Szembe-nézés

 

 

De vajon a szem esetében is beszélhetünk-e „gyökerekről"? Amikor a szem nem csak világra tekert, passzív optika, hanem élő figyelem. Lehetséges-e képektől cikázó világunkban úgy látni, hogy a szem többet tesz mint elszenvedi azt, amit lát, és csak úgy, befogadja azt? Sőt, amikor a szem nem csupán megfigyel, de alakítja is a kintet?

Mi kell szükséges ehhez? Pihent szem? Kipihent értelem és szó, egyfajta épség retinánk gyökerénél? Tulajdonképpen rémísztő, ahogy a szemünkkel bánunk. Ami passzív vizuális hulladékot naponta nézünk (akarva), vagy amit nézetnek velünk.

A gyerekekén kívül, ez a szomorú (felnőtt) szemek világa. A napokban megfigyelt kisfiú-baba szemében még nyoma sincs ennek az apokaliptikus, leharcolt tájnak, amiben élünk. Amiben szemünk sodródik ide-oda. S minden, ami a szem gyökerénél van: szív, értelem, érzések, vágyak, emberi szó. S a kisfiú szeme, a csodálatos, eredendő könnyedség (a történelemtől) mérhetetlen kontrasztban van a televíziós riporternő arcával, melyre napokban csodálkoztam rá. Arcán kialvatlan, gyűrött - meggyötört – rend. Karambolok, háborúk, hazugságok passzív megfigyelője (elszenvedője). Az arcát látva azonnal hiányzik a gyermek-felnőtt egykori arca. A szemhez méltóval megtöltött szemek. Amely odahajol a valósághoz (emberi tájunkhoz), érdeklődéssel és szeretettel, hogy magához formálja azt. Amikor világunk prózai tényei, az élő emberi szembe pillantva, mintegy visszatalálnak gyökereikhez.

 

24.10.2024

 

 

Facing

 

But can we talk about "roots" in the case of the eye? When the eye is not just a passive optic turned to the world, but a living attention. Is it possible to see in our world, flickering with images, in such a way that the eye does more than just suffer what it sees and merely receives it? Moreover, when the eye not only observes but also shapes the view?

What is necessary for this? A rested eye? A rested mind and word, a kind of integrity at the root of our retina? It is frightening how we treat our eyes. The passive visual waste we look at daily (willingly), or what is made to be seen by us.

Apart from children's eyes, this is the world of sad (adult) eyes. In the eyes of a little boy observed recently, there is no trace of this apocalyptic, worn-out landscape in which we live. In which our eyes drift here and there. And everything at the root of the eye: heart, mind, feelings, desires, human word. And the little boy's eye, the wonderful, original lightness (from history) is in immeasurable contrast with the face of the TV reporter, which I saw yesterday. On her face, sleepless, wrinkled - tortured - order. Passive observer (sufferer) of crashes, wars, lies. Seeing her face, the former face of the child-adult is immediately missing. Eyes filled with what is worthy of the eye. Which leans towards reality (our human landscape) with interest and love, to shape it to itself. When the prosaic facts of our world, looking into the living human eye, somehow find their way back to their roots.

 

24.10.2024

 

 

Szavak gyökerén (‘visszanyerni’) / At the Root of Words (‘to recover’)

A következő, visszatérő képet nem szeretném, hogy elsodródjon. Theodore, 9 hónapos fiú-baba. A reggeli kávé-klubba jön anyukájával. Memóriája hétről-hétre érik. Emlékszik rám, már barátságos, társaságom keresi. Még teljesen a szavakon „onnan", de már bizalmon „innenső partján". Teljesen. Megkérdezem anyukáját, hogy Teó érkezése, amikor megtudták, hogy várandós, változtatott-e valamit férjével világhoz való viszonyukon? Mi lett más? „Korábban sokat foglalkoztunk politikával, társadalmi ügyekkel, a környezettel. Theodore érkezésével mindezek a külső hangok elcsendesedtek. Minden figyelmünk az érkező gyerekre összpontosult."

Számomra fontos modell ez a súlyváltozás. Valami, valaki megérkezik, és a valóság Valósággá válik. Mintegy „varázsütésre" (valóság-érintés) a dolgok visszanyerik valódi súlyukat. Amiről azt gondoltuk, hogy „egész", arról kiderült, hogy még lehet egészebb.

Így, a kis Theodorral a háttérben kérdezem: szavaink milyen érintéstől válnak valódivá? Kinek, minek az érkezésétől? Mert fontos lenne az élmény, hogy szavaink, ahogyan beszélünk, ténylegesen a valóságot közvetítik. Amikor valóság és beszélő egyensúlyban vannak. Amikor a szavak gyökere és szívünk lényege között nincs semmi távolság. Egyszerűbben: amikor szó és szív között nincs távolság. Amikor sem szívünkben, sem szavainkban nincs semmi infláció. Amikor világunk és életünk a miénk, csakis a miénk. Amikor nem függünk „idegen hangoktól", másodlagos közvetítésektől. Lehetséges-e ez? Még egyszerűbben: amikor minden az, ami.

Ha a szavaknak ezt az eredendő mátrixát visszanyerjük ‒ világunk, de legalábbis személyes életünk, alakíthatóvá válik. Az ég kékje a szív valódi kékje. Naplemente, őszi lehűlés, lombok vérző színei ‒ mind a szív egy az egyhez valódi élményei.

De egyelőre ez a visszanyert szabadság még csak a felismerés szintjén létezik. Még ébredés előtt; a mesterséges, a gépi szorításában. Nem szabad a szívem. Még beszéd, valódi, folyékony szavai előtti. Épp úgy mint a kicsi Theodore. Akit megfigyelni mégis csodálatos, szabadító erő.

 

21.10.24. London.

 

 

At the Root of Words ('to recover')

 

I don't want the following recurring image to drift away. Theodore, a 9-month-old boy. He comes to the morning coffee club with his mother. His memory matures week by week. He remembers me, is already friendly, seeks my company. Still completely on the words "from there," but already on the "near shore" of trust. Completely. I ask his mother if Theo's arrival, when they found out she was pregnant, changed anything in their relationship with the world? What became different? "Previously, we dealt a lot with politics, social issues, the environment. With Theodore's arrival, all these external voices quieted down. All our attention focused on the arriving child."

