Vértelen Kereszt
C-év, 30. hét, Sze. (Ef 6,1-9; Zs 144; Lk 13,22-30)
Liszt Dante Szimfóniáját hallgatom. Infernó tétel. Nyugtalan, feszültség teli, szenvedélyes keresés. Liszt zenéjét gyakran éri a vád, hogy „repetitív". Dallamai lassan születnek, hosszú ismétlődéseken át bontakoznak ki. Mint egy tenger lassú áradása dagálykor. Mondják, Liszt fantáziája „nehézkes". Nem nagyon lehet összehasonlítani, de tény, hogy Mozart virtuóz fantáziája szinte pimaszul gondolatgazdag. Liszt dallam-kibontása más logikát követ. Újra és újra neki fut, ízleli a megsejtett harmóniát. Szinte ön-izgatás ez, próbálgatja, milyen iránya dől el a dallam. Mint a gyermek ezernyi próbálkozása, miközben memóriájába ízesíti, száj- és nyelv-izmaiba rögzíti a hangot. Melyet környezete majd visszajelez, s ő így „utánozza" le a nyelvet.
Liszté a születő nyelv öröme. Történő történelem az övé. Darabjai a költői nyelv csodája. Mert ízeire szedi a fejünkben élő bevett harmóniát. Még messze nem a huszadik század atonalitásában gondolkodik. De elvezet arra a határvonalra, ahol a zenei nyelv Egésze elemeire hullhat. Ízekre bont, e szakadék peremére vezet, majd vissza a harmónia világába. Így tesz bennünket kérdésbe, szív és értelem határvonalán.
S ha megfigyeled, ez a Kereszt nyelve. Mondhatni, a Kereszt, mint szimbólum funkciója. A Megváltás nyelvi ökonómiája ez. Nemcsak „véres drámájával" sokkoló szimbólum. Nem, a kereszt nyelve, ha megfigyeljük, ennél sokkal mélyebbre vezet. Ezt a vértelen Keresztet kell megfigyelnünk nagyon. Ahogyan kihív bennünket hétköznapi nyelvünk fogságából. Benne van Pünkösd „tűznyelve".
A Kereszten szó szerint emberi nyelvünk bomlik le. Elemeire hull a valaha, talán legmélyebb integritással, megszólalt nyelv. Az Isten Fia beszéde. Nyelv-előtti-nyelvtelenségünk szó szerint át-áttör beköszöntő mind mélyebb csendjein. Ha figyelmesen meghallgatjuk a Keresztet − ráeszmélünk a „mindennapi ész" nyelvébe zárt fogságunkra. Egyetemes fogságunk ez, hisz az emberi nyelv, mondják nyelvészek, tulajdonképpen kárpótlásként kapott „új haza". Az anyával való egységből szakadtunk ki egykor; s e kiszakadás fájdalmát ellensúlyozandó, érkeztünk a nyelvbe. Mellyel azóta is néven tudjuk nevezni fájdalmainkat és örömeinket. S most, a Kereszt előtt − a Róla hozzánk intézett kérdéseken át − e nyelvünk végső megingását élhetjük át.
Tegnap a kármelitáknál kezdem mindezt átgondolni. Hogy kultúránk, s benne maga az egyházi lelkiség megújulása: mindig a nyelvi megújuláson nyugodott. Döntő a nyelvi innováció. Az aláereszkedés megkopó nyelvünk zéró-pontjára. S újra gondolni jelentést, történetet; szív, nyelv és értelem egybe fonódó örvényét. Mert mit látunk a Kereszten? Pontosabban: mit hallunk? Élő nyelvi megújulás lélegzik át, komor nyugati keresztjeinken is. Nem a véres dráma a lényeg; ez amúgy is könnyen foglyul ejti képzeletünket. Hanem a Kereszten átlélegző, pulzáló élet. Ahogy Isten keresi a valóságunkra szavait bennünk. Ezen a nyelvi innováción és kreativitáson fog múlni minden. S említem a nővéreknek, hogy ezért hiszek a monasztikus és kontemplatív közösségek hivatásában. Nagy esélyt kaptak: kérdésbe tenni a régi nyelvet, és megújulni a megfigyelt Nyelvben. S ez a „monasztikus" viszony, minta, archetípus. Amit a világban is élnünk kell. „Amikor a Golgotán/ egyedül marad/ Istennel az ember."
2010-10-27
Út
a lélek berozsdállt
hajnal-kapui mind
sarkukig kitárva;
egyszerű földi roppanások
a behavazott Golgotán
Pannonhalma, 1986-92
Pilóta és monostorudvar
Hamvazószerdán
teleragyogott éjszakán
behegednek a határlineák
a mindenség homlokán
a Golgota fölött
és a Golgotán
egyedül marad Istennel
az ember
Pannonhalma, 1995. március 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése