Ez a honvágy emeli magosba a fákat; s tartja mozgásban, emelve, tudatalattink és mindennapjaink tengerfelszínét. Nem az számít, hogy van-e Isten, vagy nincs-e, tudatunkban. A honvágy, a honvágy mögötti számít. Ez; az Istenen belüli és Istenen kívüli egyensúly egyensúlya. „Én nem maradok tovább a világban, de ők a világban maradnak, én meg visszatérek hozzád. Szent Atyám, tartsd meg őket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi." (Jn 17,11)
Nyelvek. A honvágy felemészt. A visszavágy abba a nyelvbe, ahol otthon vagy. Ahol kifejezheted magad. És az a nyelv az anyanyelved, amiben a legmélyebben kieshetsz saját történetedből. Gyönyörű idő ma a kertben. "Fehér toll", a macska egeret fog. Nyalja a kimúlt párát, "pácolja". Közben mint labdát dobálja. Majd kert nyulat fog. Tiszta vér a lába. Igazi indián-macska, hadiösvényen. A nyúlfiók még él. Kimentem karmai közül, eliszkol. Két másodperc, és Fehér toll aranyhal-rövid memóriájával már a füvet nézi maga előtt. A macskák nem szenvednek a honvágytól.
Itt kinn a kertben Moltmann "Megfeszített Istenét" olvasom. Kristeva "szemiotikus" kereszt elemzéséhez gyűjtök anyagot. A tét, "felnyitni" a Keresztet. Visszatéríteni rá emberségünk, a "beszélő lény" drámáját. Azon emberségünket, Krisztus emberségeként "együttlátásban", amit elnyomott az "elérhetetlen istenség" ki, vagy túl hangsúlyozása. Azt remélem, ha a PhD tézist sikerül kibontanom, hogy, Kristeva személy-modelljét használva, sikerül lefordítani a "Krisztusban szenvedő Istent/Atyát". Úgy, hogy ha felismerjük, milyen mélyen szolidaritást vállal a "beszélő lénnyel", nyelvünk és szeretetünk genezisével az Isten: talán jobban el tudjuk képzelni Istent magunkban. Mert ott van, miként bennünk emlékeink.
Béla (volt zenekarvezető) ma átküldte a karácsonyra tervezett honlapját. "Szia Bálint, olvastam a végleges írást a Varga antológiában, fasza lett, mint ahogy remélem az is, amit itt találsz, (mert még mindig igaza: jobb későn, mint soha....) http://madame.altpop.hu" Erről van szó. Erről szól a PhD tézisem. Nem elmondani, nem kinyilatkoztatni hús-vér kortárs kultúránknak, mi az Isten; hanem meghallgatni, mi számára. Ott lenni, látni magunkban a keresztet, magunkat a kereszten, zenekarostól; legyen bár Petuhova is a neve. P. Nagy István is hív, az antológia könyvhéti bemutatójára, egy író olvasó találkozóra, június elején. Ha tudok, elmegyek. A honvágy honvágyán túlra. Vissza, abba az avantgardba, nyelvi kalandba, ahogyan éltünk és szöktünk ott, 1984-ben. Tizenéves kamaszként.
Amíg a "beszélő lény", az avantgard nem tér vissza a keresztre, addig marad a szakadék a kortárs kultúra és a kortárs egyház között. Átküldöm Lovasinak is a lapcímet, Lojzinak is. Nem a zenét, az tényleg katasztrófazene, de a szövegeket ajánlom figyelmükbe. Miről énekelt egy tinédzserzenekar Komár László, Fenyő Miklós Hungáriája, vagy épp Delhusa Dzsoni guruló gördeszkákja "kortársaiként". Azt hiszem Lojziék Feróval akkor adták ki a Ki csinál ma szódát. A Tíz megabájtnyi ország szám, az volt a kedvencem. Itt nincs internet, lehet, a legkezdetibb felvétel-koncert ez, még a legéretlenebb, legkatasztrófazenével. (A képeken én eszem a Sztálin-könyvet.)
