Copyright request or contact the author at/ Kapcsolatfelvétel vagy visszajelzés itt: balintbeckett@gmail.com
A bejegyzések magáncélra szabadon használhatók. Ez az Evangélium természete. Azonban bármilyen nyomtatott vagy elektronikus formában történő közlésük kizárólag a szerző hozzájárulásával lehetséges. Az írások a szerző tulajdonát képezik. Kapcsolatfelvétel a balintbeckett- címen.
Popular Entries Last Month / Népszerű bejegyzések - elmúlt hónap:
Béke; békesség. A Szent jelenlétének 'indikátora' az emberi bensőben és együttélésben. A hírek, amiket hallunk a világból sokkolóak. Merényletek, háborúk, háborús készületek. Egyszerűen nem értem. Mi a forrása? Mitől lett ennyire kontrolvesztett a világ? Aldous Huxley Szép új világ-a jut eszembe. Ha megvan a polcodon, vedd kézbe a második fejezetet. A 'tudatkondicionáló intézetben' a csecsemőknek színes virágokat és könyveket mutatnak. Érdeklődnek, örülnek nekik - majd sivító szirénaszót és elektrosokkot kapnak. "Így azzal a készséggel nőnek majd fel, amit a pszichológusok egykor a könyvek és virágok 'ösztönszerű-kondicionált' utálatának neveztek."
Eszembe jutnak a híradások. Nagyon veszélyes a rossz hír. Igazi funkciója közel sem a tájékoztatás. Közömbössé tesz a szenvedéssel szemben. S ez a legkülönösebb, paradox módon bezár az evangéliummal, a jó hírrel szemben. "Míg végül a gyerekek tudata maguk e szuggeszciók, és e híradások összege adja ki tudatukat. S nemcsak a gyermekekét, de a felnőttekét is. Az értelem mely ítél, kíván és dönt - e szuggeszciókra épül."
E világnyi kontrasztban olvasd Izajás híradását. "Az Úr lelke nyugszik rajta, a bölcsesség és értelem lelke" (Iz 11,2)- olvassuk a Megváltóról. "Nem árt, nem pusztít szent hegyemen senki, mert tele lesz a föld az Úr ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja." (Iz 11,9) A Megváltó új uralma nem emberi teljesítmény. "Az Úr félelme lesz a gyönyörűsége. Nem a látszat után ítél, és nem hallomás után dönt." (Iz 11,3)Csodálatos, szabadító átváltozás. A valóságból a Valóságba.
Ádvent. A felkészülés ideje ez számunkra, az Úrral való találkozásra. Második eljövetelét várjuk, és első érkezésére emlékezünk, amikor sebezhető, védtelen gyermekként érkezett közénk Betlehemben. Ádventben láthatóvá válsz, láthatóvá válhatsz a Szent, áldott legyen, számára. Neved, személyed az ő Nevében nyer tartalmat.
Mindegyikőnk neve az ádventi várakozás ikonja. Vezetéknevünk, a családnév, múltadra mutat. Generációk története rétegződik mögötte. Az ő képviseletükben jársz, küldöttük vagy. Keresztneved azonban keresztény név: Krisztusra mutat, az eljövendő Fiúra, az Atya Fiára. Életünkben épp így Élet, értelem rejtezik, és növekszik. Az emberi névbe a Magasságbeli, áldott legyen, neve van beleszemzve: érkező Jelenléte, jósága, szeretete. Izajás sorai ebből a személyességből olvasva valóban megszólítanak: "Azon a napon ékes és dicső sarjat ád az Úr" (Iz 4,2). Nemcsak Jézus Krisztus születése ez a jövendölés, de a te újjá-születésed is. Tisztánlátás adatik, s a Szent, áldott legyen, dicsőségéből előragyogó helyes irányok. "Ha lemossa az Úr Sion leányainak a szennyét, és leöblíti Jeruzsálemet ítélő lelkével, megtisztító lelkével, akkor teremt az Úr Sion hegyén az egész hely és a gyülekezet fölé nappal felhőt és ködöt, éjjel pedig lángoló tűz fényét" (Iz 4,2).
Beszélhetünk-e még ádventről e globalizálódó korban? A pápa arcát nézem a Tablet címlapján. Fekete háttér előtt gondolkodó és gondterhelt arc. Napokban megjelent interjúkötetét elemzik. Mennyire más XVI. Benedek arca, mint II. János Pálé volt. Nem könnyű idők ezek. Ami korábban nem volt meg, az e benső, egyházon belüli ön-kérdezés. Az interjú egy részlete mélyen megragad. Amikor az egyháziak által, fiatalkorúakon elkövetett szexuális zaklatásról kérdezik. Az egyháztörténelem egyik legsúlyosabb krízisének tartja. Majd hozzáteszi: mindezek ellenére tévedés lenne nem látni azt a jót, amit az Egyház tesz. Gyermekek, diákok, aids-esek, haldoklók szolgálatában. Nos, ezt az ott élő és sötétségeinken átragyogó jót észrevenni, lehet ádvent értelme ma. S talán ez az önkérdező egyház lehet „az utolsó napok egyháza". „Az utolsó napokban szilárdan fog állni az Úr házának hegye a hegyek tetején." (Iz 2,2)
A német katolikus újságíró Peter Sewald-dal készült hat órás interjúkötet hangneme egyedülálló. S tulajdonképpen, rendkívül veszélyes műfaj. A pápa kilép a „törzsfő" szerepéből. Emberként töpreng. Benedek az első pápa lehet, aki kilép a Vatikán páncéljaiból. Szavai óvatosak, pápai mellvértjét azért még nem vetette le. Sisakját azonban már igen.