For me, this weight change is an important model. Something, someone arrives, and reality becomes Reality. As if by "magic touch" (reality-touch), things regain their true weight. What we thought was "whole," it turned out, could be even more whole.

So, with little Theodore in the background, I ask: what touch makes our words real? Whose, what arrival? Because it would be important to experience that our words, as we speak, truly convey reality. When reality and speaker are in balance. When there is no distance between the root of words and the essence of our heart. Simply put: when there is no distance between word and heart. When there is no inflation in our hearts or words. When our world and life are ours, only ours. When we do not depend on "foreign voices," secondary mediations. Is this possible? Even more simply: when everything is what it is.

If we regain this original matrix of words, our world, or at least our personal life, becomes shapeable. The blue of the sky is the true blue of the heart. Sunset, autumn cooling, the bleeding colours of leaves—all are one-to-one true experiences of the heart.

But for now, this regained freedom exists only at the level of recognition. Still before awakening; in the grip of the artificial, the mechanical.

If we recover this original matrix of words - our world, or at least our personal life, becomes malleable. The blue of the sky is the true blue of the heart. Sunset, autumnal cooling, leaves' bleeding colors - all are one-to-one true experiences of the heart.

But for now, this regained freedom exists only at the level of recognition. Still before awakening; in the grip of artificial, mechanical constriction. My heart is not free yet. Before speech, before its real, fluid words. Just like little Theodore. Observing him is still a wonderful, liberating force.

 

21.10.24. London.

Reggae zene és cserepesvirág fényben

 

A fürdőszobában, ritka pillanat télen, a virágok fényben úsznak. Közel hajolok hozzájuk. Az üveg belső mintázata tükröződik levelükön. Szép. Szép, mert megállított. A ház előtt magasodó új hat emeletes háztömbök nem látszanak, mert az üveg nem áttetsző. De ott vannak. Még nem adattak át. De néhány hónap múlva részei lesznek 

 

London tülekedő, lüktető életének. Új lakók, családok, idősek, fiatalok, és gyerekek költöznek majd be.  

A történelem egy lakótelepnyi része lesz itt. Egy új háztömb, lakónegyed, mint az iskoláskor tanév eleji friss lapú tankönyvei és füzetei. Új esély. A történelem új szegleteként új esély, hogy itt, kicsit, szebb legyen a világ. Az új kezdet, talán, a személyes életnek is új biztatás. Hogy lehet, talán, önmagunk fölé emelkedni. Levetni azt, ami levetkőzni való magunkból. Amihez árnyék, tévedés, út- és életvesztés tapadt. Élet-gyónás, de más, tágabb értelelemben „életgyónás", mint ahogyan a katolicizmus ismeri.  

 

A történelem-fürdőszobám ablaka mögött, a vágyott fényben, töprenkedem. Kívülről, a még be nem lakott házak ablakából nem látszik (nem is látszhat, nincsenek még benn lakók, csak a munkások falai mögött), a könyv, amit délután olvastam. Épp a fényről szól. Endless Light, The Ancient Path of the Kabbalah to Love, Spiritual Growth, and Personal Power (szerző, David Aaron). Vékony könyvecske, egyszerű nyelven, komoly kérdésekről. Más „mindset", ahogy az angol mondaná, de mint modell, érdekes, amit a reinkarnációról mond. Ez az egyik opció, ami a halál után várhat az emberre. Az első kettő, a menny vagy a tisztulás, ereszkedő sorrendben, a harmadik lehetőség már „rosszabb." Itt a léleknek már annyi van a rovásán, hogy annak azon a kijelölt tisztulási idő sem segít, tehát „újra-kezd". A kabbala szerint azokra a lelkekre vár ez a visszaút, akik befejezetlenül hagytak dolgokat, valami fontosat nem fejeztek be az életben. A negyedik opció a lehető legrosszabb. Mégpedig azért, mert a lélek „beragad" a két világ között. Sem a mennybe nem léphet át, sem utóbbi váró-szobájába, a tisztulásba. Nincs kilépés (átlépés). Ez a horrorok horrorja. 

 

Keresztényként, a reinkarnációban nem hiszek. De mint modell, végtelen értékes meglátás. Mert igenis van reinkarnáció, ha itt, ebben, a saját életünkben képzeljük el. Vissza-vettetünk egy előző helyzetbe. Előző hibás helyzetbe, megoldatlanságba, feloldatlanságba. S szüntelenül ismételgetjük a hibát, annak sebző helyzeteit. Hosszú időkön át. Talán mindvégig.  

 

A fürdőszobában fényben fürdőző virág képe itt jön segítségül. Szükség van a kép pozitív erejére, mert az ablak mögötti történelem, ma épp ezt a fajta reinkarnációt éli. Mintha világunk beszorult volna, végleg, ismétlődő kényszereibe. „Ők igen, de én nem!" – lehetséges ez a helyzet? A kint, a nagytörténelem, ami a hírekben jön lehet, hogy beragadt a megváltatlanságba, de én nem. Különválhatnak-e, leválhatunk-e a külső történelem kényszereiről? Mennyire vagyunk részei? Elkülönül-e személyes életünk és a „kint?" 

 

S ha itt bent, csak úgy, megjelenhet a szépség, mint a cserepesvirágot beborító fény – nemde ez az átváltozás a külső világhoz (nagytörténelemhez) is tartozik? A remény jele? Kezdete? Amit illő lenne visszahelyezni oda, a kintbe, hátha egy hajszálnyival megnyílhatnak a világok közötti lezárt kapuk? Nem tudom; de talán a ma esti reggae est, amit a Beaufort Parkban, a pubban szervezünk, választ hoz. 

 

23.11.2023   

 

 

Reggae Music and Potted Plants in Light 

 

In the bathroom, a rare moment in winter, the flowers float in light. I lean in close to them. The internal pattern of the glass reflects on their leaves. Beautiful. Beautiful because it has stopped me. The new six-story apartment buildings rising in front of the house are not visible because the glass is not transparent. But they are there. They have not been handed over yet. But in a few months, they will become part of the bustling, pulsating life of London. New residents, families, the elderly, the young, and children will move in. 

