Sőt, az is lehet

(B-év, 30. hét, V. Jer 31,7-9; Zs 125; Zsid 5,1-6; Mk 10,46-52)

Lehetséges-e teljes vakságból, mint az evangéliumbeli Bartimeus, talpra állni? És a teljes szótlanságból? Elnémulásból? Elnémítottságból?

Nem tudom eldönteni, az a szűkebb egyházi közeg, amibe hazatértem, a vakság, vagy én magam? Mint ahogyan azt sem érzem pontosan, a "fogság", amiben  élek, a rálátás örökkön-örökké rögzült - kínkeserves - állapota-e?

Az elmúlt napok találkozásai. A sz. zsidó hitközség meghívása egy beszélgetésre az antiszemitizmusról, a hazai valóság különös tapasztalata. Túl sok az indulat, és minden helyzet átpolitizált. Minden szó másként is érthető. Minden diskurzus eltéríthető, és el is térített.

Az est címéhez javasoltam hozzá tenni a "megelőzést". Zárójelben, mintegy feloldandó a "zsidógyűlölet" témáját. Nincs a közéleti- és mindennapi helyzeteinknek elemzése. Ezért van, hogy minden szó mást is jelenthet.

Ez kicsiny, vidéki zsidó diaspóra nagyon szimpatikus. Törékenységében, kiszolgáltatottságában, és nyitottságában. Mégis, muszáj látni az ország kisikló, indulatba vagy kétségbeesésbe merülő "szóeltérítéseit". Az elemzés helyén.

A sajtót nem érdekli az igazság. Nem tájékoztat. A saját érdekei mentén ragad ki szavakat, herél ki összefüggő mondandókat. Alapanyagként, hogy használja a saját harcaihoz. Minden sajtóorgánum valakinek a zsoldjában áll. Ott, a vidéki kisváros internetes portáljai a szakmaiság minimumát nem mutatják fel. Ezt nevezem "antiszemita" újságírásnak és médiakultúrának. Nem az igazságot, nem egy nemes ügyet néznek. Nem. Helyette mindent behúznak az országos örvénybe, ahol démonizálunk, polaritásokra osztunk mindent: csőcselékre, zsidóra és vele szemben álló magyarra.

Megfogalmazódik bennem, mint a beszélgetésben, hogy alapszavainkat vissza kell venni a "sajtótól" és a politikától. Az antiszemitizmus és megosztottság ellen helyben kell küzdeni. Nem szabad engedni, hogy a globális, harcra épülő közbeszéd mondja el a helyiek helyett a helyi történeteket.

S ugyanez igaz az életünkre is. Nem elfogadni azt, hogy a médián keresztül lássuk és láttassák velünk a valóságot. Kár, hogy nincs erőm gondolkodni. A szívem a vak Bartimeus szíve és értelme az Élettel való találkozás előtt. S még az is lehet, hogy miközben "begombolom ingem és ruhám (magamra öltöm magyar katolicizmusom, mely tiltja a szabad gondolkodást és őszinte beszédet), begombolom halálomat." Ez is lehet. Sőt, valószínű.

2012. október 28.

[homilia] Zsoltársorok a kinyílásról

 

A 149. zsoltár a gyógyító "Hang" szétömlése a Földön. Látszólag Izrael népének belterjes ujjongása. "Dicsérjétek az Urat!. Énekeljetek az Úrnak új éneket, dicséretet a hívek gyülekezetében!" Látszólag, mint belügy jelenik meg a kiválasztottság. "Örüljön alkotójának Izrael"! Ám valójában hallatlan univerzalizmust fogalmaznak meg a sorok.

Kis fantáziával: a világban szétömlő egyház képe, azaz, programja. Először is, új énekről van szó. S a "hang" az, ami pendülve túlcsorog egy hitvallás szűk sáncain át, szétterjed a világra. Ez a hang le-gördül a hegyről. "Sion lakói örvendezzenek királyuknak!" A zárt krédók idejének vége. A hitvallás akkor élő, ha tágul, s tágulásában megszólít, befogad, s a megszólítottat átalakítja. A hitvallás akkor élő, ha miközben átadója tanítja és maga is tanul a megszólítottól. A hit akkor élő, sőt, akkor a legelevenebb, ha beavató és beavatott között nincs különbség.