S ez nem veszélytelen helyzet. A világban nagyobb viharok tombolnak, semmint a sisak fenntartása visszájára fordíthatná a globális dekonstrukciót, amiben élünk. Nem is figyeljük meg, mennyire drámai helyzet ez. Nemcsak az egyház kultúráján belül; de európai törzsi életünkben is. A kondom-használatról tett kijelentése, „prostituáltak, hogy az AIDS terjedését megelőzzék, s ha használják, ez lehet a moralitás első lépése", óriási vihart kavart. A „nehézpáncélos" katolikusok azonnal számon kérték a pápát, hogy tisztázza, mit és hogyan is értett, s hogy szavai nem a tanítás felhígítása. A másik oldal üdvözölte, de kevésnek tartja, s a pápa szavaiból fordulatot vél kiolvasni a fogamzásgátlással kapcsolatban.
A jelenség érdekes, ádventünkben. Freudi helyzet. Mintha elméletében tényleges történelem-leíró erő rejlene. Archaikus törzsi ösztönök igazgatnák életünket? A katolikus egyház számára nagyon komoly kihívás és pillanat érkezett el. Az európai dekonstrukció, a jelentés és hagyományok lebontása, mint „lelki állapot", az egyházat is elérte. Kár tagadni, egyfajta „poszt-strukturalizmus", a kritikus gondolkodás, a kétely, a rákérdezés − az egyházat is érinti. S amitől freudi a pillanat: a fiak lázadása köszönt be. A kultúra lázadása a „törzsfő", a primitív horda Atyja ellen. S Freud mítosza, jóllehet téves a vallás eredetét illetően, azonban telitalálat kultúránk „hatalomelosztó" dinamikájának leírásában. A „pápa" talán az utolsó törzsfő, patriarkális tekintély. Most, amikor posztmodern kavargásunk és úttalanságunk már mindent lebontott, törvényszerű, hogy mint kultúra megtaláljuk őt. A „pápa" mélyen európai civilizációs archetípus. Egyszerre ideál, és egyszerre „féljük" szavát. Bármennyire is tagadjuk, szekuláris Európaként.
Válságok idején, a Jelentés − a dolgok értelmének − válsága idején, törvényszerű, hogy gyilkolunk. Törzsfőket, tiltásokat, maradék tabukat. Kétség bevonjuk, majd legyilkoljuk az előző kulturális kánont. Az „apa" helyébe állunk. S az egykori lázadók, akik képtelenek voltunk elfogadni a „Tekintély" tiltásait, majd új tiltásokat és elvárásrendszereket gyártunk. (Lokálisan: „a nemzeti együttműködés új rendszereit".)
Az ádvent, mint kegyelmi idő, azt hiszem, a rálátás alkalma e freudi helyzetünkre. Mint szekuláris kultúra, s mint keresztény közösség. A pápa, tudva, nem tudva, kilép freudi ciklusainkból. Megmutatja sebezhető arcát. Beleáll a sebezhetőségbe. Meglehet, feltartóztatni nem tudja az „ősatya meggyilkolását". Ám amit feltár, jelentőségében felülmúlhatatlan. A „levetett sisak" − bennünk megnyíló szem lehet. Az ön-kérdező pápa megláttatja, hogy kultúránk egyetlen hálóként moccan. Nincsenek külön hatalomból kiszorított „ősapák" és „lázadó fiak". Freudi poszt-keresztény világunk egyszerre mozog. Egy örvényen belül. S Freud tényleg az „ősatyai-pápai" tekintélyvesztett Európa leírása. Krízisnarratíva. E válság-történetünk továbbgondolása az ádvent.
Freud érdekes észlelése: a hadsereg és az egyház összefogó ereje a „külső tekintély". E tekintélyben való töretlen bizalom és hit.A „Christendom", az egységes Kereszténység idején, meglehet így volt. S hozzáteszi, ha a bizalom a „tábornokban" meginog: pánik tör ki a seregben. A legfőbb tiszt halálhíre, győzelemre álló csatákat is megfordít. Az „atya" elvesztésével aránytalan a történet: az eluralkodó pánikban lebomlik a csapatok rendje. XVI. Benedek nyilvános töprengése, akár tudatos, akár nem, tagadhatatlanul magában hordozz ezt a veszélyt. A katolicizmus rejtett krízise ez. Ezért fél az alsó szinteken való kérdezéstől, a szervezet dinamikáját tekintve joggal, hogy a „dekonstrukció" eléri és kikezdi a pápai tekintélyt.