 

A portion of history will be here. A new apartment block, a residential area, like the freshly opened textbooks and notebooks at the beginning of the school year. A new chance. The new beginning, perhaps, a new encouragement for personal life as well. A chance, perhaps, to rise above ourselves. To shed what needs to be shed from ourselves. What is attached to us: shadows, mistakes, the losses of the path and life. Life confession, but in a broader sense, an "life confession" as Catholicism knows it. 

 

Behind the window of my history-bathroom, in the desired light, I contemplate. From the outside, from the windows of the uninhabited houses (they cannot be seen, there are no residents yet, only workers behind the walls), the book I read this afternoon is not visible. It's about light. "Endless Light, The Ancient Path of the Kabbalah to Love, Spiritual Growth, and Personal Power" (author, David Aaron). A thin booklet, in simple language, about serious questions. A different mindset, as the English would say, but as a model, it's interesting what it says about reincarnation. This is one of the options that awaits a person after death. The first two, heaven or purification, descending in order, the third option is already "worse." In this case, the soul has so much on its record that the designated purification time does not help, so it "starts again." According to Kabbalah, this return awaits those souls who left things unfinished, did not finish something important in life. The fourth option is the worst possible. Namely, because the soul "gets stuck" between the two worlds. It cannot enter heaven, nor the waiting room, the purification. There is no exit (crossing over). This is the horror of horrors. 

 

As a Christian, I do not believe in reincarnation. But as a model, it is an infinitely valuable insight. Because there is indeed reincarnation if we imagine it in our own lives. We are put back into a previous situation. Into a previously mistaken situation, an unsolved one, an unresolved one. And we repeat the mistake and its hurtful situations endlessly. For a long time. Perhaps forever. 

 

The image of the flower bathing in light in the bathroom comes to the rescue here. The positive power of the image is needed because behind the window, history, today, is experiencing this kind of reincarnation. As if our world has become trapped, permanently, in the compulsions of repeating history. "They might have, but I don't!" – is this situation possible? The external history, which comes in the news, may have gotten stuck in unredeemedness, but not me. Can they separate, detach from the compulsions of external history? How much are we part of it? Will our personal life separate from the "outside?" 

 

And if, in here, beauty can just appear, like the light covering the potted plant – isn't this transformation also related to the external world (to grand history)? A sign of hope? A beginning? Something that should be placed back out there, in case the gates between the worlds might open by a hair? I don't know, but perhaps the reggae night tonight, which we are organizing at the Beaufort Park, at the pub, will bring answers. 

 

November 23, 2023 

Bluebell Blossoming / 'Kékharangozás' in English translation

Homesickness. When I'm here, I feel it, observe it. Its relation to silence. Homesickness is deeply connected to the silence of language. The essence of homesickness is not that a person is alone, even amidst external clamors and encounters. The spoken language falls silent within us. Like the sun setting on the horizon. A horizon that is always shaded and "covered": hills, blooming apple trees, fences, or the hustle and bustle of the big city; the rush of cars, people, crowds. But perhaps a more accurate image is when the sun plunges into the sea. In homesickness, the "silence" of our mother tongue lies on a peculiar horizon. Just as it adheres to the roof of our mouth, the language rests on the surface of our subconscious. Like the Son of God, it walks on the "sea," above the restless inner waters. This is homesickness. When our language stands on our subconscious and observes.

Our homesickness can be for our mother, a woman, a wife, our children, friends, our garden, our room, our library, our father; our grandparents' house. Our homesickness can be for the awakening of our mother tongue within us. Our homesickness can be for God, at the end of a fulfilling life. Perhaps this is the climax of homesickness because when it arrives, then, there flames within us every landscape and encounter marked by homesickness. They are dismantled, discarded later, as our human language is being dismantled.

Homesickness is captivity just like language. Like our mother tongue, a well-constructed bridge, and yet constantly collapsing. Homesickness makes me understand that our language is both liberation and captivity simultaneously. It makes us forget the pain of separation from the mother, the pain of breaking away from her. Because this is the origin of all homesickness. For a woman, a family, wine, happiness, and home. Our language, given to us out of love from our parents and environment, compensates for many things. Primarily for this "first separation."

Years ago, I gave up painting. Every fought and struggled painting was an eternal dissatisfaction. Then, I decided to paint with words. And today, I understand that the first abandoned home shines through even in the most eloquent, poetic language. The honesty in the Catholicism's veneration of Mary is palpable. It does not pretend that the first separation can be forgotten. Perhaps this is why Catholic church interiors, from Romanesque to Gothic in stone and ultimately in the glittering gold of the Baroque, attempt most to reconstruct the lost "womb." Like the separation from God. The paternal house; left there by the prodigal son for a new, independent language. Essentially, even the whitewashed interiors of Calvinist churches cannot hide the ultimate foundations of our language and homesickness. The more accurate, the more eloquent the language, the literary language: the more the bell becomes a silent one. When both the body and tongue of the bell still sway, in slow motion.

The petals of the blossoming apple tree in green. A beautiful spring evening. The tree could not be more motionless. Well, this is homesickness. Or the movement with which I prune the climbing vine that runs up to the house wall and under the roof tiles. When you become one with the primal undulation of vegetation. When your room, your walls breathe in a prosaic way: they just exist. Like the Son of God in bread. Because this too is homesickness. Captivity; and questioning within us.

The most beautiful expression of homesickness was during the afternoon walk today. Bluebell blossoms in the forest. I haven't seen them before. Fresh, vibrant green, carrying strength. These leaves. Below, at the base of the trees, like an infinite sea: lilac blossoms. Green and blue horizon. Walking in it, in its fragrances, the colorful, ambiguous world of our subconscious; a world that our subconscious could last tame in childhood. As Jesus calms and quiets the sea, even in his apostles. The peculiar complementarity of green and bluebells in homesickness. Homesickness for angels, love, homeland; for shared wine and years.