Ezt mondja el a "körtánc", mely a Lélek keltette örvény. "Dicsérjétek nevét körtáncot járva." S érdekes részlet: "Énekeljetek neki dob- és hárfakísérettel!" Érdekes, mert miközben Istene felé fordul személy és közösség, akiknek "háttal ál", azok is láthatóvá lesznek. Viszonyulási ponttá. Nem záratnak ki: a "körtánc" részei. Isten arca lesz az önmagunkon túllátó arc, ami a "mögöttit", az elfogadhatón túlit, észreveszi és láttatja. "Mert gyönyörködik népében az Úr."

Tehát: a legördülő hang dinamikája. Annyi, mint a kinyílás Lelkében élni. Felemelni, magunkhoz, szabadságunkhoz emelni. Isten mozdulatának meghosszabbításaként: "Győzelemmel ékesíti az elnyomottakat."

S ez a "kinyilatkoztatott" emberség terjed. Megtermékenyíti a történelmet, az "Ember tragédiáját". "Vigadnak a hívek e dicsőségben, ujjonganak pihenőhelyükön." Mert igen, ez a "pihenőhely" az otthon és befogadás megjelenése. Isten láthatatlan teremtő munkája.

A zsoltár folytatásától nem kell megijedni. Kreatívan, az akkori megfogalmazás archaikus félelmeit átalakítva kell csupán olvasni a bezárkózás képeit. Pedig mai érzékenységünkkel nagyon nehéz kép, szinte vállalhatatlan. "Szájuk Istent magasztalja, kezükben kétélű kard van". Igen: kulcs ez a kép. Ott van kíméletlenül, önlelepleződésünkben kimondva: mindarra, amire a "vallás", mint emberi krédó képes volt. Kizárni, megölni, üldözni - ami saját isten- és önképétől eltér. Mert bennünk dübörögnek a hit fals vonulásának csizmái: "Bosszút állnak a népeken, megfenyítik a nemzeteket."

Ebből az Isten-fordításból (ferdítésből) kell, muszáj, kilépni. A kreatív olvasatban csupán azt a kérdést kell feltenni: hogyan alakítanánk át a sorokat, hogy a kardélek, a kizárás, a primitív önvédések helyén megjelenjen az Isten. Amikor a dárdák között zúg a Lélek: milyen új képzeletre vagyunk képesek fegyvereink helyén?

"Bosszút állnak a népeken": mi, a Lélekben, bizalmat adunk a népeknek. "Megfenyítik a nemzeteket": mi, a Lélekben, megintjük történelem-önmagunkat. S emlékezünk a téves irányba leágazó utakra. A jobb irányba igazítva az első elrontott lépteket. S így érkezik meg teljesebb önmagunkhoz a zsoltár: "Dicső dolog lesz ez az Úr minden hívének. Dicsérjétek az Urat!"

2012. október 20.

Pillanatkép a perifériákon

"YOUREUROPE", mondja a szocialista szlogen. Azaz a "TE EURÓPÁD". "YOUR-ROPE". Azaz a "TE KÖTELED". Mondta az apokalipszis első lovasa, miközben a lovát hámolja. "JÖVÜNK". Teszi hozzá, szájában frissen gyújtott cigaretta. Parazsa, az úniós szabványok szerint, látatlan izzású, hamu nélkül. Csak a Rolex órája csillan.

Baumgártner Félix. A világűr határáról. A Kor Houdini utánzata. X-faktorok, világválságok agresszív melankóliája. Kellenek az izgalmak. Ahogy Weöres Sándor kétsorosa mondja: látjuk Istent, mint saját szemünket. Ugrik. Az egész világban ez a hír. Nem a Rolexórás, cigarettázó thriller lovas. Már már az a gyanúm, mint Bulgakov Wolland professzora és fekete macskája a Mester és Margarita-jában, amolyan társak ők. Globális pányvákon híreket legelünk.