Szekuláris hordatörténetünkben az események jóval komplexebbek. Európai civilizációnk benső tengerrengése ez. A kérdezés, a tekintély kétségbevonása egyetemesen bekövetkezik. S benyomásom az, hogy e földcsuszamlástól való félelem miatt nem kérdezünk; s nem kérdeztünk időben. Pedig, földcsuszamlások nincsenek. Az „ősatyai-pápai" tekintélyben való bizalom csendesen, statisztikák alatt indult meg. A templomba járó generációkból való kimorzsolódás, észrevétlen, ezt mutatja. A sisak-nélküli pápa arcát elveszteni kár volna. Mély nihilizmus. Azonban, helyi egyházaink és püspökségeink szintjén kár tagadni: „tekintélyvesztésünk", az egyházi hierarchia és kereszténységünk tekintélyének hitelvesztése már bekövetkezett. A „lemorzsolódás", s marginalizációnk, tény. S erre az új helyzetre kéne stratégiát találni. Talán ezért lenne mindennél fontosabb ma, a magyar egyházaknak, beszélni hatalomhoz való viszonyukról. Múltban, jelenben. Önkritikusan. Mert ha van jelentősége helyi ádventünknek a nagy globális ádventi helyzetben, akkor ez az. Ez a társadalom előtt való őszinte beszéd ültethetne be egy új szemet kavargó közösségeinkbe. Erőtlenségünkről, és az életünkben mégis hordozott jóról való töprengésünk láttatná meg ezt az iszonytató freudi történetet, amiben az ország él. Kihámlani, még egyszer, utoljára konstantini történetünkből, ahogyan a pápa most teszi, jó elméleti eséllyel. A törzsi háborúkat, a cél és irgalom nélküli fiak lázadását kell leleplezni. Totemisztikus, rendszerváltás utáni történeteinket. Amikor a harcban álló felek nemcsak az „ősatyát", de fiaikat is tagadják. Ettől pogány, és ettől önfelőrlő az a fajta demokrácia, amiben most élnünk.
Pedig ádventünk tétje és tartalma: a béke megsejtett korszaka. Ádvent: a bizalom helyreállítása. A hit abban, hogy a legyilkolt „ősatyák" világa felváltható a kegyelemmel. Értelmet adni a dekonstrukciónak, amiben élünk. Mert minden valódi gondolkodás, ön-kritika és analízis az isten-érzék újra építése is. Bármennyire paradoxnak tűnjön is. Még többet nyerünk, mintha mindent elvesztünk is. S az igazán izgalmas az a történetben, hogy merünk-e hinni abban, hogy ez az „Exodusban", az ön-analízis, a de-konstrukció fázisain átvonuló egyház, új hivatásokat fog vonzani. Aki megérti a − még ha most még csak pillanatokra is − „sisakjukat levető" pápák titkát. Mert a „Kereszténység" utáni pápa hangja vonz. Egészen bizonyos. „Eljön a sok nép, és ezt mondják: Jöjjetek, menjünk fel az Úr hegyére, Jákob Istenének házához! Tanítson minket utaira, hogy az ő ösvényein járjunk." (Iz 2,3).
A próféta tanúsága mindig megrendítő. Ismeri a történelem nehézkedéseit, az emberi viszálykodás sebeit, és az emberkéz okozta pusztítást. Ennek kontrasztjában Izajás látomása lélegzetelállító. "Nép a népre kardot nem emel, hadakozást többé nem tanul. Jákob háza, jöjjetek, járjunk az Úr világosságában!" (Iz 2,4) Nem a történelem lehetőségéről beszél, hanem bekövetkező valóságról. Arról az átalakulásról, ami velünk Isten közelségében végbemegy. Isten jósága cselekszi majd mindezeket. "Az utolsó napokban szilárdan fog állni az Úr házának hegye e hegyek tetején." (Iz 2,2) Tüzes, életet adó izzásában fogjuk majd látni és élni e "hegyet", Kriszust s egyházát. Megértjük - amint már most szemkápráztató lehet -, milyen csodálatos világosság, erő, jóság, és szeretet járja át a keresztény közösséget. "Kimagaslik a halmok közül, és özönlik hozzá valamennyi nép." (Iz 2,4)
Az Eukarisztia kelyhéről és kenyeréről beszél Izajás: Isten jósága szó szerint tápláló Jelenlét. Jézus Krisztusban szó szerint "Velünk az Isten". Benne beteljesedik a rabbik zseniális megfigyelése: Isten szentségének immanenciája erősebb, mint "transzcendens fölsége" Izráel körében. "Jöjjetek, menjük föl az Úr hegyére, Jákob Istenének házához!" (Iz 2,3) Krisztus újszövetségi egyházáról és Atya ószövetségi népéről, az ecclesiáról beszél. "Tanítson minket utaira, hogy az ő ösvényén járjunk!" (Iz 2,4). A Tóra, a törvény megtartására figyelmeztet. "Kardjaikból kapákat kovácsolnak, lándzsáikból metszőkéseket" (Iz 2,5). Talán a legmegrendítőbb igazság ez európai kereszténységünk számára. A konstantini fordulatig - Ireneusz, Jusztinosz, Tertullianusz- már beköszöntöttnek, erőszak által nem terjeszthetőnek tartották Isten országát.
Az Észak és Dél Korea közötti feszült viszony testet öltött. Észak Korea tüzérséggel lőtte Yeonpyeong szigetét. Két dél-koreai katona meghalt, tizenhat polgári lakos ‒ békés halásztelepülések ‒ megsebesült. Észak Korea szerint ez válasz volt a dél-koreaiak futó tengeri hadgyakorlatára, ami „súlyos provokáció". Olvasom a feltüzelt nyilatkozatokat mindkét oldalon. „Megbocsáthatatlan támadás." „Hadseregünk ezúttal fizikálisan kell, hogy erőt mutasson, adminisztratív eszközök helyett (Észak Korea gazdasági bojkottja)." Az északiak szerint a déliek tüzeltek először, kiprovokálva a konfliktust. Talán Mrozek darabja a Ház a határon, jut eszembe. Békés látogatók toppannak be egy határon lévő házba. Kiderül, a két ellenséges ország ügynökei, a támadás jelére várnak.