And this homesickness is already the Gospel. In its words, there is restlessness, and in the Son of God, there is bluebell blossoming. This homesickness lifts the trees high and keeps moving, elevating the surface of our subconscious and our daily lives. It doesn't matter if there is a God or not in our consciousness. What matters is homesickness, what lies behind homesickness. This; the balance of balance within and beyond God. "I am no longer in the world, but they are in the world, and I am coming to you. Holy Father, keep them in your name, which you have given me, that they may be one, even as we are." (John 17:11)

May 18, 2010, Wiltshire-Marlborough-Catford

Mitől nehezebb a lélek? És mitől könnyebbül?

És mitől könnyebb? Minden behatás, így a hírek is, önjáró történetekké válnak bennünk. Megtapadnak bensőnkben, és mint „pálcikaemberkék", fogaskerekek-rugók, mozgásba jönnek. Ismétlik magukat, tudatalattinkban szabadon járnak. S mondják tovább a maguk történetét. Nincs ártatlanul, tét nélkül végignézett háborús videó, kép, klip. Az egyszer lezuhant és felrobbant bomba, tovább zuhan, és ki tudja hányszor felrobban. Immár tudat- és álomszövedékünk részeként. Mély-reakciónkként.  

Lehet-e ezt ellensúlyozni? Átfényesíteni? Vissza-fényesíteni. Egy mód van mindezt, valamennyire, jóvá tenni. Tudatosan igyekeznünk kell megfigyelni az elénk táruló világ szép részleteit. Bármilyen kis területen, bárhol, ahol útunk vezet. A bicikli kerékcseréjében, a frissen felrakott kerék gördülésében. Az erkélyládában nyárról (Londoni esőben) idemaradt, november derekán is virágzó virágban. Házfalon felszáradó eső-foltban. Hideg templombelsőben. Meleg szobában. A villanykörte erőlködésében. Bármiben. Muszáj az angyalok szeme irányát utánoznunk. Hogy legalább az imádság szintjén, de visszaforduljanak beengedett, kéretlen, negatív képeink.  

 

22.11.2023 

 

What makes the soul heavier? And what lightens it? 

 

And what makes it lighter? Every impact, including news, becomes self-propelled stories within us. They stick within us, and like "stick figure men," gears and springs come into motion. They repeat themselves, freely wandering in our subconscious. And they continue to tell their own story. There is no war video, image, or clip that is innocently and without consequence watched. The bomb that once fell and exploded continues to fall, and who knows how many times it explodes. Now it is part of our conscious and dream fabric. A deep reaction. 

 

Can this be counterbalanced? Illuminated through? Brightened back. There is one way to somewhat redeem all of this. We must consciously strive to observe the beautiful details of the world that unfolds before us. In any small area, wherever our path leads. In the bike wheel replacement, in the newly installed wheel's rolling. In the balcony flower box, where a flower from summer (left here in London rain) still blooms in mid-November. In the rain stain drying on the house wall. In the cold interior of a church. In a warm room. In the effort of a lightbulb. In anything. We must imitate the gaze of angels. So that at least on the level of prayer, our admitted, unwelcome, negative images may turn back. 

 

22.11.2023 

Égő bokor, égő világ 2

Időt lopok az időtől. Addig lopom, míg ide nem látszik alóla a posztmodern ember. Amíg egyszer csak ott áll a meztelen igazság. Azaz: hazugság, hogy „a posztmodern ember" milyen ártatlan, milyen kis védtelenke. Csupa icipicike, cukika, sajnálnivalóka. Hogy szegénykémet mennyire összenyomták és kizsigerelték a Nagy Narratívák, Korszakok. Hogy szegénykém-önmagunk úgy áll ott a törmelékes pálya szélén, mint egy időntúli szabaddobás. Történelem ártatlan, didergő, elveszett báránykája. 

 

Nos, nem. Ez a mi mostani, posztmodern gúnyába bújtatott (elbújó) önmagunk nem ártatlan. Nem gyenge, nem széteső, nem szánalomra és segítségre méltó. Nem, de nem ám. Az igazság ezzel szemben az, hogy a posztmodern ember maga a báránybőrbe bújt farkas, a báránybőrbe bújt modernitás. Maszkja és a maszk alatti ugyanaz: erőszak, háború, agresszió. Ez bárányka utánzat, ez a terepszínű békegalamb, pomó ember, ez csinálja azt a (...) ukrajnai háborút, izraeli és palesztinai vérengzést. Posztmodern báránykánk adja el a fegyvereket, drágítja az olajt, a gázt, öli magzatát. Szóval, ne sajnáljuk őt. Ez a posztmodern bárányka sírja tele a híreket, hogy milyen elnyomott, milyen kirekesztett, milyen boldogtalan és boldogságra jogosul.  

 

Nem, de nem ám. A posztmodern ember: posztmodern gúnyába bújt verőlegény. Motorosfűrészes gyilkos, aki motorosfűrész chipjeit, AI fűrészeit brummogtatja. Rakétákat küld a Holdba, hogy ott értékes posztmodern-nemesfény-bányákat nyisson, hogy ott bombát robbantson, rakétasilókat telepítsen. Golgotát csinál a Holdon is, Marson is, naprendszeren kívül is.  

 

Amíg meg nem tér, amíg vissza nem lopja önmagát önmagától, én nem sajnálom, hanem szaladok előle. Szerinted meg fog? 

 

21.11.2023 

 

Burning Bush, Burning World 2 

 

I steal time from time. I steal until the postmodern human is revealed beneath it. Until suddenly, there stands the naked truth. That is to say, the lie that the "postmodern human" is so innocent, so little defenseless. All tiny, sweet, pitiful. How much they've been compressed and drained by the Grand Narratives, Ages. How our little selves stand there on the debris-strewn track like a timeless javelin throw. The innocent, shivering, lost lamb of history. 

 

Well, no. Our present, postmodern self, cloaked (hidden) in mockery, is not innocent. Not weak, not falling apart, not deserving of pity and assistance. No, absolutely not. The truth, on the contrary, is that the postmodern human is the wolf in sheep's clothing, the modernity disguised in sheepskin. Its mask and what's underneath the mask are the same: violence, war, aggression. This lamb imitation, this camouflage peace dove, this pomaded human, is the one orchestrating the (...) war in Ukraine, the Israeli and Palestinian bloodshed. Our postmodern lamb sells weapons, inflates the prices of oil and gas, kills its own offspring. So, let's not pity them. This postmodern lamb fills the news with cries of oppression, exclusion, unhappiness, and entitlement to happiness. 

