[homilia]

A történelem prózaiságáról

A-év, 4. hét, H. (Zsid 11,32-40; Zs 30; Mk 5,1-20)

 

Bonhoeffer korszerűségét a következőképpen tudnám összefoglalni. Újra felveszi azokat a szálakat, amiket a keresztény lelkiségtörténet fejlődése során idejekorán „elvarrtunk". A történelem „misztikáját" artikulálja újra, bár a kifejezés, „misztika" nem a legszerencsésebb. Origenész, Tertullianus, s leginkább Szent Ágoston ilyen csúcspont volt. Az emberi bensőben keresett Isten, és a történelemben keresett Isten egyensúlya − egyazon lelkiségen belül. Ez Ágoston és Bonhoeffer titka, és nyugodtan mondhatjuk, zsenialitása.

Ma este előadás volt a házon belül. Az egyik nővér, Marie-Claude a hinduizmus istentapasztalatáról beszélt. Őszinte lelkesedés az övé, egyetemi végzettsége is a keleti vallások non-dualista „misztikus" Istentapasztalata. A kereszténységen belül, hiányolja az emberi bensőben megtapasztalt, „misztikus" megközelítését Istennek. A hitgyakorlás válságát azzal magyarázza, hogy a mindennapok igehirdetése túl racionális, moralizáló, és nem imádságos. Persze, ez így leegyszerűsítés, de fő indoklása ez.

Lehet, hogy így (is) van. Azonban előadása bennem nagyon sok kritikus kérdést felvet. Valami különös egyoldalúsággal, a „misztikus" istenkeresés, Isten szemlélése az emberi bensőben − mintha az egyetlen „erősödő", vagy piacon jegyzett valuta lenne a katolicizmuson belül. Mondhatni, „megváltó" irány.

Szerintem komplexitásában kéne megvizsgálni ezt a trendet és az erre való, valóban mély igényt. Ha nem törekszünk e balanszokra, könnyen eltérülhet az európai kereszténység lelkisége. A problémám nem a misztikus iránnyal van; hanem a misztikus irányulás egydimenziós voltával. A kizárólag  az „emberi bensőben" felfedezhető, misztikusan megtapasztalható és átélhető Isten: csapdahelyzet lehet. Tovább folytatódik a keresztény vallás, mint gondolkodás elszigetelődése. Sőt: tovább „feminizálódik" az egyház, teológiájában, lelkiségében, liturgikus praxisában. S bármilyen paradoxon, de ez a jó szó rá: tovább „történelmietlenül." Folytatjuk az elfordulást a valós, a külső történettől. A történelemtől, kollektív és inter-perszonális szinten.

Túl későre jár, hogy ebben a nehéz, és tényleg összetett kérdésben elmélyedjek. A keresztény „misztika" úja-fejődését nem lenne szabad kizárólagosan „keleti irányban" keresni. A keleti misztika csodálatos hagyományai más kérdésekre adnak választ. Az ind vallások általában elfordulnak a történelemtől. Hátat fordítanak neki: s „bemenekülnek" az emberi bensőbe. S nem is csoda, jó indokuk van rá. A megváltatlan történelem kényszereibe „megváltóként beállni", tényleg csak összezúzná az embert. S Keleten, sajnos épp úgy, mint nálunk Nyugaton: elvesztettük uralmunkat és erőnket a történelem felett. Mint a rák, felemésztenek bennünket a háborúk és robbantások.

A kereszténységnek nem lenne szabad Isten misztikus kereséséről épp e külső történelemben lemondani. A nővérnek igaza van, hiányzik az elmélyedés. Azonban a történelem felé fordulás épp úgy helye Isten misztikus megélésének, mint az emberi benső. Sőt. Nagyon komoly kötelezettségünk és meghívásunk erre a fajta „misztikára" a tény, hogy Isten a történelem Istene. S mélységes tisztelet tölt el az Isten iránt, hogy Fiát, nyilván nem ok nélkül, épp a zsidó-keresztény hagyományba küldte el; erre a „misztikusok senkiföldjére." Nem a keleti hagyományokba született a történelem Megváltója. Márpedig, s minden tiszteletem Buddháé, és az ind erdők bölcseié, s a még keletebbre, Kínába, Japánba szétterülő zen-hagyományé − de amire mint emberiségnek égetően szükségünk van: az a külső történelem megváltása. Gyógyulása.