Ismerős retorikák. A mindennapokból. S különös érzés, kívülről rápillantani, a háború előtti tudatmódosulásra. A dél-koreai elnök Lee Myung-bak átváltozott arca. S mind, az átváltozott arcú tábornokok. Összeszorított szájak. Keskenyedő szemek. S főleg páncél-mozdulatlan arcok.
Épp tegnap olvasom Freudot, Civilisation and Its Disconcents. A „halál-ösztön" képes elönteni az értelmet, a civilizációt magát ‒ ez ellen küzd minden kultúra. Freud képlete rendkívül egyszerű. A lelkiismeret, és a kulturális megfelelője, a Kultur-Überich (kulturális felettes én) képes megfékezni az értelmünk és életünk alatt húzódó káoszt. Képletében az ember és kultúra rendkívül törékeny.
A tábornokok transzfigurációja döbbenetes. Harci dobok peregnek. Megfigyelem az egyenruháikat, az elnökével együtt. Groteszk. Egyenruha, azaz zubbony felső és aprópöttyös nyakkendő. Hasonló tüzeket láttam égni az afganisztáni és az iraki háborúk kezdetén a világ vezetői szemében. Ugyanez a „dzsungelharcok a dzsungelért" harci lelkesedése izzik időről-időre fel közöttünk is. Mindenütt, ahol a hatalomnak tétje van, ahol a hatalom és befolyások újraelosztása történik.
Freud civilizációkritikája szinte megfellebbezhetetlen. Mégis, szeretném hinni, hogy nemcsak a „halál ösztönök" és az „életösztön" dualitásában élünk. Az Istenről való beszéd tétje ez. Korrigálni a világ banális, szappanopera-szerű és végletekig leegyszerűsített képeit Róla. Mert kell, hogy 'valaki' összetett látásra tanítson. Szükséges egy tapasztalat, ami kivezet az olcsó dualizmusok világából. Muszáj, hogy Isten maga szólalhasson meg. Hogy elmondhassa, félbeszakítatlanul, történetét. Egészen bizonyos, hogy az a figyelem, amit e Történetből tanulhatunk: nem a „bűntudattal szabályoz" és tartja féken az anarchisztikus ösztönöket. Freud világképében ez a „cenzor én", a közösségé vagy az egyéni lelkiismeret tartja vissza a pusztító, agresszív állatot. Isten azonban több mint kulturális szuperegó. A „harmadik út", ha úgy tetszik.
Létezik, csak nehéz felfognunk másságát, amikor a szeretet válik összetartó erővé. Nem külső tekintély, mint Freud „ősapja" akit a horda ideálként tisztelt és egyszerre félve rettegett. Isten benső történetünk, ahogyan a szeretet is. Úgy szabályoz és vezet, hogy azonosul, belülről, helyzeteinkkel. Áttetsző és egyszerű, mint a lélegzetvétel. Azt hiszem, amikor egymás felé fordulunk, emberként, akkor történik, akkor vezet bennünket az Isten. Nap mint nap emberivé oldja máskülönben tábornokosodó arcainkat.
"Nézzétek meg a fügefát, és a többi fákat is mind: amikor kihajtanak, magatoktól is tudjátok, hogy közel van a nyár." Isten országa csodálatosan nyugtalanító titok. Látni szeretnénk; ízlelni, tapintani. Mindenkiben. Ha megérted, hogy maga Jézus Krisztus személye élteti ezt az országot, akkor őt fogod keresni. Ő vonz majd, hogy fürkészd ennek az országnak a jeleit. S megérted majd, hogy saját életed titka hogyan kapcsolódik Isten Országához.
Mert minden hétköznap egy-egy kapu. Kívülről szürke, csaknem észrevétlen. De ha átléped küszöbét, a barátság, találkozásaid, nevetésed, szavaid "kihajtanak", mint a fügefa tavaszi ága. Jézusért teszed mindazt, ami adódik. Bár nem látod őt színről-színre, de mégis érzed őt. Ahogyan lehunyt szemhéjad mögött érzed a nap fényét és melegét, mosolyogva. Mert ő is elmosolyodik, miközben egy pillanatra felidézi az Atyát, a régi házból: "Nézzétek, közel van a nyár." És a melletted elhaladóknak jellé leszel. És Krisztusban kimeríthetetlen, eldgondolkodtató titokká. Ne feledd: szépséged, gazdagságod Királyodtól kapod.
Csontváry Kosztka Tivadar, Zarándoklás
a libanoni cédrushoz (1907)
Csontváry Cédrusa a Royal Academy of Arts - on
E régi elmélkedést újra-olvasva értem meg Csontváry Kosztka Tivadar képét, a Zarándoklás a libanoni cédrushoz-t. A Royal Academy of Arts kiállításán, "Budapest kincsei, európai remekművek Leonardótól Schiele-ig." Az utolsó terem központi képe. Az angol közönség pozitívan, elismeréssel értékelte az áthozott anyagot. Ironikus oldalmegjegyzés, egy vezető napilap kritikusának megjegyzése. A magyarok vallásos nép lehet, hogy a kiállítás anyagát ennyire uralják a vallási témák. S iróniája középpontja: Csontváry. Végképp nem érti, mit akartak a kiállítás-rendezők egy naiv festővel, ráadásul ekkora méretben. A kritikus szerint a közönség nem tudja hová tenni Csontváryt, mindenestől kilóg.