Eszembe jut e gyönyörű napfényes délutánon honvágyam mélymedre. Első kisiskolás emlékem. Előkészítőben, öt évesen, hatalmas tornyot építünk. Amolyan kísérleti osztály volt. Óvoda után benn már az általános alsó tagozata alatt. Már számolgattunk, betűfélék is voltak. De ez, a kockából várépítés, ezt élveztük igazán. Szép nagy lett a torony. Olyan nagy, hogy még igazgató bácsit, meg a tanárnéniket is behívták, hogy "hát, ekkora és ilyen szép tornyot, ilyen jól megrakott alapokkal még ebben az iskolában nem is épített senki." Hú, de büszkék voltunk. Pozitív élmény. Biztatás, mint a Petuhovában. Fontosak ezek a kamaszkori, boldog naplólapok. Görcsök, kényszerek nélkül. Utána, az életben, egyházon belül, talán Várszegi Asztriktól kaptam ilyen "szabad" biztatást. A folyosón mentem a monostorban, talán épp a nagyebédlő szintjén. Nem, eggyel felette. "Nem úgy mégy, mint a többiek. Szabadság, magabiztosság van a járásodban." Nézek rá. "Ilyen növendékek kellenek." Persze, Asztrik nagy pedagógus, talán tízévekre kivett belőlem görcsöket, ami ezzel a pályával jár. Hát, ez is egyfajta honvágy. Negyvenkét évesen.
S itt, ez az evangéliumi honvágy; ugyanarra a szabadságra, görcsmentes életre és nyelvre. "Ekkor így szóltak hozzá tanítványai: 'Íme, most nyíltan beszélsz, és nem példázatot mondasz.Most már tudjuk, hogy tudsz mindent, és nincs szükséged arra, hogy valaki kérdezzen téged: ezért elhisszük, hogy az Istentől jöttél.'" (Jn 16,29-30) Különös, de időnként azt érzem, akkor és ott, "petuhovás" és "asztrikos" pillanatokban, jobban jelen volt az evangéliumi szabadság, mint szűkkeblű tükörképünkben, a mában. Hamarosan Pünkösd. Piros lángnyelvek. Ma este vacsora Marlboroughban, idős barátommal, megünnepelni második unokája születtét. Nézem a kertet. Nézem "Fehér Tollat." Piros nyúlvér fehér szőrén. Honvágy nélkül.
Egy Boulad levél margójára, Elöljárómnak; és 'Bérmakeresztapámnak' szeretettel
C-év, Mennybemenetel (Mt 28, 16-20)
Barátom kertjében, friss lombban pompázik az óriáshárs. Tavasz. A levelek zöldje különös határátlépés. Már nem kamaszos friss zöld, még nem komoly, mélységekben töprengő érett-zöld. Egy benső határt lép át a fa; s válik megfogalmazójává a keresztény nyelv talán legfontosabb határátlépésének.
Mennybemenetel. Archaikus ünnepünk. Álmos ünnepünk is. Mert e szekularitásban időző kornak nem ünnepe; s vajon mi, keresztények valóban ünneplünk-e? A katolicizmus, különösen, mer-e a Mennybemenetel felkavaró, nyugtalanító ünnepébe nézni?
Tulajdonképpen le akartam zárni ezt a „Londoni naplót." Van-e értelme küzdeni, hogy új nézőpontot találjunk, evangéliumi rálátást ‒ máskülönben szintén evangéliumi ‒ életünkre? Hivatalos katolicizmusomon belül, traumatizált és állandó kényszerekben hátráló „papi" közegemen belül egyre kevésbé. Ez a közeg addig-addig nem gondolkodott saját krízisén, mindig csak ellenséget keresve kultúrájában, amíg végül már csak félni és hátrálni tud. Saját gondolkodóitól. Valójában küldetésétől önmagához.