 

No, absolutely not. The postmodern human: a thug disguised in postmodern mockery. A chainsaw killer revving up the chips of chainsaw AI. Sending rockets to the moon to open valuable postmodern noble-metal mines, to detonate bombs there, to install rocket silos. It creates a Golgotha on the Moon, on Mars, beyond the solar system. 

 

Until it repents, until it steals itself back from itself, I won't pity but run away from it. Do you think it will? 

 

21.11.2023 

 

Égő Bokor, Égő Világ

 

Istent valami ok folytán az „egónkkal" asszociáljuk. Egó – a szilárd, kiforrott én, a magabiztos „én", aki dominálni, saját és mások életét irányítani, befolyásolni képes. Szóval, Istent „szilárd önmagunnkal" kapcsoljuk össze. Magabiztosságunk, az, ami megingathatatlan bennünk, párjaként látjuk az Istent. Nem véletlen, hogy a vallás kritikusai eme szilárd én meghosszabbításaként „értik meg" Istent. Mint egó (mi) és szuper-egó Isten, aki fölénk magasodik hatalmában, uralkodni tudásában és öntudatában.  

Ám a Biblia világában mi sem nagyobb tévedés. Amikor az ember Istenével találkozik, az korántsem ilyen felállás, mint a ringben két, egymásnak feszülő, magabiztos bokszoló. Nem; Isten társa a találkozásban a képlékeny ember. A nyitott „én", a lebomló egó, az áttetszővé vált egó. Csupa fluiditásban, majdhogynem formátlanságban.  

A lángoló csipkebokor előtt álló Mózes ilyen, egó-krízisben, igen, identitás-válságban lévő személy. Volt ő már folyóból kimentett csecsemő, királyi udvarban felnőtt, kimentett (s eltitkolt) idegen. Magas méltóságból lett üldözött, pásztor. Otthonokból ki, be. De ugyanez a helyzet a prófétákkal. Hogy megszólaljon rajtuk keresztül az üzenet, az „egó", a szilárd „én" törékeny, csaknem foszló szövetté puhul bennünk. A művészi alkotás is hasonló megnyitottságot kíván. A szerepet játszó, magabiztos én átadja a helyét Neki, a „flownak", az újra-formáltság csodájának.  

Talán Mozart zenéje modellezi legjobban ezt az állapotot. Muzsikája fénylik, de „énen kívüli" ragyogástól. Határvonalon szólal meg: a „kész én", a „befejezett", maszk- és szerep szilárdságú „ego" muzsikája is, hisz épp őt akarja megnyitni. Sőt, gránit-egónk vágyja ezt a zenét, ezt a felpuhulást.  

Isten (Ő!) nem rideg, feloldódás előtti önmagunk visszatükroződése. Ő csupa mozgás, csupa tánc, csupa láng – szilárdságon túli szilárdság, rendünkön túli Rend. Inkább igaz, valódi, szabad önmagunk eredeti Mása.  

Most, amikor ég világunk, az egó tüzeiből megrakva, egónk elfelejteni tudása, mindennél fontosabb. A kulcs: nem egónk meghosszabbításától, fegyverek, pénz, mikrocsipek hatalmától várni „énünk jobbrafordulását", megingott stabilitásunkat visszanyerendő. Hanem alázattal állni. Égő világ az Égő Bokor előtt. 

 

20.11.2023 

 

 

Burning Bush, Burning World 

 

For some reason, we associate God with our "ego." Ego - the solid, refined self, the confident "I" that can dominate, control, and influence our own lives and the lives of others. So, we connect God with our "solid self." Our confidence, that which is unshakable within us, we see as a counterpart to God. It's no coincidence that critics of religion interpret God as an extension of this solid self. As ego (us) and super-ego, God rises above us in power, knowledge, and consciousness. 

 

However, in the world of the Bible, this is unmasked as a great misconception. When a person encounters God, it is not a setup like two confident boxers facing off in the ring. No; God's partner in the encounter is the adaptable human. The open "self," the disintegrating ego, the transparent ego. All fluidity, almost formlessness. 

 

Moses, standing before the burning bush, is such a person, in an ego crisis, indeed, in an identity crisis. He has been a rescued infant from the river, grown up in a royal court, a saved (and hidden) stranger. From high dignity to being a pursued shepherd. In and out of homes. But the same situation applies to the prophets. To convey the message through them, the "ego," the fragile, almost fraying fabric of the solid "self," softens within us. Artistic creation also requires a similar openness. The acting, confident self gives way to the "flow," the miracle of reshaping. 

 

Perhaps Mozart's music models this state best. His music shines but not from the "self." It operates on the borderline: the "complete self," the music of the "finished," the solidity of the masked and role-playing "ego" also, because it aims to open that very self. Moreover, our granite ego desires this music, this softening. 

 

God (He!) is not a reflection of our rigid, pre-dissolution self. He is all movement, all dance, all flame – solidity beyond solidity, Order beyond our order. Rather, He is the true, real, free original of ourselves. 

 

Now, as our world burns, fueled by the fires of ego, forgetting the knowledge of our self is more important than anything else. The key is not to wait for our self to turn for the better from the extension of our ego, the power of weapons, money, or microchips. Instead, stand with humility. A burning world before the Burning Bush. 

 

20.11.2023 / Illustration:
The Fall by Pavel Vasilievich Eskov (1981)

 

 

Küzdelem a szépségért 1

 

Muszáj újrakezdeni az írást. Ha az értelem túlélni szeretne, ismét kapaszkodni a valóságba, az a betűbe öntött reflexión keresztül vezet. Küzdeni a valóságért. Ideje van ennek is. Ideje jött ennek is.  

 

De ez csupán elvonulás, kivonulás a világtól (mint elromlott világtól, mint nem-valós világtól), vagy több annál? Úgy érzem, muszáj elfordulni, teljes arccal a felénk mediatizált (médián keresztül közvetített) világtól. Közel két éve a háborúk folyamatos képével etetnek minket. Mindenkit, kikapcsolhatatlanul.  

