Esőhallgatás Avilai Terézzel

Régi zsámbéki felvétel (egykori premontrei templom)

Esőhallgatás Avilai Terézzel

C-év, 28. hét, Szo. (Ef 1,15-23; Zs 8; Lk 12,8-12)

Eszembe jutnak a tíz évvel ezelőtti írások. Amikor fiatal papként nem volt más, mint a szív és az evangélium találkozása. Mára, talán annyiban változott a helyzet, hogy élet és evangélium találkozik. S az élet, növekvő súlyaival, valahogy elfedi a szívet. Azaz: túlságosan a jelenben történnek szavaink. Túlontúl is a jelenben történik az életünk. És ez baj. Ki kéne szabadítani a szívet. Szent Ágostonra gondolok. Vallomásai minden korban olvashatók. „Eretnekségek" elleni küzdelmei nem.

Ma a kármelitáknál miséztem. Alapítójuk, Szent Teréz ünnepe. Továbbra is végtelen nyomasztónak érzem Saint Charles square-i Kármelt. Ugyanazt a depresszív, szomorú mállást érzem, mint tizenhét éves koromban, egy szolnoki templombelsőbe tévedve. Pontosítanom kell. Akkor egy délután tévedtünk be A.-val. Rajzmappával hónunk alatt. El is kezdtük rajzolni a szószék angyalait. Nem, most pontosan fel tudom idézni. Ugyanannak a templombensőnek a hangulatát. Már gondolkodtam a papságon. A „kiszakadáson" a világból, abból, amit a család, a házasság jelen. Az egyházból ekkor élményem szinte még csak a templombelső volt. Megriasztott a templom-tér világból való kiszakítottsága. Emlékszem, a Belvárosi Plébániatemplom, korábban ferences templom volt. Olcsó, mondhatni silány szekkókkal. Persze, nem lehet minden templomot első vonalbeli festőkkel kifestetni. Ám az egyház kommunizmus alatti éveiben, valahogy nagyon elmagányosodtak ezek a képek. A barokk egyébként is alkalmat ad a csalásra. Az anyag, a kidolgozás minőségét elhazudja. Talán úgy fogalmaznám meg akkori „félelemélményem", hogy nyomasztott a pap elszigeteltsége a világból. Pedig be-belátogattam a plébánossal beszélgetni. Jó ember volt. Ám az iroda, a plébániahivatal valami bezártság érzést adott. Nemcsak ott. A kommunizmus alatt állt meg ezekben az irodákban az idő. S utána is folyt a hátrálás. A világ csendesen, de feltartóztathatatlanul szekularizálódott. S a bentiek, papok, hívek, valahogy nem vettek tudomást erről. Pontosabban: kénytelenek voltak tudomásul venni. Közben a nyelv, mint a templomi freskók, maradtak. Megkopottan. Szavaink dohosságában. A kármelbe belépve, mostani fejjel, valami hasonlót érzek.

Adni. Alapítójuk ünnepe. Nem merem kimondani, mégis megteszem. Lejárt, idejét kifutott életforma. S valahol mégsem. Új arcokat látok a rácson keresztül. Jelöltek. S ami meglep, tényleg ünnepel a közösség. Dallamaik sokkal vidámabbak, mint máskor. Mondom is a bevezetőben, ezt érzem Teréz karizmájának. Az örömöt és az elmélyedést. Különös a viszonyom ezzel a Kármellel. Szeretem őket. Azt hiszem, megszerettem őket. Másságuk, távolságuk miatt. Hogy egyszerre az egyház sebesült nyelve, és személyes útkeresésük. Teréz nagyon, nagyon okos nő volt. Talán „legértelmesebb" az egyházdoktorok között. Ezen az egész konvent, ott a rács mögött, egyszerre nevet fel. Titkon, így gondolják ők is. Igen. Mert bármennyire is haldokló a katolicizmus jelenlegi nyelve, mégis, elevenebb ez az élet a totális önfelejtéssel szemben. Amit a világ, nem is tudom, minek nevezzem, emberekbe kényszerít.

Összeszedem reggel minden erőm, hogy megtaláljam a konvent nyelvét. Közben a katolicizmus nehéz tengerét iszom. Zsinat előtti templombelső. Zsinat előtti, nehéz miseruhákban misézem. Vörös a bor. Teréz öröksége felülírhatatlan. Tudni azt, hogy egyedül szívünk és a Kereszt között történik meg a világ. Csakis ebben a lelki téren belül van élete. Válik megláthatóvá önmaga előtt. Éppúgy mint életünk. Szíved és az Eukarisztia között történik meg minden. Archaikus nyelven szólok? Mégis ezt kell mondanom. S elmondom a nővéreknek, hogy a szemlélődő hivatásnak jövője van. Mert nincs más út, hogy meglássuk önmagunkat. S hogy Teréz intelligenciája tényleg különleges. Mert értelmével képes volt a szívbe alászállani. S a közösség békéjéről szólni. A világ békéjét vágyni. „Pszichés térré" tenni a lakóhelyet, ahol nővérei megláthatják egymást. Tettetések nélkül.

S így veszem elő ma este a holnapi evangéliumot. Kint eső zörög. Nem csörgedezik a cserepeken, mert itt nincsenek cserepek. Lapos tetők vannak. Ezért mint a tófelszín, olyan hangot ad az eső. „Ha valaki vallást tesz rólam az emberek előtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt." (Lk 12,8) Nem, nem a konfrontáció szellemében olvasom. Mert meggyőződésem, Jézus nem a harcra hív a világgal szemben. Sokkal inkább azt emeli ki, hogy Isten békéjéből kell merítenünk. Bármennyire is a harc, a mindenki másnál jobban tudás nyelvét beszélje is a világ. Radikálisan kimondani a Békét. S leleplezni − elsőként önmagunkban − az agressziót. Az ellenségképekre regimentírozott beszédünket. Aki ki tud ebből lépni, monostorok nyelvét fogja beszélni. Régi, és születő formáik nyelvét. Pontosítok: egy megújuló katolicizmusét.

2010. október 15.