A reformáció ilyen szembenézés volt. Nyelvi szökés saját árnyékunk elől. Ilyen látványosan, mint a protestantizmus születése, ritkán manifesztálódnak krízisek. A reformáció motorja annak idején a keresztény teológiai elit munkája volt; felülről. Lázadása, a szakítás nem annyira „a" katolikus Egyház ellen történt, „kifelé", nem. A protestantizmus birkózása önnön „katolicizmusa" ellen szólt. A keresztény nyelv történelmi tehetetlensége ellenében. Tulajdonképpen nincs is, nem is lehetséges szakítás az egyház katolicizmusával. Csak szüntelen birkózás e nyelv megújulásáért. Szó szerint, vagy jelképesen? ‒ „Mennybemeneteléért." Katolikusnak lenni annyi, mint tudni, hogy a keresztény nyelv bennem szüntelen válságban van. Éppúgy, mint szeretetem: a megújulás és az újrakezdés éhségében. Persze, ez is katolicizmusunk realizmusa, többnyire, mi katolikusok a legvégsőkig tagadjuk a krízist. Mint a pedofilbotrányok, vagy a cölebsz papi szexualitás, vagy „családmodell" krízise. Valahogy nincs meg bennünk a „ritmus", hogy huzamosabb ideig ott lélegezzünk ‒ mint barátom kertjében a fa ‒ „friss zöld" és „mély zöld" határfordulóján. Abban a valóban evangéliumi spontaneitásban és görcsmentes kinyílásban, mely egyébként a bennünk élő katolicizmus legmélyebb vágya.
Súlyos árat fizetünk. Nem templomaink kiürülését, hanem a keresztény nyelv kiürülését. Ami fizethető legnagyobb ár. S ez a keresztény nyelv felszívódása, lassú árnyalatváltása a nemlétbe. Nem a hivatalos (egyébként mára önnön gettóiba zárt papság), hanem a családok életében.
Egy kríziseiről nem gondolkodó közösségnek nincs nyelve önmagáról. Mondhatnám, Istenre nincs, de épp ilyen fontos: arra nincs nyelve, ami összekötne. Azokkal, akik innen, vagy onnan nézve, de e krízis részesei. Honi katolicizmusunk, mint amilyen az enyém is, ha szembe nézne nyelvi beszűkülésével és ezerszer tagadott sebeivel: megszületne benne a valós igény kapcsolatot teremteni azokkal, akiktől, amitől ez az izoláció elválasztja. „Kertbeli valóságával", úgymond. Meglátnánk, hogy egy a talaj, egy irányba tartanak a gyökerek, egy a napfény, és a szél. Ugyanazokban az évszakjárásokban élünk. Ugyanazokban a nyelvi (szeretetbeli) elszegényedésben világunkkal. A „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében" (Mt 28,19) triumfalista olvasatában ezért nem hiszek. Nem, ez ide szólít, katolicizmus alatti önmagunkba. Kimondani azt, amit nem merünk. Vagy amit nem szabad triumfalista olvasatokban, melyekben öntudatlanul is élünk, s mely láthatatlan szálakon bevallatlanul függünk.
Mert amilyen erővel „nekiindultunk" a világnak, s diadalmas krónika-emlékezetünk őrzi a „Kereszténység" ('Christendom') diadalát; úgy kéne most önnön, krónika utáni önmagunkba indulnunk. A papság és tanítványság egyensúlyát teremtve meg. Mert tényleg, kinek a felelőssége „kertbeli önmagunkról" beszélni? Tudatos és tagadott határán? A hivatalos papé, aki ha erről szólni kezd, „naplóstul" munkájából felfüggesztve találja magát? A „főpapé", akit azért szelektált a rendszer főpapi pozícióba, mert az egyház „krízisnyelvét", mint tisztátalant még csak véletlen sem vette ajkaira; hisz az „ortodoxia" fokmérője mára épp ez a nyelvi hátraarc? Nem az egyes főpap tehet róla, de hosszú generációkon át erre a fajta hallgatásra szocializált a rendszer. Mindenki tudja, hogy a püspökválasztási procedúra, tulajdonképpen klubbeli kontraszelekció. Az lehet esélyes jelölt, aki „mindig ortodox", s aki erről informálódik, hivatalból a szentszék részéről, e kritérium mentén kérdez. S a kérdezettek nagyon jól tudják, mi a „kérdező ortodoxia." Similis a simili cognoscitur. Hasonlót a hasonló ismeri fel.
