2025. április 3., csütörtök
Ami megfesthető
2025. április 2., szerda
Képzelet
2025. április 1., kedd
Félig
2025. március 31., hétfő
Constable séták 1
A walk from Flatford to Dedham. Everything is quiet. The River Stour embraces the landscape with silent bends. As far as the twenty-first century allows, it is untouched countryside. The eye sharpens upon entering the Constable landscape. It is no wonder that Constable fell in love with clouds. The sky is alive: its blue is reflected in water, reeds, and the green of the fields.
2025. január 5., vasárnap
Miről beszél a táj? („Háromkirályok-háromfestők”)
Gyakran azt gondoljuk, hogy a tájképfestés központi eseménye a festő figyelme a tájra. Ez igaz, természetesen, de csak fele az igazságnak. Könnyű átlépni a tényen, hogy mindennek alapja a tény, hogy elsőként a táj figyel ránk. A Táj folyamatosan beszél hozzánk. Valamit – mint egy szünet nélküli rádióadás – el szeretne mondani. A tájkép – éppúgy, mint az üdvösség-történelem – állandó kinyilatkoztatás és inspiráció.
John Constable, tizenkilencedik század első harmadának kiemelkedő és egyben „az első angol tájk épfestőjének” (elsőként önálló téma szintjére emelte a tájat) munkássága küzdelem a táj ránk irányuló figyelmét meghallani. A Royal Academy-in ezért nem érzi jól magát. Meggyőződése, hogy urbánus festő kollégái vakok a táj valódi, élő karakterére. Kapott egy gondolatot, amit művészként továbbgondolt. Ahogy George Pauk, a világhírű hegedűművész mondta a Desert Island Discs interjújában, hogy „a hegedű a kezem meghosszabbítása”. Ezt tette Constable, kiterjesztette a amit meghallott a tájból.
Constable munkássága arra példa, mennyire fontos, hogy képesek legyünk az osztatlan figyelemre. Amikor figyelmünket semmi nem szakítja félbe. Nem szórjuk szét igénytelen, silány dolgokra. Mai összefüggésben: amikor figyelmünk nem oldódik fel és hígul fel teljesen a cyber-térben. A Táj (természet, kinyilatkoztató Isten) igényli figyelmünket. Állandóan beszél.
S ez az állandó beszéd, önközlés az alapja az üzenetnek: gyönyörű táj tulajdonosai vagyunk. Mindig gyönyörű tájban élhetünk. S mi magunk vagyunk e szépséges tájképnek a részesei.
*
E tájra figyelés, természetesen, nyitott történet. Tanulságokkal. Például azt megfigyelendő, hogy Constable, kétszáz évvel ezelőtt, jóval kevesebb színnel dolgozik, mint a mai „modern szemű” tájképfestők. A kor, melyben él, egyszerűen még nem látja és pillantja meg azt a hihetetlen színgazdagságot, amit a francia impresszionizmustól kezdve látni vagyunk képesek. S minél korábbra megyünk Constable előtt, a németalföldi tájképek és csendéletekig például, annál egységesebb színpalettát látunk. Ám: hihetetlen érzékenységgel a részlet-megfigyelés iránt. Szinte felállíthatnánk a tételt: a kidolgozottság fordítottan arányos a „színgazdagsággal”. Minél oldottabb a forma, s eltűnnek a részletek, annál inkább kiszínesednek a képek. Mint az anyagi részecske hullám természete. A modern fizika mutatta ki, hogy egy részecskének vagy helyét, vagy sebességét tudjuk csak pontosabban meghatározni. Téltelünket végig víve: minél szétesőbb, szerkezetnélküli a korunk, annál inkább csak a színeket látjuk. (Soha nem volt ilyen színtobzódó a képernyő-világ, amiben élünk.)
*
A fenti gondolatok háttere előtt gondolkodom el a Megjelenés, Epifánia ünnepéről. Tulajdonképpen Jézus istenségének kijelentése. A karácsonyi ünnepkör, mely a Születést (az Isten közöttünk való megtestesülését) ünnepli. A tájképfestés nyelvén szólva, Epiphany a Táj mondanivalójának tudatosítása. Az Inkarnáció óta a tájnak (történelemnek) emberi szava van. Szünet nélkül bennünket szólító Szava.
Látjuk-e az oly sokszor emlegetett „Jeruzsálemet”, mint ezt az állandóan fénylő-beszélő tájképet? „Arise, shine out, Jerusalem”, for your light has come, the glory of the Lord is rising on you, though night still covers the earth and darkness the peoples./ Above you the Lord now rises and above you his glory appears.”