 

Háború dúl, ott, ahol, valahol, és egy más szinten, bennünk is. Ott, a valódi háborúk, és, a lelkünk-értelmünk közötti köztes térben romlott el valami. Ez az a "bridge", híd, ahol a médium, a hír-ömlés történik. S valahogyan, az a megérzésem, hogy ez az a köztes-tér, ahol a világ feldolgozása kéne, hogy történjék. Reflexió, értékelés, megfogalmazás, kimondás. Sőt, annál is több, ami még fontosabb. Ez az a világ és közöttünk lévő „tér", „űr" (valóság leíró utazás?), ahol Isten kéne, hogy legyen. Ahol normális körülmények között Ő van. Van. Mint nappalok és éjszakák váltakozása, a közöttük lévő folyamatos átmenet. Mint élő tájkép-változás. Igen: Isten, mint összekötő. Összekötő. Világot és lelkünket (értelmünket) – aki összekapacsolja. Hogy a világból így szülessen Valóság. Mert mindaddig a világ (tele a maga háborúival) nem valóságos, nem igazi, nem igaz, amíg azt, lelkünkkel (értelmünkkel) össze nem köti ez a bizonyos igazi, valódi „bridge", Beszélgetés. S tényleg: nem a világ a beszélgetőtársunk, hanem a beszélgetésben világunkra figyeltető Isten.  

* 

De azt mondtam, az írásra szükség van. Mert az írás (mint a valóság visszaszerzéséért folytatott küzdelem) olyasvalami, mint egy különös malom. Amiben „visszaőröltetik" a történelemnek (nem valóságos, bántó világnak, nem átbeszélt, nem értékelt világnak) a súlya. Épp az a fájdalmas, egy idő után elhordozhatatlanul nehéz súly, ami „elromlás" a világ és közöttünk. Mert ami elrontható, épp háborúink mutatják, azt elrontottuk. Ami tönkre tehető köztünk és a világ között, azt tönkre-tettük. Hm, ez a valóság Passió-története. Mert, a valóság, mint Isten Fia a kereszten elnémítható.  

Szóval maradt nekünk ez a vákuum. Ami nem súlytalan, épp ellenkezőleg. Nehezek neheze. Ez a feldolgozatlan élet természete. S az írás épp azért fontos, mert az csendben történik. Még a szóhoz képest is, nincs súlya. Vagy, lehet hogy van, hisz történetünket fogalmazzuk meg benne, de emelkedni képes. Felülemelkedni, legyőzni, porlasztani a történelem elhordozhatatlan súlyát.  

* 

Miközben ezeket írom, ami fent írásra ösztönzött, tulajdonképpen egy megpillantott kép. Formába önteni próbálom, sorról sorra. Épp ezt a képet, bárcsak előjönne. Biblikus kép. A fenti vákuumról szól. Magát a Szentírást láttatja más fényben. Megérzés-kép. Megérzés-teológia. Nem érvel, hanem érzésből születik meg. Annak a súlynak a tapasztalatából, amiről fentebb írtam. Szóval, a Biblia (vallás?) funkciója épp ez a bizonyos összekötés. Szolgálatának célja, hogy a világot valóságossá tegye. Feldolgozottá. Ettől, szó szerint, kinyilatkoztatás. Ki-nyit valamit bennünk, a világ ki-nyílik, s közösen megnyílunk a valóságnak. (Kinyilatkoztató Isten. Lám, olyan nyilvánvaló, hogy nem magáért, hanem értünk teszi. A terheket szedegeti le rólunk. A meglátatlan, a belátatlan terheit.) 

De a kép lényege mégsem ez. Hanem a tény, a szükség, hogy csak erre az igazi, valóban funkcionáló „bridgre", hidunkra tudjunk koncentrálni. Mert, azt az iszonyatos energiát, amivel a hírek, a digitális és egyéb kommunikáció minden formája „közvetíti" (eletakarja!) a világot, s harsogja a háborúkat – egyszerűen muszáj kikapcsolnunk. Különben, egyénileg és kollektíve, megbolondulunk. Másként fogalmazva: elveszítjük szeretetünket, önmagunkat, világunkat, szerelmeinket, gyermekeinket, könyveinket, gondolatainkat, érzéseinket. Mindent.  

Ezért van, hogy a Szentírás könyveinek olvasása, a szűrő. Olvasásában van központunk, amire, Akire figyelhetünk. Szent-írás. Szent-figyelés. Szent-irány. Irány a Szentre, a Valódira. Ez az a médium, amiben újra-írhatjuk magunkat. Amelyben újra építhetjük, ami szétesett, ami széttörött. Az egész-élény egyetlen (Megváltó!) garanciája és médiuma. Mely egyedül képes a világ valótlanságait megszüntetni. Legalábbis távolságba tolni, hogy újra gyűjthessük emberségünket. Hogy erősödjünk veszteségeinkből. Máskülönben: épp a közel két éve tartó háborúk mutatják, az abnormalitás lesz az egyetlen norma. S ami most még csak lokalizált őrület, az folytonos világunkká válik. Ezért kell a megállni tudás. A kiszállni tudás. Küzdelem ez elvesztett szépségünkért.  

 

18.10.2023 

 

Translated by Mr ChatGPT 

 

"Struggle for Beauty" 

 

We must start over the writing. If reason wants to survive, it leads through reflection poured into letters. To fight for reality. It's time for this too. It's time for this too. 

 

But is this just withdrawal, a withdrawal from the world (as a corrupt world, as an unreal world), or is it more than that? I feel we must turn away, fully, from the world mediated towards us through the media. For nearly two years, we have been fed a constant image of wars. Unstoppable for everyone. 

 

There is a war, there, somewhere, and on another level, within us. There, real wars, and something has deteriorated in the intermediate space between our soul and intellect. This is the "bridge," where the medium, the flow of news happens. And somehow, I have a feeling that this intermediate space is where the processing of the world should happen. Reflection, evaluation, formulation, utterance. And even more than that, what is even more important. This is the "space," the "void" between the world and us (a descriptive journey of reality?), where God should be. Under normal circumstances, He is there. He is. Like the alternation of day and night, the continuous transition between them. Like a living landscape change. 