S valóban, lehetett volna kicsit több információt kiírni a kép mellé. Hogy egyik legnagyobb magyar festőnk. "Elhívatását", hallucinációit-inspirációit megemlíteni. Megszállottságát, hogy a "Napút" festője leszel. S netán megemlíteni, hogy nevében a kosztka-csont szláv szó őrződik. Amit annak idején "csont-többlettel" születőket jelöltek meg. Homályos múltba veszve, a pogány időkből, "sámánképességekre" utalhatott a név. Egyfajta természetfeletti érzékenységre, amit ott látunk Csontváryban.
Így figyelem a cédrus mögötti színeket. Különös múlt-hidegben derített rózsaszín. A kép tetején az ég, s a koronák teteje meleg színtónusok. Közép és a kép előtere hidegbe derülnek. Múlt és jövő határvonala? Kozmikus emlékezés?
A kép mellett a tájékoztatószöveg. Csontváry a magyar millennium emlékére festette. A cédrus hosszú élete miatt az ellenállás, az örökkévaló szimbóluma. Ezzel kívánta elmondani, hogy a magyar nép ezer éve is ilyen történet. Biztatás és tiszteletre méltó teljesítmény; és kegyelem.
A Templom-leromlás szavait így olvasom. A jövendölés feszültségét a háttér fehér-rózsaszín lefojtott tüze adja. Törésvonal a múlt és jövő között. Szinte ropog a háttér a cédrus mögött. Mint a hó roppanása, amikor frissen érkezett télben lépdelünk.
A kritikus irónizálásával ellentétben, az emberek meg-megállnak. Megállítja őket Csontváry szuverén képi és tartalmi logikája. Passiótörténete?
Jézusnál senkinek nem fájhatott jobban Jeruzsálem pusztulása. Számára a szent város a mennyei Jeruzsálem előképe volt. Mint egy kedves fénykép. Egy kedves emlék. Az Atya hűséges szeretetére emlékeztette. Ahogyan minduntalan, feltételek nélkül közeledett népéhez. "Isten következetlen a szeretetben, és következetes a megbocsátásban."Következetlen, mert együtt és külön-külön annyi okot adtunk rá, hogy ráunjon a mi hűtlenségeinkre. És mégis: minduntalan megbocsát, mert Istened maga a szeretet. Istenünk maga a megbocsátás.
Jeruzsálem pusztulása egyben figyelmeztetés is. Egy közösség felelős a jövőjéért. És ez a jövő az emberi szívekben alakul. A te szívedben is. Ha ellenségként tekintünk a felebarátra - lesz ellenségünk, aki a "városunk falai ellen vonul". Ha szeretetben - akkor közösen szépítjük a várost. Ha a Mester példája nyomán szeretsz, újjá épülnek a romok. Minden szorongattatást képes legyőzni a szerető várakozás. Egy-egy mosolyra. Egy-egy találkozásra. Együtt építheted az Úrral a várost.
Régi felvételeket rendezek. Varengeville sur Mer, Normandia. Emlékszem, egy éjszakai-hajnali eső után a kert. Friss ébredés. A kert és tápláló víz még egyek. Hozzátartoznak a növényhez. Leválás előtt, víz és növény egyek.
Fontos lenne megfigyelnünk a természetet. A baj világunkkal az, hogy nem osztozunk látványában. A történelem lassú megbetegedése ez. Nem lépünk ki önmagunkból. Ezernyi gondjaiban utazó, magába feledkező ember; és közösségeik. Pedig szavaink, érdeklődésünk, mint a képen az esővíz és a növények teste, fonódhatna egymásba. Kitapintott világban élni. Érintett világban élni. Figyelmes emberi tekintet által felszántott, bevetett és megtermékenyített világban élni. Ez lenne a történelem átöltözködése.
Ezért is vettem elő ezeket a régi, véletlen megtalált feljegyzéseket. Amikor a szemem először tanulta látni a világot mint Isten világát. Megrendülök. Egy-egy régi kép mögött feldereng egy-egy konkrét élmény, egy-egy konkrét találkozás. Abban az időben, mikor ezeket írtam, nagyon sokat mentem ki a tájba. Késő délutántól, alkonyaton át, a csillagos ég születtéig. Fiatalon. Növekvő, romlatlan szívvel. Csupa izgalomban a világ iránt.
Mellettük a mostani évek bejegyzései. Bonyolultak, nehezek, birkózások. Mégis ugyanaz a táj. Ha tehetném, életem végéig írnám ezt a Naplót. Lehet, nem kéne ennyit, ilyen rendszerességgel. Azonban mindennek logikája van. Ha egyszer ülsz le az evangélium szögegéhez hetente, akkor uralod a Szöveget. Birtoklod. Rólad szól. Mint ritkán találkozó barátok, osztálytársak: rengeteg "mondanivalód van." Azonban ha nap mint nap nekiülsz, különös aszkézis. Egy idő után "elfogysz". Nincs mondanivalód. S ez a pont, ami motivál, ami érdekel. Amikor megszólal tudatalattid. A múltad; a közösség múltja, és jelene. Szabad asszociációk? Több annál. Jóval több. Egyszercsak téged kezd írni a szöveg. S nem baj, ha tudatalattid szól.