Vagy a nyelvért való felelősség a „hívő emberé", aki szintén, generációk láncán át vált passzívvá, mint a papsága az önkritika, s a krízis nyelve helyén? Henri Boulad pápának írt levelét így olvastam. Generációk önszembesülésének keserűsége. S az írás attól fájó, hogy bevallása, a kritikának nincs nyelve rendszere kritikájára. Ez a dupla hermeneutikai csapda, amiben a katolikus egyház, mint szélcsendbe zárt öbölbe belehajózta magát. Nem elég a krízis, gyaníthatóan a saját római papi életmodell válságával e nyelvi krízis középpontjában; de nyitott nyelve sincs, amivel válságát néven nevezhetné. S nagyon fontos pontosítás: e válság nem csak a katolicizmuson belüliek válsága, de a „kereszténység után" élő emberé is. S ez a tragédia, hogy az egyháznak nincs meg az a nyelve, mely néven nevezné a válsága másik oldalán élő embert.
Az európai történeti reformáció mély-ökonómiája, ha valamit feltár, az, hogy az egyházi nyelv megújulása nem létezik az egyházon kívüli nyelv nélkül. A nem-egyház nélkül. Tagadott önmagunk nélkül. A „nem-papság" nélkül. Nem ólomlábakon: ólomhallgatásokon jár honi katolikus egyházunk. Elhallgattatásokban. Szavak, és tapasztalatok légszomjában.
A „tiltó katolicizmus" csak azt felejti el, hogy a krízis-nyelvtan fejlesztése hallatlan alkotó energiát szabadít fel. Saját rendi közegem is azért büntet, s tart távol munkámtól, mert pontosan tudja, hogy a legnagyobb büntetés az alkotásbeli elhallgattatás. S elöljáróm fél a nyomást gyakorló helyi, vagy távolabbi „püspököktől"; mert ezeknek az elhallgattató rendszereknek tényleg van félni valója. Mert egyszer csak kiderülhet e közeg látens antiszemitizmusa, középszere, és pszicho-szexuális ön-sebzettsége. Lehet, súlyos szavak, de végül is kibukhat, teljes nevén a fogva ejtő, saját papi kultúrája kiégését is tagadó mechanizmus. Azaz, hogy „ortodoxiánk" a valósággal szembeni incesszusban él. Krisztus keresztje, mely tiltó „tabunk" kéne legyen, hogy ne zárkózzunk el a valóságtól, nem „parancsolatunk." Nem látjuk meg, hogy az egydimenziós,„kenetteljes" kegyelmi nyelv különös, visszaütő önagressziót hordoz. Betegesen hallgatagja el az ön-reflexió „heterodoxiáját".
2007-ben elhatároztam, hogy írni fogom ezt a naplót, amit előtte szóban és tettben, kultúra-szervezésben, közösségi programok létrehozása keretében tettem. Hétvégén találkozom Julia Kristevával, többször hivatkozom. A kereszt „szemiotikus" olvasásának lehetőségéről beszélgetünk. Lehetséges-e „visszahelyezni" a keresztre a kortárs, „egyházon kívüli" európait; a világi ember szenvedését. S lehet-e a Keresztet szekuláris, nem-egyházi, nem-hívő szemmel újra olvasni; épp az egyház és a kultúra közötti nyelvi vákuum helyén. Mert úgy tűnik, saját szűkebb életemben, hogy „befele", egyházon belülre gondolkodni nem érdemes. Még jó darabig nem. Míg e rendszer papi és nem papi áldozati beszélni nem kezdenek. Nem fogad be semmit az ön-incesszusunk, a gyanú.
E. Fromm mondja, hogy egy kultúra korrupciója, ha meghirdeti az incesszus (vérfertőzés) elleni tiltó tabukat, ám azokat nem tartja be. E tabuk funkciója, hogy leválasszák a személyt a magába visszatartó „anyairól"; független és felnőtt személlyé tegyenek. A kegyelmi nyelv „egydimenziós" világa, mely tagadja a kérdéseket, a problémás helyzeteket ‒ ilyen visszaszívó mátrixszá lehet. Fájdalmas, de ez van. Megfelelő nyelvi képesség nélkül esély nincs, hogy kilássunk. S különös zátonya ez ittlétünknek, ehhez a nyelvtelenséghez a klerikalizmusba betagozódott szerzetesség szinte csak asszisztál.