Cöccöcö. A Red Bull a sisakon. Cöccö. Csak azt a NASA irányítóközpont utánzatot ne feledném. Baumgártner Félix stábja komolynak akar látszani. Mindegyik stábtag előtt egy feketa laptop. Hatalom és nagyravágyás hatalmat és nagyravágyást utánoz. Félix elkezd pörögni félúton. 'Halló, Houston, we have a problem. 'Aztán stabilizálódik a pörgés. Taps.

De visszatérnék a Lovasra. Nyeregtakarója a Békedíjas Európai Unió zászlaja. "YOURROPE", csikorogja ki csőrén át a Lovas vállán ülő papagáj. S mint egy kifordított Pilinszky-versben, a Bárány helyén, csillaggal kivert patáival, a lovas átkocog az üvegtengeren.

S mert ez a huszonegyedik század, nem, ez nem lehet némafilm. Eej, úhnyem. Geej, úhnyem. Raszpahnúta, raszpahnúta. Ez itt a Volgán-inneni hajóvontatók dala. Ahol nem úniós szabványú hajóvonták és gondolatok találkozása tilos. YOURROPE. YOURROPE EUROPE. Elmúltak azok a szép napok. Csak a paták fénylenek, szikrát szórva az üvegtengeren.

Ismerős sláger. Majd egy Dopeman nevű, alternatív államfő, vonítja majd a mikrofonba, október 23-án. Hogy a Rolexes, békedíjas lovas, jó barát. Fehér ember békét hozni. Eladni nekünk jó puska és bódító víz, szép jövő. Eladni lovasnak szüzeinket, lányainkat, megéri. Mert fehér nyugati ember demokráciája és békevilága jön. A mi kis stabilizációnk. Csak egyetlen dalt nem lehet, úniószerte, lejátszani. Mert a nagy demokrácia-imitátorok és kabuli disc-jockey-ék világa ez.

"És ha engem egyszer lánckerék taposna/ Alattam a föld is sírva beomolna."

A kereszténység újrafelfedezése (Csendbe préselt szavak)

B-év, 27. hét, P. (Gal 3,7-14; Zs 110; Lk 11,15-26)

Pál apostolt, éppúgy mint Jézust, vitában látjuk környezetükkel. De mi ennek a vitának a természete? Az átalakulás, amit e „rákérdezések” és „visszakérdezések” létrehoznak, fontos tanítás. Tulajdonképpen katalizálják a közösséget: arra kényszerítik, hogy újra mondja saját történetét. Eleddig tehetetlenségük folytán észrevétlenségbe kövült rutinok „inognak” meg. A közösség vallási és morális emlékezete jön mozgásba. Gyakorlatilag kész „világképek” fordulnak ki alapzatukból. Épp csak annyira, hogy többé már nem illeszthetők vissza kifordulás előtti állapotukba.

Mind Jézus, mind a követő Pál vallási zsenije kultúrájuknak végzett, nélkülözhetetlen, szolgálat. A kérdés ma is ez: elbeszéli-e egy közösség a történetét? Mondja-e? Emlékezik e önmagára, s tényegesen kimondja-e önnön történetét ‒ közösségben a történelmet egyedül visszatükrözni képes Istenével?

Ma, tulajdonképpen, nincs történetmondás. Nincsenek szavaink arra, ami megtörténik velünk. Nincs érzések és kérdések kimondása. Nincs is történetünk. Illetve, van. Csupán a szótlanság felszíne alatt elfojtva. Már-már zsilettpenge élűvé összeszorítva. Ahol a szó helyén is sebez a csendbe préselt, megbénult történet.

Ez a gazdasági történetmondás, a „válságkezelésről”, nem valódi történetmondás. S ez most ráadásul jó ürügy a hatalomért való újabb marakodásra. Valódi történetmondás nélkül minden forradalom ellen-forradalom. Az említett némaságot tovább rögzítő diktatúra. S nem bízom a szótlanságra építő ellenzékekben vagy protest-mozgalmakban.