Mint ahogyan éjjel álmomban küzdöttem a pápával. Harc volt, nehéz birkózás. Az álomban a szereplők szimbólumok. Sok mindent el lehetne, és el kéne mondani, mi történik pl. épp az egyház tudatalattijában. Micsoda nyelvi birkózások; és mélyen elvalvások a jelenre. Beszélni kéne az "egyháznak" saját titkolt tudatalattijáról. Különös, vonzó és érdekes passiótörténetek lennének ezek. Részei a közösen megfigyelt világnak. A közös örvényeket kimondani, bennünk. Mert épp a napokban olvasott Jelenések könyvével párhuzamosan fut egy személyes "Jelenések könyve" bennünk. Egymásba ömlő naplók?
Keresem a kétezer előtti bejegyzéseket. Lehet, rákérdezek, voltak-e egyáltalán, vagy csak én emlékszem, hogy írni kezdtem őket?
Normandia, Varengeville sur Mer -
mikorkozmosz (foto: balintbeckett)
Mélyebbre (Porta Spetiosa, emlék Pannonhalmáról)
C-év, 34. hét, K. (Jel 14,14-19; Zs 95; Lk 21,5-11)
A Templom szent hely. Mi emberek ékesítjük, díszítjük templomainkat. Ily módon is szeretjük Istent. Jézus korában a zsidók és az idegenek lenyűgözve álltak a jeruzsálemi templom szépsége előtt. Meg sem fordult a fejükben, hogy mindez elmúlhat egyszer. Ma már csak a "Siratófal" maradt meg belőle.
Jézus prófétai jövendölését a templom pusztulásáról ki merte mondani, mert mélyebbre látott. Nem a köveket nézi, hanem az embert. Testvéreit.Mert nincs az az emberkéz építette templom, amihez mérhető lenne az emberi élet drámája.Látja leomlani a falakat. De a mélységben lát téged is. Hogy keresztény leszel. Tanítvány. Látja, amint az ősi falakat lassan elhordják. De követi, amint éveid során, a kegyelem kalandjában egyreépülsz. Isteni Mesterünk tudja: Isten legméltóbb lakóhelye az emberi szív. Így épül általad is az örök templom.És ha meg tudod szólítani testvéredet, vidáman, mosollyal: te magad vagy a Porta Spetiosa. E templom ékes kapuja.
Jézus ülve tanít. A sokaság nyüzsög, amint a perselybe dobják adományaikat. Egyenként. Mint az ítéletkor, amikor majd Jézus előtt állunk. Hallani, amint a Mester is hallja: csörrennek az érmék. A gazdagok közt egy belül ragyogó idősebb nő érkezik. Bár semmi feltűnő nincs rajta, mégis, lehetetlen nem észrevenni. A Mester is felfigyel. Az egész pillanat a csendesség csodája. Az özvegyasszony filléresei hangtalanul hullanak alá.Észrevétlenül, mint az igazi áldozat. Mint a keresztény szolgálat.
"Egész vagyonát dobta be.""Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban"- mondja majd Urunk a jobb latornak. Életet ígért neki.És milyen különös: a vagyon szó másik jelentése: élet. "Egész vagyonát adta oda" - az özvegyasszony áldozata ettől valódi áldozat. Valóban önmagából adott, hiszen amink van, az hozzánk is tartozik, az életünk része. Jézus mindörökre megjegyzi a szegény özvegyet. Majd folytatja a tanítást. Most te érkezel a perselyhez. Vajon mi történik most?
Szenvedéstörténet ez a szenvedéstörténeten belül. Ma, amikor celebeket zárnak össze való-világ villákba, három embert látunk a kereszten. Jézust és két bűnözőt. Három bűnözőt. Mert kivégzőik halálos nyugalommal végzik munkájukat: bűnözőket végeznek ki. S milyen könnyen működik bennünk az ősi védő mechanizmus: a „bűnözőbe" préseljük a másik komplex történetét. Innentől fikció, nincs vele dolgunk többé. Háborúkban így beszélnek egymásról a népek. Háborúk előtt így beszélnek a népek vezetői, tábornokok a „semmivé", „elvetetté" tett másikról. Az ellenséghez való viszony a legkönnyebb. Minden erőfeszítést nélkülöz.
Nem vesszük észre, hogy ebben a beszédben, eltűnik belőlünk az Isten. Ha evakuáljuk a másik valós jelenlétét a róla való beszédben: Isten is „kivonul" a száműzött arccal együtt. Így evakuálja egy-egy kor, lassanként Istenét. Istent mindig a másik méltóságának elvesztésével párhuzamban veszítjük el.
Valahogy úgy képzelem, hogy nem véletlen maradt észrevétlen, felismeretlen az Isten épp ott, azon a kereszten. Hemzsegett az ellenségképtől a kor. Római megszállók, zsidó radikálisok, számtalan rivalizáló csoport a népen belül, a megvetett szamáriaiak, az „idegennek" tartott népek. Tudom, csak távoli párhuzam. Mégis, nyelvünknek van egy üledékrétege. Mint az elmeszesedés az ér belső falán, nyelvünk „életereje", figyelni tudása csökken. Nyelvünk befogadóképessége, valóságot leírni tudása vészesen megkisebbedhet.
A háború előtti órák és hónapok olyan, mint a harci, nagyképernyős videojátékok. Pontos illusztrációja ez a nyelv kiüresedésének. Élvezettel lövünk, izgalmak közepette − a nem létezővé, a ninccsé, az ellenséggé tett másikra. Ökológiai krízisek és rombolások idején is ez történik. Távolivá lesz a természet. Az állatok, növények, évszakok hangja. „Idegenné." Paradoxonok paradoxona, hogy a fogyasztásra épülő gazdasági növekedésben: a természet lesz „testidegen." Idegen test lesz a „kegyelem". S a „kegyelem Istene", mely egyedül ráláttathatna nyelvi kiüresedésünkre. (A szerelem, a gyermek születése, hozzátartozóink szenvedése, az irántuk szükségükben érzett aggodalom ilyen „ébresztő" élmények. Fogékonnyá tesznek bennünket az önzetlenségre: kegyelem, Isten, szeretet visszafogadására világunkba. Ezek azonban múló állapotok.)