 

Yes, God, as a connector. Connector. Connecting the world and our soul (intellect) - the one who brings them together. So that reality can be born from the world in this way. Because as long as the world (full of its wars) is not real, not true, not true, until that certain true, real "bridge," Conversation, doesn't connect it with our soul (intellect). And really, it's not the world that is our conversation partner, but God, who pays attention to our world in the conversation. 

 

But I said, there is a need for writing. Because writing (as a struggle to regain reality) is like a peculiar mill. In it, the weight of history (an unreal, offensive world, an unexamined, unvalued world) is "ground back." It's precisely that painful weight that becomes unbearably heavy after a while, which is the "corruption" between the world and us. Because what can be ruined, as our wars show, we have ruined. What can be destroyed between us and the world, we have destroyed. Hmm, this is the Passion story of reality. Because reality, like the Son of God on the cross, cannot be silenced. So we are left with this vacuum. Which is not weightless, quite the opposite. The heaviest of heavies. This is the nature of unprocessed life. And writing is important precisely because it happens in silence. Even more so than words, it has no weight. Or maybe it does, as we articulate our story in it, but it can rise. To rise above, to overcome, to disperse the unbearable weight of history. 

 

While I write these, what prompted writing above, is actually a seen image. I'm trying to shape it, line by line. I wish this image would come forward. A biblical image. It's about the above-mentioned vacuum. It presents the Holy Scripture itself in a different light. An intuition image. Intuition-theology. It doesn't argue, it's born from feeling. 

 

From the experience of that weight I wrote about above. So, the function of the Bible (religion?) is precisely this connection. Its purpose is to make the world real. Processed. From this, literally, revelation. It opens something in us, the world opens up, and together we open up to reality. (Revealing God. See, it's so obvious that He does it not for Himself but for us. He picks the burdens off of us. The unseen, the unseen burdens.) 

 

But the essence of the image is not this. It's the fact, the need, that we can only concentrate on this true, truly functional "bridge," our bridge. Because the incredible energy with which all forms of news, digital and other communication "transmit" (cover!) the world, and shout wars - we simply must turn off. Otherwise, individually and collectively, we'll go mad. In other words, we'll lose our love, ourselves, our world, our loves, our children, our books, our thoughts, our feelings. Everything. That's why reading the books of the Holy Scripture serves as a filter. 

 

In reading it, we have a center to focus on. Holy writing. Holy attention. Holy direction. Direction towards the Holy, the Real. This is the medium in which we can rewrite ourselves. Where we can rebuild what has fallen apart, what has shattered. The only (Redeemer!) guarantee and medium of the whole being. The only one capable of eliminating the falsehoods of the world. At least pushing them into the distance so we can collect our humanity again. To strengthen ourselves from our losses. Otherwise, as the wars that have been going on for nearly two years show, abnormality will become the only norm. And what is now just localized madness will become our constant world. 

 

This is why the ability to stand still is needed. The ability to exit. It's a struggle for our lost beauty. 

October 18, 2023 

Megnyomni vagy nem megnyomni azt a bizonyos gombot

Mitől függ, hogy megnyomódik-e az a gomb? Ami előbb ravaszt, bombát, végül atombombát indít. Nyilvánvaló, hogy az első „apró" gombnyomások elkövetői nem sokat tétováztak. Egyszerűen moccant az ujj. Tábornokokat rendelt terepasztalok köré az a mozdulat. Először ott az agyban, a Gombdöntő(k) értelmében. Aztán a tábornokok, majd vezérkari tisztek, törzskari tisztek, altisztek, le egészen a szoldátig, beálltak, mint vasreszelékek a mágnes pólusai közé. Könnyen, és pillanatok alatt átfutott az az első gondolat. Agy, ravasz (elsütő-billentyű) között, szinte sem időbeli, sem térbeli távolság nem volt. Az első ravaszhúzás, határátlépés, egyszerűen átcikázott rajtu(n)k. Mint a történelem vajában a kés. Akadály nélkül.  

De, honnan ez az akadálynélküliség? Mi lassíthatná le az agyban ölésről, háborúról szóló döntést? Min múlik az, hogy a fegyver, végül nem sül el. Az ujj – már a gondolat ujja megtorpan? 

Hm. Nem ártatlan bárány a történelmünk. Senki történelme nem ártatlan bárány. Sem oroszoké, sem ukránoké. Mert nincsen ártatlan történet. (A Bárányén kívül, ami, ugye, jelképesen is, valóságosan is zárójelbe kényszeríttetik.) 

A háborúk útja mindig, és mindenkiben ugyanaz. Először csak a személyes történetünk mini-akváriumában. Apró, banális drámák. Indulatok, szeretet (szerelem) vesztések. Csatavesztések, kicsiben. Magunkba ivott külső sötétség. Filmek, hírek, sorozatok. A sok akvárium-remegtető amerikai film. Ahol az amcsik csak lőnek, hipp-hupp. Ölnek, és ölnek a filmekben, súlytalanul. Hull az ellenség, mint a légy. (A film persze nem kérdezi meg bennünk végződő önmagát. Az a piff-puff-ratatata-bumm, gonosz kínai fegyveres, kommunista kalóz, terrorista-csapattag, amit az amcsi golyó piff-puff már nincsbe küldött, hogy az, ugye, még ha filmben is, de normálisan, mégiscsak valakinek fia, lánya. Történetnélküli öldöklés, élvezzük a filmet. A bennünk végződő és kezdődő háborúkat.) 

Miért fut át rajtunk a háború története? Mitől bennünk (az általunk létrehozott, önbüntetés) légüres tér? Amiben üt a kéz, üt az indulat, gránáthoz idomul a kéz, a lélek, hétköznapi perceink. 

Ez az első szűrőrendszer tűnt el először. Úgy hívhatnánk, megvizsgált élet. Megvizsgált életből, először hétköznapi szinten, lett meg nem vizsgált élet. Piff-puff, először itt fut át rajtunk meg nem vizsgált életünk. Láthatatlan hétköznapi széteséseink. 