Tehát a kérdés marad. Emlékezés nélkül: sodródásban marad a közösség. Kimondott emlékek nélkül.

S e némaság megtörése csakis az evangéliumból jön, illetve, „prousti”, belső emlékeinkből. Mint az őszi, hajdúsági utca: ezeremlékezetű illata. A temető sírjait, amint rendbe teszem anyával. A sír körüli homokban a gereblye nyoma. A sírköveken az Utolsó Vacsora kelyhe. (Valójában utolsó együtt töltött vacsora.) Mélyen belélegzem a hajdúhadházi utcák mélységes, idő előtti idejét. A zsidó temető helyén a ligetet. Az idő előtti időt: amikor még mindenre volt szó.

S ezek a szavak fognak egyszer csak elsöpörni mindent, ami illúzió a polipkarú korból. Melyről azt hittük, hogy ad, miközben elvesz. Állandóan megújuló, s mint nagyobb fényárban fürdő, üzletbelsőivel.

Ám amit legjobban várok, hogy meginduló történetmondásunk majd felülírja azt a bel- és világpolitikát, ami teleharsogja életünket. S a kereszténységet, mint újra induló történetmondásunkat.

2012-10-11

[homilia] Evangéliumi paradoxonunk

Történeteink és a „tanítások", emberségre hívó szavaink, természetes, hogy megkopnak. Abban a világban, mely folyamatosan leértékeli nemcsak a szavak jelentését, hanem a gyökerüknél meghúzódó élményeinket is. A közösség és az egymásra figyelés mára a tegnap világa lett. Ezt a rendet teszik mértékké a fogyasztásra épülő rendszerek, melyekben élünk.

A Márta – Mária történet, kettőjük pillanatnyi konfliktusa egy „háztartási jelenetben", messze túlmutat önmagán (Lk 10,38-42).  „ʻUram! Nem törődsz vele, hogy a testvérem egyedül hagy engem szolgálni? Szólj már neki, hogy segítsen!' Az Úr ezt válaszolta neki: ʻ,Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, és nem is veszíti el soha.'"

Maga a konfliktus ráirányítja a figyelmünket, menyire fontos rálátnunk, távolságot teremtve, a „rendszerre", amiben élünk. S ma a két világ - aktív világban/családban lét és szemlélődés/lelkiség - egységét kell megkísérelnünk. Hisz egyrészt a gazdaság és termelés jelenlegi rendje objektív „kényszer". A belőlük való kilépésre nincs lehetőség. Ellenben, s e a rendszerkritikus szemlélődés „jobbik része", lassú, belőlünk fakadó átalakításukra, igenis van lehetőség. Ez az evangélium isteni biztatása.

A ma jelszavait, reflektálatlan kényszereit, felül kell vizsgálni. Újra tisztázni az Élet és értékek határvonalait, s ami ezen kívül esik. Az eljövendő időszak munkája az „elszabadult kánon" - az emberről és emberiről levált kényszerek - lépésről lépésre történő megnevezése. S arányosan ezzel a „névadással" születik meg egy új, kritikára és szolidaritásra épülő közösség.

Az aktualizált Márta-Mária történet először a kor mestertézisét vizsgálja felül. Az Evangélium mint szabadság kimondja: nem tartható az a mítosz, hogy a gazdasági növekedés és az emberi szolidaritás ( „működő" ) közösségek rendje egyszerre fenntartható. A fogyasztói rendszer fogyasztásra épülő konszolidációja - az emberiességen kívüli célt szolgál. Az önfelélő „felépítmények" kiszolgálását, ahol az emberi kontroll másodlagos.

A nagy kérdés, természetesen, vajon a fogyasztásra - mérnöki pontossággal - regimentírozott tömeg, hajlandó és képes lesz-e a szükséges önreflexióra? Egész nagytörténelmünk ennek a kérdésnek az elfojtása. A gazdasági növekedés mítosza hihetetlen energiákat invesztál e trauma eltagadásába. Ám épp ez a folyamatos kényszer az, ami biztató. Mondhatni, evangéliumi paradoxonunk.