Az ünnepi mise második olvasmánya olvasható a Tájára figyelni tudó ember meghallgatni tudásáról. Az apostolok, miként minden megkeresztelt ember, hordozhatja az ajándékot: mindannyian „jó hallgatókká” lehetünk. „This mystery that has now been revealed through the Spirit to his holy apostles and prophets was unknow to any men in past generations.”
A három betlehemi bölcs pedig annak példája, amikor az emberi figyelem nem szóratik szét, hanem megtalálja az igazságot. Őket nem téríti el semmilyen külső csillogás, hatalom, vagy manipuláció. A háromkirályok, éppúgy mint Constable, a megküzdött Istenre-tájra figyelni tudás tanúságtevői. Szó szerint tájképfestők-Isten-festők. Elmennek a történelem legközéppontjáig, hogy ott megfigyeljék („megfessék”) a Megváltót-Tájunkat. Amit mond. S ezt párbeszédük alapjává tegyék. Alakítva lenni attól, ahogy bennünket megfigyel és alakít az Isten. Parafrazeálva Pauk képét a hegedűről: megtörténik-e, hogy az ember Isten kezében tartott hegedű, kezének meghosszabbítása. Vagy még bátrabban: mi minden jó történhet velünk, amikor kezünk meghosszabbítása az Isten?
04.12.2025
What is the landscape talking about? ("Three Kings-Three Painters")
We often think that the central event of landscape painting is the painter's attention to the landscape. This is true, of course, but only half the truth. It is easy to overlook that everything is based on the fact that the landscape is the first thing that pays attention to us. The Landscape is constantly talking to us. It wants to share something with us, like a non-stop radio broadcast. The landscape - just like the history of salvation - is a constant revelation and inspiration for the painter. He is given a thought, and he thinks it further.
John Constable, prominent in the first third of the nineteenth century and also "the first English landscaper. His work (he was the one who raised the landscape to the level of an independent subject for the first time) can understood as the artist’s struggle to capture the landscape's attention directed at us. He received an idea that he continued to think about as an artist. As George Pauk, the world famous violinist said when he was interviewed in Desert Island Disks, that "the violin is the extension of my hands." This is what Constable did, he extended what he heard of the land.
This attitude explains as to why he did not feel well at the Royal Academy among his painter fellows. He was convinced that his fellow urban painters were blind to the real, living character of the English countryside. They were bad listeners.
Constable's work is an example of how important it is to be able to have undivided attention. When nothing interrupts our attention. We don't waste it on undemanding, shoddy things. In today's context: when our attention is not completely dissolved and diluted in cyberspace. The Landscape (nature, revealing God) demands our attention. He talks to us all the time. And this constant speech and self-communication is the basis of the message: we are the owners of a beautiful landscape. We can always live in a beautiful landscape. And we ourselves are part of this beautiful landscape.
*
(Observing this landscape is, of course, an open story. With lessons. For example, it can be observed that Constable, two hundred years ago, works with much less color than today's "modern eyed" landscape painters. The age in which he lives simply does not yet see and glimpse the incredible richness of color that we have been able to see since French Impressionism. And the earlier we go before Constable, to the landscapes and still lifes of the German Lowlands, for example, the more uniform color palette we see. But: with an incredible sensitivity to detail observation. We could almost state the theorem: elaboration is inversely proportional to "richness of color".)
*
Against the background of the above thoughts, I think about the feast of the Epiphany. In fact, it is a declaration of the divinity of Jesus. The Christmas round, which celebrates the Nativity (the incarnation of God among us). Speaking in the language of landscape painting, Epiphany is an awareness of what the Landscape has to say. Since the Incarnation, the landscape (history) has had a human voice. His Word calling us without pause.
Do we see the so often mentioned "Jerusalem" as this constantly glowing and talking landscape? "Arise, shine out, Jerusalem", for your light has come, the glory of the Lord is rising on you, although night still covers the earth and darkness the peoples./ Above you the Lord now rises and above you his glory appears. "
The second reading of the festive mass can be read about the listening ability of a person who can pay attention to his landscape. The apostles, like all baptized people, can carry the gift: we can all be "good listeners". "This mystery that has now been revealed through the Spirit to his holy apostles and prophets was unknown to any men in past generations."
And the three wise men of Bethlehem are an example of when human attention is not scattered, but finds the truth. They are not distracted by any external glamour, power or manipulation. The three kings, as well as Constable, are witnesses of the ability to pay attention to God and the landscape. Literally landscape painters-God-painters. They go to the very center of history to observe ("paint") our Redeemer-Landscape there. What he says. And make this the basis of your dialogue. Being shaped by the way God observes and shapes us. To paraphrase George Pauk’s image of the violin: are you (are we), right now, an extension of God’s hand?