„Csak aki kinőtte az incesszus kötelékeit, képes saját csoportját kritikusan megítélni; egyáltalán ítélet csak ekkor lehetséges" ‒ írja E. Fromm. Ezért olvasom a fentiek fényében a Mennybemenetel misebeli szövegét változó hangsúllyal. „Menetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet." (Mt 28,19) Kilépni az „incesszus", mint be nem tartott küldetés nárcizmusából. Mert nincs más út a világ meggyőzésére, mint bele öltözni a világ nyelvtelenségébe. S ott jelenti ki magát a Nyelv, mint kultúránk önmagáról megszülető nyelve: „És íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig." (Mt 28,20)
Délután csalánt szedek a kertben. A „kétféle zöld" fák alatt. A csalántea, frissen hagymaszerűen felvágva, s főzve, de szárítva is kiváló allergiás tünetek ellen. Már most érdemes napi kétszer, délelőtt és délután inni, s előkészít, hogy ne égjen a szem, s ne legyen tünetes a légút. A kulcs a rendszeresség. A csalán-tea gyulladáscsökkentő. Hogy valami gyakorlatiast is írjak, végül.
2010-05-16, Wiltshire, Marlborough.
Ez a levél már 2007. júliusában elkészült. P. Henri Boulad személyes levélként írta és csak a
pápának szánta. Ám valaki, aki nem akarta megsérteni a pápa érzékenységét, nem adta
tovább. 2009-ben P. Boulad bizalmasan elküldte egy kanadai barátjának, aki azonban
föltette az internetre. Amikor ezt Boulad atya megtudta, úgy gondolta, hogy akkor jár el
becsületesen, ha a levelet hivatalos úton, a kairói nunciatúrán keresztül elküldi a pápának.
Erre 2009 szeptemberében került sor. Boulad atya bocsánatot kért a nyilvánosságra hozatal
körülményei miatt. A Vatikán mindmáig adós a válasszal. A levél franciául íródott, az
interneten angolul, spanyolul és németül is terjesztik. Amikor a Wir Sind Kirche (Egyház
Vagyunk) mozgalom kezdeményezésére első ízben kaptuk kézhez a német fordítást, rögtön
megkerestük Henri Boulad atyát. Ezt a magyarázatot az ő kérésére illesztjük levele elé. Mag. Fery Berger, a Weizen Pfingstvision vezetője koordinátora
HENRI BOULAD SJ
SZEMÉLYES LEVÉL XVI. BENEDEK PÁPÁHOZ
(Nyilvánosságra hozva: 2009. július 8.)
Szentséges Atya!
Azért merek közvetlenül Önhöz fordulni, mert vérzik a szívem a mélység láttán, amelybe
egyházunk süllyed. Bizonyára megbocsátja fiúi őszinteségemet, amelyet egyszerre diktál
„Isten fiainak szabadsága" – erre hív meg Szent Pál – és szenvedélyes szeretetem az egyház
iránt. Talán megbocsátja e levél felkavaró hangnemét is, hiszen meggyőződésem, hogy a
„huszonnegyedik órában" vagyunk, olyan helyzetben, amely nem tűr halasztást.
Először is engedje meg, hogy bemutatkozzam. Melkita rítusú egyiptomi-libanoni jezsuita
vagyok, hamarosan betöltöm 76. életévemet. Három éve a jezsuiták kairói kollégiumát
vezetem, előtte a következő tisztségeket töltöttem be: az alexandriai jezsuiták elöljárója, az
egyiptomi jezsuiták regionális elöljárója, kairói teológiaprofesszor, az egyiptomi Karitász
igazgatója és a Caritas Internationalis közel-keleti és észak-afrikai alelnöke voltam. Közelről
ismerem az egyiptomi katolikus hierarchiát, mivel az egyiptomi szerzeteslöljárók
konferenciájának elnökeként évekig részt vettem összejövetelein. Mindegyik püspökhöz
személyes kapcsolat fűz, némelyikük a diákom volt. Személyesen ismerem továbbá III.
Shenuda pápát is, akivel aránylag rendszeresen találkoztam.