2012. október 9.

Klasszikus sorok

,,Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásába." (Lk 10,2). Klasszikus sorok. Hagyományosan, s legszűkebb értelemben a „papi hivatásokra" vonatkoztatjuk a helyet. Emlékszem, egy tisztább tudatú világban, elemi erővel szólítottak és küldtek e sorok. Ott volt e sorok-tükrében egyfajta vonzás: megismerni az Istent és életünk titkát egyként rejtő világot. A termésbe fordult „Istentájat".

Napról-napra küzdök, hogy kihántsam magam a nosztalgia szorításából. Nem szabad, legalábbis egyedül nem, nosztalgiából szemlélni a világot. Akkor sem, ha a szív biológiai órája átlép egy határt. S makacsul gyökeret ereszt, hogy egy mozdulatlan prizmán át egybegyűjtse a bejárt tájakat. Amikor még „értetett" és egyben volt a világ, s maga a személyes élet is töretlen linearitásban haladt előre.

Lukács sorai szólítás mindennapi pupilláink élettel és jövővel való feltöltésére. Kilépni a nosztalgiákból. S bármilyen paradoxul hangozzék, kilépni a nosztalgia logikájából, amit az „európai rohanás" kényszerít ránk, globális kényszereit a helyi politikák lokalitásába testesítve.

Mert, érdemes megfigyelned a nosztalgia természetét, mint jövőtől való bezárulást. Mindig akkor jelenik meg, amikor az élő emlékezet holt emlékezetté válik bennünk. Amikor az emberi benső forrásai egyoldalúvá válnak, legyöngülnek, majd elapadnak. Mert a nosztalgia, tulajdonképpen, legyengült történetmondás. S az élő „lelki tér", ellenben, dinamikus történetmondásunk. Amikor a múlt tanúival, bölcsességével, a jelen kihívás elé állító kérdéseivel, és az „eljövendő aratással" párbeszédben vagyunk. Az élő psziché, mint személy, tulajdonképpen mediátor e hármas irány között.

Mindennapi gondok és „európai" és „magyar szorongások" között: nosztalgiákba menekülünk. Mint maga a politikus is teszi. Az irány helyes, csak mint egyedüli irány, halálos tévedés.

Bach Jól temperált zongorájának dallamai felül emelnek minden nosztalgián. Miként az evangéliumbeli küldő hang is. Jézus itt „történő történelembe" (Buber) hív. „Ne hordjatok erszényt, se tarisznyát, se sarut!" (Lk 10,4) A „munkásokat küldeni aratásába": a lélek nosztalgián túli növekedésébe küldésünk.

Közösségi szinten e küldetés: megtalálni a forrásokat, mely kinyitja ezt az állunkig ránk gombolt kort. S itt értékelődik fel minden egyes szeretettől útra indult vagy szeretetben befejezett tettünk és gondolatunk.

S ekkor jelennek meg, mint most bennem is, a nosztalgiát-múltat átalakító emlékek. A polcról elővettem a Szentírást az igehelyek pontos idézésére. Fordította és görögből magyarázta „Békés Gellért". Utolsó éveiben, Rómából hazatérte után, tanárunk volt Pannonhalmán. A nosztalgián túli derű, a jövő hangja, az eltökéltség ereje ragadott meg benne. Éreztük csupán, föl nem fogtuk, hogy valami hallatlan tágasságból és tapasztalatból beszél.

A fő kérdés, miként az evangéliumban is, marad. Felfakad. Honnan jönnek a nosztalgiákon kívülről, azokon túlról lélegző tanítók? A felismert „aratás", egyben a belülről átalakító Lélek volna? Úgy tűnik igen, hisz nincs más lehetőség. A nosztalgiák felülírása és megtermékenyítése csakis általunk ‒ önnön tisztulásunkon át ‒ történhet.

2012-10-04

A szemlélődő Rákóczi

Vidéki délután (Wiltshire) foto: balintbeckett

Éjszaka villámlás és végre, eső. Meglepő, de még mindig csak az első, őszi színek a lombokon. Egy éjszaka alatt érkezett meg az ősz.

