Hálójáték

 

A leicester-téri Coffe Néróban a kávézó zörejeit hallgatom. Porcelánpoharak jellegzetes csörrenése. A hűtőautomata rendíthetetlen, egyenletes zúgása. A kirakaton át: "Christmas Light" túra busz. Színes neoncsíkok futnak a feldíszített túrabusz lekerekített élein. Olasz beszédfoszlány. Mozdulatlan mobiltelefonozók. Kávéspoharukkal csendéletet alkotnak. A vécé ajtó csukódásának hangja. A két kiszolgáló a pult mögött (egyikük Bea) a türelem szobrai.

Észrevétlen, felszín alatti zörej, a hangok és képek, amit a Royal Free Hospitalból magammal hoztam. Ez itt belvárosi kirakatablak. Ott fenn, a tizenegyedik elemet „Északi Osztályán", tulajdonképpen ugyanez volt a látkép, csak madártávlatban. Mint egy digitális Brueghel festmény. A nagyváros fényei épp ébredezőben, a szürkület épp leereszkedett Londonra. Az építkezési daruk, épületek magaslati pontjai: vörös irány-fények. Először ezek láthatóak. Ezt látni barátom kórházi ágyából.

A kávézó mit sem tud ezekről a magammal hozott zörejekről. Pedig ugyanaz az elektromos hálózat. Távoztamban a liftbe belépés elött sokkos zokogás hangja. Fiatal, meggörnyedt nő halad el a folyosón. Férfi követi, teljes tehetetlenségben. Mintha megszűnt volna a gravitáció, sem közeledni nem tud, sem segíteni a síró nőn. Most vesztett el valakit.

Idefelé egy pub ablakához közel húzódom. A szemerkélő eső miatt is. Premier League meccs a képernyőn. Liverpool-Manchester City. Szoboszlait még nem cserélték le. Bemegyek. Stella Artois a szurkoláshoz. Meglövik a második gólt. Innentől édes és biztos a győzelem. A gólnál a pub egyik fele tapsol és ujjong. Ők a Liverpool szurkolók. A másik fele sértett csendben. A maga ritmusában így hullámzik kórházak és kávézók között a város. Valakik könnyebb, valakik nehezebb gravitációban.

 

01.12.2024  

 

 

Netplay

 

In the Leicester Square Caffè Nero, I am listening to the café's sounds. The distinctive clinking of porcelain cups. The unyielding, steady hum of the fridge. Through the shop window: a Christmas Lights tour bus. Strips of colourful neon run along the rounded edges of the decorated bus. Snatches of Italian conversation. Motionless people absorbed in their phones, creating a still life with their coffee cups. The sound of the bathroom door closing. The two servers behind the counter (one of them, Bea) are statues of patience.

An unnoticed, underlying noise – the sounds and images I brought with me from the Royal Free Hospital. This here is a shop window in the city centre. Up there, on the eleventh floor of the "North Ward," the view was essentially the same, only from a bird's-eye perspective. Like a digital Brueghel painting. The city's lights just awakening as dusk descended over London. Construction cranes, the high points of buildings: red navigation lights. These are the first to appear. This was the view from my friend's hospital bed.

The café knows nothing of these noises I carry with me. And yet, it’s powered by the same electrical grid. On my way out, just before stepping into the elevator, the sound of shocking sobbing. A young, hunched woman walks down the corridor. A man follows, utterly helpless. It’s as if gravity has ceased to exist; he can neither approach her nor help the crying woman. She has just lost someone.

On my way here, I hovered near the window of a pub. Partly because of the drizzling rain. A Premier League match plays on the screen: Liverpool vs. Manchester City. Szoboszlai hasn’t been substituted yet. I go in. A Stella Artois to accompany the cheering. They score the second goal. From then on, victory is sweet and certain. At the goal, one half of the pub claps and cheers. They’re the Liverpool fans. The other half falls into an offended silence. In its own rhythm, this is how the city oscillates between hospitals and cafés. Some people live under lighter gravity, others under heavier.

 

01.12.2024