Ami az európai katolikus hierarchiát illeti, egyik-másik tagjával többször is alkalmam volt
személyesen találkozni: így König, Schönborn, Martini és Daneels bíborosokkal, Kothgasser
érsekkel, Kapellari és Küng megyéspüspökökkel, a többi osztrák püspökkel, de más európai
országok püspökeivel is. A velük való találkozásokra évente esedékes európai – ausztriai,
németországi, svájci, magyarországi, franciaországi, belgiumi… – előadókörútjaimon került
sor. Utazásaim során rendkívül változatos hallgatósághoz beszélek, de szerepelni szoktam a
médiában is (újságokban, rádió- és televízióadásokban). Nemkülönben sokat utazom
Egyiptomban és a Közel-Keleten.
Négy földrész mintegy ötven országában jártam, körülbelül harminc művem jelent meg
tizenöt nyelven, többek közt franciául, arabul, magyarul és németül. Tizenhárom németül is
kiadott könyvem közül talán Szentatya is olvasta az Isten fiai és Isten lányai címűt, amelyet
bajorországi barátja, P. Erich Fink adott át Önnek.
Nem dicsekvésből írom ezeket, egyszerűen csak szeretném elmondani, hogy felvetéseim az
egyetemes egyház és a jelenlegi, 2007-es szituáció tényleges ismeretén alapulnak.
Most rátérek levelem tárgyára. Arra törekszem, hogy a lehető legrövidebben,
legvilágosabban és legtárgyilagosabban írjak. Először is néhány megállapítást tennék (a lista
messze nem végleges):
A vallásukat gyakorlók száma folyamatosan csökken. Európa és Kanada
templomait csak korosabb emberek látogatják, de ők is egyre kevesebben –
olyanok tehát, akik hamarosan eltávoznak közülünk. Végül nem marad más, mint
e templomok bezárása vagy átalakítása múzeumokká, mecsetekké, klubokká vagy
városi könyvtárakká, amint már most is megtörténik. Meglep, hogy sokat közülük
teljesen felújítanak és nagy összegekért modernizálnak azért, hogy vonzzák a
híveket. A kivonulást azonban nem ez fogja megállítani.
Hasonló ütemben ürülnek ki a szemináriumok és a noviciátusok, a hivatások
száma szabadesésben zuhan. A jövő meglehetősen sötét, és nagy kérdés, ki veszi
majd át a stafétabotot. Jelenleg egyre több európai plébániát látnak el ázsiai és
afrikai papok.
Sok pap elhagyja hivatását, a megmaradó keveseknek pedig – akik sokszor nyugdíjas
korúak – egyszerre több plébánián kell szolgálatot teljesíteniük, sietősen és
hivatalnokok módjára. Közülük mind Európában, mind a harmadik világban sokan
tartanak fenn ágyastársi viszonyt híveik tudtával és nemritkán jóváhagyásával, de
püspökük beleegyezésével is, aki a paphiány miatt semmit sem tehet.
Az egyház nyelvezete idejétmúlt, anakronisztikus, unalmas, önismétlő, moralizáló,
korunktól merőben idegen. Legyünk hát divatosak és demagógok? Korántsem,
hiszen az evangéliumot kertelés nélkül és saját követelménye szerint kell
bemutatnunk. Arra volna inkább szükség, hogy hozzálássunk az „új
evangelizációhoz", ahogy II. János Pál kérte. Ez azonban – sokak elgondolásával
ellentétben – nem a régi ismétlését jelenti, ami hatástalan, hanem az újítást: új
nyelvet kell találnunk, amely a mai ember számára helytállóan és sokatmondóan
beszéli el a hitet.
Ez csak úgy lehetséges, ha mélyrehatóan megújul a teológia és a hitoktatás,
amelyeket tetőtől-talpig újra kell gondolnunk és fogalmaznunk. Egy német
szerzetespap, akivel nemrég találkoztam, azt mondta, hogy az Új katekizmusban
egyszer sem fordul elő a „misztika" szó. Megdöbbentem. Kénytelen vagyok
megállapítani, hogy hitünk túlságosan is az észre hat, elvont és dogmatikus –
kevéssé szól a szívhez és a testhez.