Bonhoeffer-re így csodálkozom rá. Egyfajta történelmi misztikát „tanít", bár ismétlem, a „misztika" szóval eleve gyanakvó vagyok. Holnap, vagy napokban fordítok tőle. Most még annyit jegyzek meg, hogy az est kulcs egy mostanában nyugtalanító kérdéshez. Veszélyesen „feminizálódott" egyházban élünk. A női misztikusok egyoldalságában. A férfi hallgatóságát (érdeklődését) elvesztő egyház keresése egydimenzióssá válik. A női spiritualitás hangsúlya, a „kötődés-biztonság", ősi, arcahaikus program mentén artikulálja karizmáját: a „befelé fordulást", a „bensőben átélt misztikát", a „belül szőtt életet." S tulajdonképpen, ez is megérne szinte oldalakat, észre sem vette a „cölebsz egyház", illetve a papi kultúra-igehirdetés: évek óta a női közönségnek beszélünk. A férfi-közönség néma, vagy elmaradt, vagy elmaradóban. Annak az egyoldalúan „feminin" hallgatóságnak, mely értékei, érzékenysége, és elvárásai − ebbe az irányba beszéltetik a szószékeinket. Nehogy valaki félreértsen, mert könnyen félreérthető. De a történelmi egyházak kérügmája (ige- és imahirdetése) a „kötődés-női" karizmájához szól, s ebben oldódik fel. Egyoldalúan, rákérdezés nélkül elfogadjuk a misztikus paradigmaként az emberi bensőt. Pedig: kinyílni kéne a történelemre. S megfordítani a befelé hátrálást és befelé figyelést. Egyensúlyba hozni azzal, hogy újra Megválthatónak, gyógyíthatónak, és értékes helynek látjuk a külső történelmet; s benső történetünk menetét. Színeváltozásban. Azaz, felismerni a történelem prózaiságának értékét: „Nemsokára átjutottak a tengeren túlra a gerázaiak földjére." (Mk 5,1.)

 

2011-01-30

 

Karakterkódhiba esetén a www.balintbeckett.blogspot.com – on

Táguló kereszt és mozdulat ("Boldogok a békességteremtők")

Táguló kereszt és mozdulat ("Boldogok a békességteremtők")

A-év, 4. hét, (Szof 2,3; 3,12-13; Zs 145; 1Kor 1,26-31; Mt 5,1-12a)

Dietrich Bonhoeffert (1906-1945) olvasom, és lefordítom. Fontos forrás a határok innenső, és onnansó oldalán "toporgó" mában. Rendkívüli időkben élt. A nácizmus kiépülése és uralma alatt szervezte az ellenálló egyházat. Páratlan intelligenciával haladta meg korát, elsősorban is teológiai környezetét. Írásai bebörtönzése alatt teljesednek ki. Egész pályája, azonban, kilép egyházi keretei közül. Mintha nem is korának egyházában írna; s mintha nem is kultúrájának kényszerei között. Mégis egyházához, mégis kultúrájához szól minden erejével.

Mélységesen kortársunk ő. Posztmodern világunkban, mely ellentétektől és mélységes bizalmatlanságtól szabdalt: újra elgondolkodik a Kereszt jelentéséről. Ki meri mondani, jelentése nem magától értetődő. S sorainak mélyáramlata: keresztényként, eddigi viszonyunk a Kereszthez, inkább elválasztott a világtól. Árnyékában elfogadtuk a "mi" és "ők" szétválasztását.