05.01.2025
2024. december 5., csütörtök
Egy kislány
Ezt a pillanatot is szeretném megőrizni. Kedd délelőtti kávé-csoport. Ukrajnai menekült anyuka, Taissia három éves kislányával. Már hetek óta szertartásos, ahogyan „ebédel”. Még babakocsiban érkezik a kávézóba. Székre ül. Uzsonnás táskáját előveszi. S akkurátusan, jó étvággyal, szép lassan megebédel. Csöndes, de rendkívül figyelmes teremtmény. Mosolya, mint szőkesége, kikapcsolhatatlan. Érti-érzi, mi történik körülötte. A felnőttek mikor kávéznak és mikor imádkoznak (pub-communion). Kék egyenruhácskája része életünk rendjének. Minden kedden színt hoz közénk. Olyan mint egy kék tükör: felnőttként bele-bele pillanthatunk gyerekkorába, és saját egykori gyermekkorunkba.
Megfigyelt pillanat, ahogy puszit kap az arcára. Megerősítést szóban és közelségben. A szláv anyuka angolul súgja oda neki, „szeretlek”. S a csöppség még tovább szelídül. Mint a világ legeslegérzékenyebb pókhálója reagál. Csak két lépésről észrevehetően. Semmiféle radar, szeizmográf nem képes rögzíteni az emberségnek ezt a legfontosabb rezdülését. Anya és gyermek egyek, de már teljesen önálló, saját életek.
S mennyit jelent, felfoghatatlanul sokat, az a szerető érintés-vallomás. Alap az életre. Híd pillér. Rögzíti, megfordítja, gyökerezteti a kis Alla életét a jó irányba.
Úgy képzelem, az ilyen láthatatlan és mégis legvalósabb érintésekből születhet jó történelem. Talán, szeretném hinni, egy ilyen kislány életében vehet jó és váratlan fordulatot a történelem.
Még valamit ehhez a kis történethez hozzá kell adni. Anyukája elmondja, mostanában rémálmai vannak a gyereknek. Látszólag semmiből. Kétezer huszonkettőben az első hullámban menekültek. Mindenük odaveszett. Talán ennek a menekülésnek az utórezgése, különös, szülőkön keresztüli áttételeken, a nehéz álom. Talán nem, s mindez csak normális velejárója a világra rányíló gyerekértelemnek. A valóság feszít, csak álomban feldolgozható izgalma. Hisz ezen mindannyian átmegyünk.
Ám mégis, e mélységben íródó álom-történet fölött nyer értelmet az a gyöngéd anyai puszi és szeretlek. Mint egy hajó fedélzetén, helyre tétetik az egyensúly. Lent, bennünk a zajló, növekvő történelem, álmok-valóság örvénye. S itt, arcunkon, szemünkön, bőrünkön, értelmünkön az a hiányzó, nélkülözhetetlen, mindennapi érintés.
05.12.2024
(Illustration: Waiting for Godot, Heymarket Theatre, záró jelenet)
A Little Girl
I want to preserve this moment too. A Tuesday morning coffee group. A Ukrainian refugee mother, Taissia, with her three-year-old daughter. For weeks now, her ritual “lunch” has been a fixture. She arrives at the café in a stroller, then sits on a chair, takes out her lunch bag, and eats with meticulous care, a good appetite, and unhurried grace. She’s a quiet but incredibly attentive little being. Her smile, like her blond hair, seems ever-present. She intuitively understands and senses everything happening around her—when the adults are drinking coffee and when they’re praying (a pub-communion of sorts). Her blue uniform is part of the rhythm of our lives. Every Tuesday, she brings color into our group. She’s like a blue mirror: through her, as adults, we catch glimpses of her childhood and reflections of our own long-past childhoods.
A fleeting, observed moment: she receives a kiss on her cheek, reassurance in words and closeness. Her Slavic mother whispers in English, “I love you.” And the little one grows even gentler. She responds like the world’s most delicate spiderweb, subtly yet unmistakably, from just two steps away. No radar or seismograph could record this faintest and yet most vital vibration of humanity. Mother and child are one, yet already two fully independent, distinct lives.
And how much it means—unfathomably much—that loving touch and declaration. It’s a foundation for life, a bridge pillar, anchoring, reversing, and rooting little Alla’s life in the right direction.
I imagine that good history might be born from such invisible and yet utterly real touches. Perhaps, I’d like to believe, history might take a good and unexpected turn in the life of such a little girl.
There’s something else to add to this little story. Her mother shared that recently, the child has been having nightmares. Out of nowhere, it seems. In 2022, they fled in the first wave. They lost everything. Perhaps these nightmares are the aftershocks of that escape, transmitted in peculiar ways through the parents. Or perhaps not. Maybe it’s simply the normal process of a young mind opening to the world—the tension of reality, so intense it can only be processed in dreams. After all, we all go through this.
And yet, above this deep dream-writing, that tender maternal kiss and whispered “I love you” gain meaning. Like on the deck of a ship, balance is restored. Below, within us, is the swirling, growing history—the whirlpool of dreams and reality. But here, on our faces, in our eyes, on our skin, in our understanding, is that missing, indispensable, everyday touch.
05.12.2024
(Illustration: Waiting for Godot, Heymarket Theatre, záró szín)
2024. december 2., hétfő
Surveillance Society Monitoring Everyday Life
Egyre többször érkezik büntetés a kamerák által megfigyelt közlekedési szabálytalanságokért. Rossz sáv használata, kisebb nagyobb hibák. A kamerák mindent látnak. Nem felejtenek és nem irgalmaznak. Van-e az embernek joga hibázni? Vagy a tévedhetetlenséget kényszeríti ránk egy egyre inkább testet öltő, lélektelen algoritmus-értelem. A kipostázott büntetések az emberiesség önfeladásának újabb bizonyítékai.
A probléma nem a gépekkel van. Hanem azzal a bürokratikus elidegenedéssel, amivel hagyjuk, hogy a gépek lélektelenségével mérjenek bennünket. Ez a gépi optika-világ a kezdete annak, aminek végpontja a gondolatrendőrség. Belelátni fejekbe, büntetni gondolatot, nem megengedni a tévedést. Büntetni a tévedést. Az emberi töredékességet. Tökéletlenséget. A hibairtást törvényessé tenni. A megfigyelés társadalmát a megfigyeltek társadalmává. Tényleg így akarjuk látni magunkat?
02.12.2024
Surveillance Society
More and more fines are issued for traffic violations caught by surveillance cameras: using the wrong lane, minor or major mistakes. The cameras see everything. They neither forget nor show mercy. Does a person have the right to make mistakes? Or are we being forced into infallibility by an increasingly embodied, soulless algorithmic intelligence? The fines that arrive in the mail are further evidence of the surrender of humanity.
The problem isn’t with the machines. It’s with the bureaucratic alienation that allows us to be measured by the soullessness of the machines. This mechanical optic-world is the beginning of something whose endpoint is thought policing: reading into minds, punishing thoughts, forbidding mistakes, punishing errors, suppressing human imperfection. Making the eradication of mistakes lawful. Transforming a surveillance society into a society of the surveilled. Is this really how we want to see ourselves?
02.12.2024
2024. december 1., vasárnap
Hálójáték
A leicester-téri Coffe Néróban a kávézó zörejeit hallgatom. Porcelánpoharak jellegzetes csörrenése. A hűtőautomata rendíthetetlen, egyenletes zúgása. A kirakaton át: "Christmas Light" túra busz. Színes neoncsíkok futnak a feldíszített túrabusz lekerekített élein. Olasz beszédfoszlány. Mozdulatlan mobiltelefonozók. Kávéspoharukkal csendéletet alkotnak. A vécé ajtó csukódásának hangja. A két kiszolgáló a pult mögött (egyikük Bea) a türelem szobrai.
Netplay
In the Leicester Square Caffè Nero, I am listening to the café's sounds. The distinctive clinking of porcelain cups. The unyielding, steady hum of the fridge. Through the shop window: a Christmas Lights tour bus. Strips of colourful neon run along the rounded edges of the decorated bus. Snatches of Italian conversation. Motionless people absorbed in their phones, creating a still life with their coffee cups. The sound of the bathroom door closing. The two servers behind the counter (one of them, Bea) are statues of patience.
An unnoticed, underlying noise – the sounds and images I brought with me from the Royal Free Hospital. This here is a shop window in the city centre. Up there, on the eleventh floor of the "North Ward," the view was essentially the same, only from a bird's-eye perspective. Like a digital Brueghel painting. The city's lights just awakening as dusk descended over London. Construction cranes, the high points of buildings: red navigation lights. These are the first to appear. This was the view from my friend's hospital bed.
The café knows nothing of these noises I carry with me. And yet, it’s powered by the same electrical grid. On my way out, just before stepping into the elevator, the sound of shocking sobbing. A young, hunched woman walks down the corridor. A man follows, utterly helpless. It’s as if gravity has ceased to exist; he can neither approach her nor help the crying woman. She has just lost someone.
On my way here, I hovered near the window of a pub. Partly because of the drizzling rain. A Premier League match plays on the screen: Liverpool vs. Manchester City. Szoboszlai hasn’t been substituted yet. I go in. A Stella Artois to accompany the cheering. They score the second goal. From then on, victory is sweet and certain. At the goal, one half of the pub claps and cheers. They’re the Liverpool fans. The other half falls into an offended silence. In its own rhythm, this is how the city oscillates between hospitals and cafés. Some people live under lighter gravity, others under heavier.
01.12.2024