Buchenwald, 1945 (Elie Wiesel a második sorban
hetedik balról)
Egyszerű és bonyolult
C-év, 27. hét, V. (Hab 1,2-3; 2,2-4; Zs 94; 2Tim 1,6-8.13-14; Lk 17,5-10)
Az élet egyszerű. A történelem bonyolult. Mert életünkön keresztül azzá tesszük. Anthony Seldon írását olvasom a „pozitív politikáról". Egy mondás a cikkből egészen felvidít. Átmosdat. „Ha jól akarod érezni magad, tégy jót." Martin Seligman amerikai pszichológus professzort idézi, a depresszió szakértőjét. Olvasom tovább. Egyszer, mikor megkérdezték, felhánytorgatva, hogy miért van az, hogy a lélektan az aberrációval, lelki betegségekkel, pszichózissal és neurózisokkal foglalkozik így válaszolt. A pozitív pszichológia megteremtőjeként visszakérdezett. „Miért? Hol vannak a párhuzamos tanulmányok, amik a kiteljesedett élet összetevőit kutatják? A sikeres kapcsolatokat és a virágzó intézményeket?" E pozitivitás megérint. Londonba visszaérkeztemben. Innentől ez ismét más erőtér. Hazaérkezés is. S tényleg pozitív közeg; még ha gyökerem ebbe a kultúrába nincsen. Majd lesz.
Barátom írja, „Isten hozta ʻitthon'… Bizony valamifajta itthon, ha az itthon alatt azt érti, mint én: védettséget. Jogosan érezhetné ezt Angliában inkább adottnak..." Igen, jó megérkezni egyfajta szellemi szabadságba. Berendezem a szobám. Csendes, ami a legfontosabb. Kipakolom a könyveket. Kedvesen fogadnak. Ismerik történetem. A szüntelen vágyat hazamenni, és dolgozni ott, ahol, és amit eddig csináltam. Kétes jelentésű szó, számomra is: „lelkipásztorként."
Tegnap este elolvastam visszaemlékezését Auschwitz-Birkenau, és Kaufering koncentrációs táborban töltött idejéről. A szombathelyi Thököly utcai gettótól a szabadulásáig. Mélyen megindít a tizenhét oldal. S nem csak azért, mert tiszteletteli sürgetés, az ötlet, hogy írja meg, még ama „lelkipásztori" állapotomban született. Abban a gimnáziumban, annak igazgatójaként ismerkedtünk meg, ahol maga is végzett. Sokszor át fogom olvasni ezeket az oldalakat. Mert ez a felejtett történelem. S töprengek, ámulok, hogy ez a mi Nagytörténetünk egy szempillantás alatt láthatóvá vált. Annak idején mondtam barátomnak, hogy fontos, nagyon fontos visszaidézni minden részletet, amit csak lehet. Mert ezekbe a lágeren belüli pillanatokba fényképeződött bele a kor. Gondozni kell majd ezt a szöveget, mert, meggyőződésem, az egyik legjelentősebb visszaemlékezés ez. Magyar szempontból mindenképpen. Olyan analitikus részletek kerülnek elő, amit máshol nem olvastam. Tizenhat és fél éves volt szabadulásakor.
Meglep, s nem hagy nyugodni, mennyire élő a beszámoló. Azt a külvilág számára láthatatlan történetet valós szálak kötik össze jelenünkkel. Jelenemmel. A bejárt utcák levegője, találkozásaim mind-mind, mint egy érzékeny idegközponttal: élő viszonyban vannak Barátom leírásával. Az Isten háta mögötti történetek, mindig arcaink mögötti történetek. Rólunk szólnak.
Írja, hogy az identitás számára mindig is a másik emberhez, a többiekhez való viszony. Furcsa ezt leírni, de számomra bepillantani akkori, és mostani életébe identitásom szerves része. Időnként azt gondolom, hogy a „Menny" már csak azért is kell, hogy egyszer teljesen bejárjuk egymás történeteit. Meghallgassuk, megismerjük, és megszeressük egymást. Végtelen igazságtalan lenne az élettől, ha erre nem nyílna módunk.
Nem tudom megfogalmazni, de mélységesen azonosulok a KZ-beli történettel. A történelem mélyáramlásai a kultúra máza alatt nem sokat változnak. „Az identitás a másikkal való azonosulás." Azonosulok a Thököly út – Kaufering történettel. Azok a mechanizmusok, amelyek munkámból felállítottak, „pozitívan érzem", párhuzamos történet. Máig fülemben csengenek egy másik, egyházi elöljáró barátom szavai a nyárról. Segített megérteni a történetet, hogy egy negyvenéves függetlenül gondolkodót egyszercsak miért vet ki provinciális egyházi közege. „Félre ne érts" − mondja − „nincs benned valami zsidó?" „Mert ebben az országban, ha valaki sikeres és tehetséges, akkor vagy zsidó, vagy liberális."
Fontos Barátom KZ lágerbeli emlékezése. Láttatja: hogyan alszik, hogyan vak egy közeg kimagasló tehetségeire. S hogy hogyan válik intellektuálisan korlátozóvá és intoleránssá a katolicizmus. Bőrömön tapasztalom. Válaszok, magyarázatok nélkül. S csak megkönnyezni tudom rendem és otthoni szűk egyházam provincialitását. Mennyire nem merik felvállalni a pozitivitást. Szembenézni valós, elérhető lehetőségeinkkel. Tudom, az élet egyszerű. És szép. Csak a történelem bonyolult. A kérdés marad: mi történik a távozók helyén?
2010-10-03
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése