Ébredések Disneylandben

1938. Forrás: fortepan.hu

ÉBREDÉSEK DISNEYLANDBEN

A keresztény civil szervezetek III. országos fórumának témája: a társadalmi párbeszéd fontossága. Harrach Péter szavain töprengek. Megnyitójában kijelenti, hogy 2010-ben Magyarországon megteremtődött a nemzeti egység megvalósulásának lehetősége. A konferencia ösztönzi az egyházak egymás közötti, s más társadalmi csoportokkal folytatott dialógusát. A helyszín szimbolikus. Az Országgyűlés felsőházi terme. Valahogy soha nem értettem, miért vonzódnak e konferenciák a hatalom szentélyeibe. Jó, ez legyen magánízlés. Számomra hitelesebben hangzik a társadalmi párbeszédről a párbeszéd ott, ahol az meg kíván valósulni. S ha a politika beszél a társadalmi párbeszédről, akkor is érdemes megszólaltatni a meghívást: egy „emberibb" helyszínen. A hatalom sáncain kívül. Részletkérdés.

Az egyházak képviselői köszöntik a konferencia résztvevőit. Fontos dolgokat mondanak. A cigányság problémáit illetően kifejezetten szimpatikus, amit a „keresztény fantázia" szükségéről mond Székely János segédpüspök. Köves Slomó ortodox rabbi meredek képe is elgondolkodtató a „Biblia Dysneylandjéről." Tetszik a társítás. Merészen pozitív kép. Megteremteni a világi fórumait, hogy a Tíz Szó, kultúránk alapkönyve kultúránk beszédtémája legyen. Fején üti a szöget: a Szentírás erkölcsi tanítását ki kell hozni a templomfalakon belülről. Azaz: nem indulatokat utcára vinni, hanem erkölcsi gondolatokat.

A tudósítást továbbolvasva azonban megtörik az idill. Harrach Péter szavainál. E párbeszédben ők nem paktálnak le senkivel azok közül, akik részesei voltak az ország tönkretételének, ugyanakkor azokat, akik baloldali értékeket vallottak, szívesen látják a nemzeti együttműködés rendszerében. „Ők az elmúlt nyolc év megtévesztettjei voltak és nem előidézői." Hát igen. A politika által felkínált dialógus nem ugyanaz, mint a dialógus politikája. Utóbbitól fényévekkel távol vagyunk.

Harrach − a teológus − szavai valamit feltárnak, kendőzetlenül. S erre a valamire kéne nagyon odafigyelni a Nemzeti Együttműködés Rendszere rendszerezőinek. Mert egy rendszer hatékonyságát, bármilyen paradoxon, elsősorban nem a benne megfogalmazott jó, hanem ellenségképei minősítik. Ezért érdemes eltöprengeni azon, ami az egyházakkal történt. S a kereszténydemokráciákkal, ami belőlük kinőtt. Jó volna megsejteni a kelet-európai egyházak sebeit. Azt a szenvedést, amin átmentek. Ami sem Nyugatról, sem hazulról nem látszik. Meglátni, milyen mély roncsolást végzett a diktatúra a papságon belül. Teológiai képzésen belül. A hétköznapokban. Mert a kommunizmus elsősorban a bizalom kultúráját törte meg. Gyaníthatóan a társadalom egészében. Nagyon kritikusan kéne figyelnünk közbeszédünket. S elsősorban is az egyházak közbeszédét. S bevallani egy illúziót. Hogy az egyház győzött a kommunizmuson. Hogy túl vannak rajta. Ám ez nem így van. Fájdalmas látni, mikor főpapi, lelkipásztori reakciók, vagy épp, mint Harrach Péter esetében a laikus spiritualitás mutatja: szükség van az ellenségképre. Arra a „bűnbakra", melynek kényszeres létrehozása az elmúlt rendszer legveszélyesebb tulajdonsága volt. Ha nincs osztályellenség, akkor verbálisan megteremtjük. Csak csöndesen kérdezem, van-e a társadalomról látomása Harrach úrnak, ami nem apologetikus? Ami a keresztény politikus identitását végre nem a liberalizmus, a szekularizáció, vagy az „ország tönkretevői" ellenében definiálná? Mert a kereszténydemokrácia hangja valahol mindig szondája nagykereszténységünknek is.

A rendszerváltás óta két miniszterelnöke volt az országnak, aki kilépett az ellenségképben való gondolkodásból. Pontosítok: egy, aki ki tudott lépni belőle, és egy, aki bele sem született, ezért tudott mentes maradni tőle. Az első, Antall József. Az ő nyelve mindvégig integráló maradt. S a másik Bajnai Gordon. Az „átmeneti miniszterelnök." Soha nem felejtem el a London School of Economics-on tartott előadása végét. A magas labdás kérdésre, hogy „otthon ugye masírozik a szélsőjobb", és hogy „ugye az ellenzék veszélyezteti a demokráciát". Nem ment bele az ellenzék áztatásába. Most utólag figyelek fel az összefüggésre. Harrach Péter korabeli lehetett a kérdező. Elcsodálkoztam. Ennek a miniszterelnöknek nincs ellenségképe. És hogy ez is lehet mondanivaló. Társadalmilag fontos üzenet. S most, évek után, tovább gondolkodom. Milyen szerencsés ország lehetne, ahol sorban mind, államfő, miniszterelnök, miniszterei, államtitkárok, pártelnökök, frakcióvezetők, kampányguruk, elnöképítők − egyszercsak felébrednének. Ellenségképek nélkül. Mert valahol itt kezdődik el a dialógus politikája.

2010.10.13.