Martyn Percy mondja (szelíd arca előttem Cuddesdon-ból): a teológia feladata életünk tényei között az egyetemességet keresni. Így érint meg az ablak előtt, a böszörményi úti fák ismerős mozdulata. Ugyanaz a szitáló eső és pára, mint Wiltshire-ben, a Savernake Forest. Országok, tájképeikkel, egyfajta könyvbe összefűzve. A tény, hogy hűséges kutya-tekintetté szelídül a természet névtelensége, feltárja az "Album" univerzalizmusát, amelyben élünk.

Miután eltűnt a tél az évszakok egykori rendjéből, meg kell becsülnünk ezt az őszi havazást. A szürkeség és a színek őrváltása betakarja öntudatlan rohanásainkat. A mindennapi nemlétből újra reflexióba emel. Az Istentáj egyetemességébe. Mely templom-bensőt és külsőt újra egybeköt.

A szent és a profán szembeállítása mindig az értelmünknek állított csapda. Küzdöm a templombensők (szerintem) természetellenes melankóliájával. Mint az ér belső falán lerakódó elmeszesedés: növekszik liturgikus tereink "melankóliája". Mint felborult egyensúlyú szervezet kezdünk el élni, mai templomba járók, "Istenbe zártan". Pedig, micsoda különbség lehet, egy szabadabb istenképpel és egyházképpel lélegezni. S főleg, e nyitottabb képekben élni.

A világ önmegváltása, természetesen, nem létezik. Ezért kell a történelemnek és "elszigetelt templombelsőnek" újra egymásra találnia. S elbeszélgetni a világ peremén, ahol jelenleg élünk. Mégpedig az elveszített, ám szemünk előtt álló egyetemességről.

Rákóczi Ferenc Vallomásai különös módon mutatja a szent és a profán, a külső és személyes történet egybeolvadását. A "különösnek" (partikularitás) olyan részletére bukkanok nála, mely közös pillantást enged osztozott világunkra.

Mint egy japán metszet. Ahogyan bécsújhelyi börtönéből a várárok vizére tekint. "Mert soha semmi kellemesebb nem történt velem életemben, mert kisgyermekek módján, akik kis dolgokban szoktak gyönyörködni, boldogan örvendeztem, és nem tudtam betelni a szabadabb látvánnyal, ami még így sem mutatott nekem mást, mint a kristálytiszta vízzel telt várárkot és a hozzá tartozó kertecske fáit. Egész órákat töltöttem az ablakba telepedve, hol a halakat és a hatalmas tokhalat nézegettem a vízben, hol az itt úszkáló hattyúkat, ételt nyújtván nekik, mert nagy örömömre ideszoktak. Ilyen lelki felüdülésben töltvén egy hetet, lehetőséget kaptam rá, hogy könyveket, papírt, tintát, matematikai eszközöket és festékeket tartsak magamnál, és ettől kezdve a nap óráit folytonos gyakorlatokra osztottam föl. A reggeli imádság idejét világi könyvek olvasása követte, ezután rajz- és festékgyakorlat következett, melytől visszatértem a te Szűz Anyád tiszteletére írt imádságoskönyv fölolvasásához." (Vallomások, Első könyv, Szépirodalmi Könyvkiadó 1979, p.142.)

Azt hiszem, a történelemnek ezeket a közös pontjait megkeresni a szemlélődő Rákóczival - a megpillantott közös szabadulás. A szem elhanyagolt szabadságharcait összegyűjteni. Életünk fenti "japán-metszetét". Egyetemes jelenetei azok a fogódzó pontok, melyeket egybefogva, szó szerint, felülírhatjuk azt a száműzetést, amiben az ország él. Amikor történetünk nem passzívan rajzoltatik, mások által, de általunk megfigyelten alakul.

Ez a pozitív szabadulás érint meg "Bécsújhelyem" felé ("Csorna") indultam reggelén, Liszt transzcendens etűdjeiben.

2012. október 3.