De mi történik a történet – Nagytörténelem – mély-áramában? Most éppen, vagy már csaknem, gombon van a kéz. A rakétaindítók keze-agya-szíve. Vagy kéz-agy-szív elégtelensége. Mi az a határvonal? Mi tartja vissza az atomrakétákat, városra kilőtt rakétákat? Miért nem indultak még el? 

Világunk vezetői (Döntéshozó-kisisten-vezető, és altisztjeik, alvajáró politikusaink), nincs jobb szó rá, semmibe-néző-emberek. Nem várhatjuk el tőlük, nem nézhető ki belőlük, hogy amilyen kábák, ne nyomnák meg azt a bizonyos gombot. Már rég meg kellett volna nyomniuk, hisz mi is megnyomtuk, ezerszer, akvárium-háborúinkban, a mi személyes csatavesztéseink (ön-és felebarát pusztítás, sebzés) gombjait. Miért nem nyomatik meg a gomb? Meddig nem nyomatik meg? Kik nem nyomják meg? Pontosabban, kiktől nem nyomatik meg? Mi, ki, kik tartják vissza a feltartóztathatatlan pusztulást? 

Isten angyalai? Ne áltassuk magunkat, Isten angyalai nem döntenek helyettünk. Akkor mégis, mi-kik? Nos, ez az a pont, ahol térden kéne állunk, megrendülten. Egyfajta rejtett, kollektív tudatalattink előtt. Annak támogatást adva.  

Mert itt van bennünk, valami jó, amit az előző generációktól megörököltünk. Valami kollektív jóra, békére való hajlam. Átadott örökség. Soha nem figyelték meg a letűnt korok tábornokai, félistenei. Egyszerűen, ez a nemzedékeken átívelő kegyelem (mert nincs jobb szó rá), egyfajta kollektív tartalék. Amikor a háború bekövetkezik, ez a tartalék lenullázódik, eltűnik, persze. S talán, mint a békére, békekötésre való vágy, él tovább. 

Mégis, mennyi ereje van ennek a visszatartó erőnek? Fog-e, tud-e, meddig, hatni az egyre inkább semmibe néző urainkra? Vagy az, hogy nincs háború, hogy nincs atomháború, az magától van? Csak úgy? Kollektív, tudat-alatti, de tudattal határos béke-tartalékunk, meddig tart ki? Kitarthat-e úgy, ahogy most élünk, meg nem vizsgált életet?  

 

1.05.2023  

 

(Illusztráció: Kondor Béla, Késes ember) 

To press or not to press that particular button

What determines whether that button is pressed? The one that triggers first the trigger, then the bomb, then the atomic bomb. Obviously, the perpetrators of the first "tiny" button presses did not hesitate much. The finger simply moved. It was a move that put generals around field tables. First there in the brain, in the sense of the button pusher(s). Then the generals, then staff officers, staff officers, NCOs, down to the slave, lined up like iron filings between the poles of the magnet. Easily, and within moments, that first thought had crossed their minds. There was almost no distance in time or space between brain and trigger. The first trigger pull, crossing the boundary, simply zigzagged through us-them. Like a knife in the butter of history. Without any obstacle.  
But, where did the obstacle-free nature come from? What could slow down the decision in the mind to kill, to go to war? What makes the weapon not go off in the end? The finger - is the finger of thought already stopped?
Hm. Not an innocent lamb is our history. No one's history is an innocent lamb. Not the Russians, not the Ukrainians. Because there is no innocent history. (Except for the Lamb, which, symbolically and in reality, is forced into brackets.)
The way of wars is always, and in everyone, the same. At first, only in the mini-history of our personal history. Small, banal dramas. Starts, love (love) losses. Battle losses, in small ways. External darkness drunk into us. Movies, news, series. The many aquarium-shattering American movies. Where the Americans just shoot, chop-chop. They kill, and kill in movies, weightless. (The film, of course, doesn't ask us to question our ending selves. The piff-puff-ratatata-boom, evil Chinese gunman, communist pirate, terrorist-gang member, sent to no where by the American bullet piff-puff, is, after all, even if in film, but normally, someone's son or daughter. Storyless killing, let's enjoy the movie. The wars that end and begin within us.)
Why is the history of war running through us? What is it that creates in us (our self-punishment) a vacuum? What beats the hand, beats the temper, grenades the hand, the soul, our everyday moments.
This first filtering system disappeared first. You could call it life examined. Examined life, at first on an ordinary level, became unexamined life. Piff-puff, for the first time, our untested lives pass through us here. Our invisible, everyday disintegration.
But what happens in the deep stream of the story - the Big Story? Right now, or almost, the hand is on the button. The hand-brain-heart of the rocket launchers. Or hand-brain-heart inadequacy. What is the borderline? What holds back nuclear missiles, missiles fired at cities? Why haven't they been launched yet?
The leaders of our world (Decision-Maker-God-Leader, and their subordinates, our sleep-walking politicians) are, for want of a better word, do-nothing-looking-people. We can't expect them, we can't look at them, as dumb as they are, not to press that particular button. They should have pushed it long ago, because we have pushed it, a thousand times, in our aquarium wars, the buttons of our personal battles (self and neighbour destruction, wounding). Why not press the button? How long does it remain unpressed? Who does not press it? More precisely, from whom is it not pressed? What, who, who is holding back the inexorable destruction?
The angels of God? Let us not delude ourselves, God's angels do not decide for us. Then who are we? Well, this is where we should be on our knees, shaken. Before our hidden, collective unconscious. Giving it support.  
Because we have something good inside us, something we inherited from previous generations. Some collective inclination for good, for peace. A legacy passed on. Never heeded by the generals and demigods of bygone ages. Simply, it is a grace that spans generations (for want of a better word), a kind of collective reserve. When war comes, this reserve is reset, disappears, of course. And perhaps, like the desire for peace, for reconciliation, it lives on.
Yet how much power does this deterrent have? Will it, can it, for how long, have any effect on our increasingly contemptuous masters? Or is the fact that there is no war, that there is no nuclear war, a fact in itself? Just like that? How long will our collective, subconscious, but unconscious peace reserve last? Can it last as we live now, unexamined lives?  
 
1.05.2023

Translated with www.DeepL.com/Translator (free version)

1.05.2021 (Illustration: Bela Kondor, Man with Knife)