Következésképpen keresztények sokasága fordul az ázsiai vallások, a szekták, a
New Age, az evangéliumi gyülekezetek, az okkultizmus stb. felé. Nincs mit
csodálkoznunk ezen. Máshová mennek azért a táplálékért, amelyet nálunk nem
találnak meg, mert úgy érzik, kenyér helyett követ adunk nekik. A keresztény hit,
amely valaha értelmet adott az emberi életnek, ma már érthetetlen, a meghaladott
múlt továbbélése.
Erkölcsi és etikai téren a Tanítóhivatal untig ismételt rendelkezései a házasságról, a
fogamzásgátlásról, az abortuszról, a homoszexualitásról, a papok nősüléséről, az
elvált újraházasodottakról stb. már senkit sem szólítanak meg, s csak unalmat és
közönyt keltenek. Mindezen erkölcsi és lelkipásztori problémák többet
érdemelnek annál, semhogy ellentmondást nem tűrő nyilatkozatokkal
megoldhatók volnának. Lelkipásztori, szociológiai, lélektani, emberi módon
kellene közelítenünk hozzájuk… nagyobb összhangban az evangéliummal.
A katolikus egyház, amely évszázadokon át Európa nagy nevelője volt, feledni
látszik, hogy Európa időközben eljutott az érettségre. Márpedig felnőtt
Európánk elutasítja, hogy kiskorúként kezeljük. Az egyház – Mater et Magistra –
atyáskodó stílusa végképp a múlté, ma már nem illik környezetünkhöz.
Keresztényeink megtanultak önállóan gondolkodni és nem hajlandók bármit
lenyelni.
A korábban legkatolikusabbnak számító nemzetek – Franciaország, „az egyház
legidősebb leánya" vagy az ultrakatolikus Francia-Kanada 180%-os
fordulatot hajtott végre, hogy végül az ateizmusnál, az antiklerikalizmusnál, az
agnoszticizmusnál és a közömbösségnél kössön ki. Több más európai
nemzetnél ez a folyamat épp most megy végbe. Megállapíthatjuk, hogy
minél inkább anyáskodott és gyámkodott az egyház egy nép felett, annál
erősebben fordult a nép az egyház ellen.
A többi egyházzal és vallással való párbeszéd napjainkban nyugtalanítóan
visszafejlődik. Az elmúlt fél évszázadban létrejött figyelemreméltó eredmények
jelenleg veszélyben forognak.
Az igencsak lesújtó tényállásra az egyház kettős választ ad:
Egyrészt hajlamos alábecsülni a helyzet súlyosságát, és azzal vigasztalódik, hogy
leghagyományosabb köreiben, valamint a harmadik világban bizonyos megújulás
tapasztalható.
Másrészt felszólít, hogy bízzunk az Úrban, aki két évezreden át megtartotta egyházát,
és az újabb válság legyőzésében éppúgy segíteni fogja, ahogyan mellette állt a
múltban is. Mert hát nem az örök élet ígéretét hordozzuk?
Erre a következőket válaszolhatom:
A ma és a holnap problémáit nem a múltra támaszkodva, a múlt töredékeit
összegyűjtögetve fogjuk megoldani. A harmadik világ egyházainak elevensége csalóka látszat. Nagyon is valószínű, hogy az új egyházak előbb-utóbb ugyazt a válságot élik majd át, mint Európa régi keresztény országai. A modernitás megkerülhetetlen. Az egyház megfeledkezett erről, azért van ma ilyen
válságban. A II. Vatikáni Zsinat igyekezett behozni a négy évszázadnyi elmaradást, de úgy
tűnik, az egyház lassacskán bezárja az akkor megnyílt ajtókat. Nagy a kísértés, hogy inkább
a Trentói és az I. Vatikáni Zsinat felé forduljunk, mintsem a III. Vatikánum felé. Érdemes
felidéznünk, amit II. János Pál többször is a lelkünkre kötött: „Nincs más utunk, mint a II.
Vatikáni Zsinat".
Meddig folytatjuk a struccpolitikát s dugjuk homokba fejünket? Meddig vonakodunk még
szembenézni a tényekkell? Meddig próbáljuk minden áron a menteni a látszatot – azt a
homlokzatot, amely ma már senkit sem téveszt meg? Meddig zárkózunk el görcsösen
mindenfajta kritikától ahelyett, hogy a megújulás esélyét látnánk benne? Vajon az idők
végezetéig halasztjuk-e azt a reformot, amely kényszerítően szükségessé vált, és amelyet
túl sokáig halogattunk?