Ezért fontos megfigyelnünk a kereszten történteket Lukácsnál. Istent kivető nyelvünk tajtékverése a történet. Nyelvünktől távoli partokon történik ez hullámtörés: mégis, valójában bensőnkben. A másik, hétköznapokban történt ezerszeri kifosztásának végpontja. Nem véletlen, hogy ruhátlan bűnöző maga az Isten is. Ruhátlan bűnözők között. Közösséget vállal a nyelvünkben „eltűnőkkel."
Pedig megfordulhat minden. Csak a kivetettek méltóságára kéne odafigyelnünk; még egyszer. A bűnöző méltóságának felismerése a kulcs. Mely visszautak lezárt kapuit nyitja meg, lezáruló és talán mégsem teljesen lezárt történelmünkben. Visszahelyezni a méltóságától megfosztott személyeket a nyelvünkbe. Szép lassan visszagyökereztetni az Isten szót, először, s végül magát az Istent.
A történelem valós végpontjai,n a valós elítélt bűnözők emberi méltóságát, jövőhöz való jogát elismerni. Ez lenne a katalizátora a történet megújulásának, amiben élünk. Krisztust az teszi a történelem Királyává, hogy vissza tudja ajándékozni az elveszett kezdetet a bukottnak. „Erre ő így felelt neki: ʻBizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban.'" (Lk 23,43) Akkor is igaz ez, ha kijózanítóak a valós bűnözők visszailleszkedési statisztikái. Mert milyen világba lépnek vissza? Változatlanba. Ahol az első konfliktusok alkalmával „távolba", jelentés-nélküliségbe taszítjuk a másikat. A nemlét, a valódi sebezhetőség, a tovább-sebezhetőség börtöneibe. A büntetését letöltött egykori bűnöző csak saját, régi környezetével érintkezik. Nincs társadalom, helyi társadalom, egyes ember, aki „királyi módon" tekintene rá. Vissza-várná, haza-várná, új, róla is másként gondolkodó, élő nyelvvel. A szavainkból evakuáltak visszatéréséért felelősek vagyunk.
Barátomtól levél. Identitásáról és zsidósághoz való viszonyáról ír. Fő kérdése, ha a zsidóság vallás és istenhit, akkor ő hogyan, milyen szálakon kapcsolódik, vagy nem kapcsolódik. Miben érzi magát közösségben e néppel. Hagyománnyal? Vallással? Ma beszélt nyelvével? Történelmi drámával? Érdekes és megrendítő, amit a „közös sors" vállalásáról ír. Kötődése a zsidósággal azon a meneten keresztül, ahová senki sem önakaratából ment: töretlen. Ám még valami fontosat hozzá tesz. Amit a KZ-ben megtanult, az azonosulás minden „identitással", amit akaratán kívül otthona elhagyására kényszerítenek.
Felidézem otthonról az ünnepeket. Mint barátom teszi a családban megfigyelt „asszimiláció" formálta vallási ünnepek kapcsán. Töredékes emlékei vannak, töredékekről. Vannak párhuzamok. Felfedezhetünk óvatos történelmi analógiákat. Negyven-hatvan év távlatából talán mi is úgy emlékezünk vissza, mert látszanak a tények: töredékes a Hagyományhoz való viszonyunk. A paradoxon, hogy a honi katolicizmus liturgiája töretlen. Árpád házi Szent Erzsébet ünnepe van. E nagy ünnepeink, egyházon belül, egynapos ünnepek. Szent Istvánt, Szent Lászlót, vagy Szent Imrét egy napra emlékezetbe emeljük. Furcsa érzés, de minden külsőség ellenére: aznap ellobbannak. Klisék, a prédikáció kegyes tizenöt, húsz percei. S akkor is zömmel mi beszéltetjük őket, mai „csatavesztésünket" adjuk szájukba. S aztán az év hátra lévő napjain nem, majd csak jövő ilyenkor jutnak eszünkbe. Ezt a katolicizmusunkon belüli csendes „asszimilációt" kéne meglátnunk. Mert a mélyben, és itt fenn, a felszíneken nagyon nagy a baj. Nemcsak egyházként, de magyar identitásként is.
Az ünnepeken beszélünk magyarságunkról. S ott is csak panelekben. Szónokok bejáratta klisékben. Mindig azt ismételjük el, amit egy éve ismételtünk. Pedig a történet lényege az: épp a hétköznapokban kéne a gyökereket érintgetnünk. Odafeküdni a gyökerek közé. S mint barátom, megrendítő őszinteséggel, vallani, kérdezni és szembenézni „gyökértelenségünkkel." S épp asszimilációink számbavétele lenne a kapu a Gyökerekhez. Mikor válaszom írom levelére, a zsidó identitásról, egy másik idős barátom jut eszembe. Kiváló zongorista, s ha szabad ilyet mondani, még kiválóbb kérdező. Ha számomra van megfigyelt zsidó identitás (ami nem zárja ki, hogy valaki „földközi tengeri", vagy épp „keresztény" legyen), akkor az a kérdezés és a szembenézés bátorsága. És a Könyv szeretete. Írom is, hogy megbolondulnék egy olyan lakásban, ahol nincsenek könyvek. Földi száműzetésünk csendes, szolidáris társai. Akkor is, ha nem olvasom könyvtáramat, a gyökerek bizonyosságát adják. S akármerre vagyok a világban, elég gerincükre néznem. Felfelé kapaszkodó, élő szellemi gyökerek, a szerző halála után is. Pontosítok: tévedés, a szerző nem hal meg. A könyv lényege épp az, hogy a szerző, mint a kollektív szellemi gyökér „megírója" halhatatlan.
De visszatérve. Amit zsidó gondolkodókban megfigyeltem, ez a különös, szellemi Templomépítés. Felfelé tartó gyökerekben újraformálni azt, amit a történelem lerontott. A Templomot; diaszpórák jesiváit-iskoláit, családi szokásokat, megszakadt imákat. S amit még érzek e barátaimból: a zsigerekben lévő analízis. Vitában lenni a valósággal. Állandó birkózásban, ha kell, Istennel, történelemmel. Identitással.
Sok beszélni való lenne. Sok izgalmas kérdés. Annyira, de annyira élő, kihívásokkal teli a magyarság identitás-krízise, pontosabban e krízis tagadása. S katolicizmusunké; népegyházainké; papságunké; a laikus spiritualitásé; szerzetes-közösségeké. Erről az „asszimilálódó katolicizmusról" lenne érdemes beszélni. S pontosan az új nemzedékkel. Persze, ebben a rendszerben, mindenki fél. Függőleges, moccanatlan dominók. Így hallgatunk. S mint a vesztes háborúkban, azt gondoljuk, lehetséges sikeres visszavonulást végrehajtani. E végjátékokban, hihetetlen, de a csataszervezők azt gondolják, hogy összevonjuk a végponton erőinket, és egy mindent elsöprő ellentámadással megfordítjuk a történelem menetét. Nem így szokott lenni.
(A Nemzeti Együttműködés Rendszere itt téved, ideológiailag. Veszélye, hogy nagyon könnyen a nemzeti tagadások rendszerébe csaphat át. Huszonkettes csapdája amibe került születésétől fogva. Erőt kell mutatnia, s az erővel a töprengés, s főleg az identitás-krízisek felvállalása, ellentétes. Meglep, hogy a helyzetben, ami kontroll lehetne, a történelmi egyházakidentitás-töprengése, a szekularizáció közepette, saját asszimilációjukról, nincs. Van egy olyan érzésem, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere azokon a bizonyos „vasárnapi ünnepeken" született. Az egynapos Szent Istvánra, Szent Lászlóra figyelésekből. A döntő az lesz, vajon valós nemzet-ismeretre, a közösség valós szellemi és morális állapotainak ismeretére épül-e a rendszer? S félek, politikusaink vallásossága kimerül a „konstantini találkozásokban." Amikor valaki egyházi ünnepekből akarja megismerni az egyház hitét, olyan, mintha másodpercmutató lenne csak az órán. A benyomásom ez. S kérdés, e találkozásokban mennyiben szocializálják a politikusok az egyházat, magukhoz, „elvárásaikkal". S mennyiben szocializálják maguk az egyházak e mise-politikusokat, vezetőink vallás- és nemzet-képét?)
Pedig, épp a saját történet kérdésbe tétele az erő. Rengeteg görcsöt, blokkoló emléket tárna fel az asszimilációról való beszéd. Minden közösség életében energiákat szabadít fel az elfojtások feloldása. Meg kéne hallgatni az „árpád házi szenteket". S levenni szájuk elől a diadalmas narratívákat, amiket tagadásaink adtak ajkukra. Érdemes lenne István korona-felajánlását, a lelkiismeret drámájaként meglátni. Elvesztett fia, a trónörökös Imre feltárja az országon belüli törés fölötti gyászt. A Koppány-István vérháborút. Máriához fordulása lelkiismerete sebe; mely kollektív sebet gyógyítani kell.
Szent Erzsébet esetében is meg kéne figyeli az idegenbe-szakadást. Hogyan válik anyanyelvéből kitépett, kilépő idegenné, „emigránssá" egy fiatal nő. S hogyan alakítja újra hontalanságát szeretetben. Férje iránt megélt égő szerelemben; s a sebek szolgálatában. Az árpád házi szentek nem diadal-történetek. Sokkal inkább mélységben töprengések. Az „asszimilációval", az identitás-vesztéssel való szembenézés. Exodus-tudat, ha úgy tetszik. De mindenképpen az őszinte beszéd tartománya. Ugyanaz a kilépés − pontosabban felvállalásuk − a történelmi klisékből, amit Adynál, Babitsnál, vagy Bartóknál látunk. Realista beszédek; és erőtől duzzadnak.
(Tulajdonképpen minden rendben. Mindenki a helyén. Barátom levele megerősítés. Érzékenyít kimondani azt, amit régóta tudok. Azokhoz tartozom, elsőként és visszavonhatatlanul, akik „akaratuk ellenére indultak oda, ahová nem akartak." Csak történelmi kényszerek alatt tették, voltak kénytelenek. S csak átfut bennem, időről-időre, mennyi jót tehettem volna, építkezve, ott, ahonnan „kortárs katolicizmusunk" felállított. Vagy máshová küldött? Más menetekbe? Meddig?)