Az egyház határozottan előre-, s nem hátranézve teljesíti küldetését, hogy a világ
világossága, a föld sója és kenyerének kovásza legyen. Ugyanakkor ma sajnálkozva
szögezhetjük le, hogy az egyház, amely századokon át úttörő szerepet töltött be, ma a kor
mögött kullog.
Megismétlem, amit levelem elején mondtam: a huszonnegyedik órában vagyunk! A
történelem nem vár, kivált manapság nem, amikor felgyorsult, túlhajtott ritmusban élünk.
Minden kereskedelmi vállalkozás, amely mérleghiányt vagy működészavart észlel, azonnal
elgondolkodik, szakértőket hív össze, megpróbál talpraállni, s az összes energiáját
mozgósítja, hogy leküzdje a válságot.
Vajon az egyház miért nem így cselekszik? Miért nem mozgósítja minden élő erejét a
gyökeres aggiornamento érdekében? Miért nem?
Lustaságból? Gyávaságból? Vagy mert nincs benne elég képzelőerő és kreativitás? Csak
bűnös kvietizmus, mely azt reméli, hogy majd az Úr elrendezi, s hogy az egyház már sokkal
rosszabbat is túlélt? Az evangéliumban Krisztus így int bennünket: „E világ fiai a maguk nemében okosabbak, mint a világosság fiai…"
MIT TEGYÜNK TEHÁT? Az egyháznak ma HÁROMSZOROS REFORMRA van szüksége,
mégpedig sürgősen és elodázhatatlanul.
Teológiai és kateketikai reformra, hogy újra átgondolja hitét és összefüggésében
újrafogalmazza kortársaink számára. Az a hit, amely már semmit sem jelent és
amely nem ad értelmet létezésünknek, nem több díszítménynél, haszontalan
felépítménynél, amely önmagától dől össze. Ma ez a helyzet.
Lelkipásztori reformra ahhoz, hogy minden elemében újragondolhassuk a múltból
öröklött struktúrákat. (Erre vonatkozó javaslataimat ld. alább.)
Spirituális reformra, hogy új életre keltsük a misztikát és átgondoljuk a szentségeket:
egzisztenciális dimenzióval ruházzuk fel és hozzáigazítsuk őket az élethez. Erről
sokat tudnék mondani.
A ma egyháza túl formális, túlozottan formalista. Az az érzésünk, hogy az intézmény elfojtja
a karizmát, s hogy egyedül a külső szilárdság számít, a tiszteletreméltó felszín, egyfajta
látszat. Nem azt kockáztatjuk-e vajon, hogy Jézus egy szép napon „meszelt síroknak"
tekintsen bennünket…?
Befejezésül egy, az egyház egészét érintő általános szinódus összehívását javaslom. Ezen
minden keresztény részt vehetne – katolikusok éppúgy, mint más felekezetűek –, hogy teljes
őszinteséggel és egyértelműséggel együtt fontolják meg a fentebb jelzett szempontokat és
mindaz, ami még felvetődik. A szinódust, mely három évig tartana, nagygyűlés koronázná
meg – ne nevezzük „zsinatnak" –, amely összegezné a vizsgálódás eredményeit és levonná a
következtetéseket.
Szentséges Atya! Azzal zárom soraimat, hogy bocsánatát kérem őszinteségemért és
vakmerőségemért, egyszersmind atyai áldásáért folyamodom. Hadd mondjam el, hogy e
napokban az Ön társaságában időzöm, hála A názáreti Jézus című, figyelemreméltó
könyvének, amely lelki olvasmányom és mindennapi elmélkedésem tárgya.
Őszinte tisztelettel az Úrban:
P. Henri Boulad SJ
henriboulad@yahoo.com
Collège de la Sainte-Famille , B.P. 73, Faggala – Kairó, Egyiptom
Graz, 2007. július 18.
Hotmail: Trusted email with powerful SPAM protection. Sign up now.