Amikor azonban a polgári máz lehámlik, amikor az intézményes-törzsi határok lebomlanak: egyetemessé tágul a hit. Nézz csak körül. Egy állítólag felszabadult világról kiderül: csupa megosztás, kizárás, elkülönülés. És állandó harc, állandó egyet nem értés; ráadásul mindenki az egyediségét és önazonosságát hangsúlyozza benne. Bonhoeffer nyelve belülről, e határok lebontásában izzik. Nyelve csak a felszínen archaizáló, vagy még ott sem. Amire szólít: kitágítása a hívő identitásnak. Kitágítása a világnak. Az országnak, amiben élünk. És csakis ez a paradigmaváltás hozhat átváltozást, ebben a 2011-es, hazától elválasztott hazában.

"Ne csak tiszteletreméltó polgártársaiddal légy jó, de különösen a tisztességtelenekkel, sőt. Ne csak a békésekkel légy békés, hanem kiemelten is azokkal, akik nem kívánják, hogy békességben éljünk. Még evilág fiai is képesek békében élni azokkal, akik békések velük.

Ám Jézus nem azokért halt meg, akik tisztességesek és békések, hanem a bűnösökért és ellenségekért, a tisztességtelenekért, a gyűlölködőkért és gyilkosokért. Szívünk önkéntelen is arra törekszik, hogy csak az igazak és tisztességes emberek társaságából kerüljenek ki barátaink. Ezzel szemben, Jézust épp ellenségei között lehetett megtalálni. Pontosan itt akart lenni. Nekünk is ott kell lennünk. Egyedül ez különböztet meg bennünket minden más tanítástól és vallástól. Ezekben az jámborak egymással akarnak lenni. Krisztus mégis azt akarja, hogy ellenségeinkkel legyünk, ahogy ő is tette. Épp ellenségei között halt meg Isten szeretetéért és imádkozta: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Krisztus ellenségei között akart sikerrel járni. Hát ne vonulj vissza, ne különítsd el magad; hanem a jót mindenkinek akard tenni. Vidd el a békét, amennyire csak rajtad múlik, mindenkihez." (Dietrich Bonhoeffer, A Testament to Freedom)

2011-01-29

Megtöretünk-megnyílatunk

Megtöretünk-megnyílatunk

A-év, 3. hét, Szo. (Zsid 11,1-2.8-19; Lk 1,69-75; Mk 4,35-41)

Holnaptól önfegyelem a szavakban. Írom a PhD legnehezebb fejezetét. Az angol nyelv megszégyenít, milyen világos tud lenni. Hiába, az agyam, mint egy ötéves gyereké. Izzik, elsodorja a valóság. Nyelvi gátjai még nem elég erősek. Igaz, nem is kell, attól gyerek. A valóságot nagyon gazdagnak érzem. A világ gazdag. Ezért nem kell félni a gondolat-gazagságtól.

Az egyszerű mondatoknak is megvannak a veszélyei. A fekete-fehér világos próza, mindig gyanús. A békés, megformált felszín − épp azt az erőszakot rejti, ami fölött a személy vagy a kultúra jár.

Fontos volna mégis, a Szöveggel való állandó viszony. Sodortatni, eggyé válva az élet áramlásával. Nem baj, ha vitetünk általa, de fontos: látnunk e karmák áramlását.

Tegnap előtt vacsora egy barátommal. Okos nő, az UCL professzora. Mégis, amikor megoldhatatlanul nehéz valami nagyon személyes küzdelem megfogalmazása: a gyermek legkendőzetlenebb kelnek életre az arcán. Különösös kontraszt; tetszik, megfigyelem. A kultúra és tudás, társadalmi, munkahelyi szerepe egy szemvillanás alatt képesek átadni „helyüket”. Voltaképpen annak, amit kiszorítottak. Felettes énünk, cenzor-énünk visszavonul. S maradnak a gyerek gesztusai: lebiggyesztett ajak, görbülő száj. Elengedett izmok az arcbőrben. S amit szintén megfigyelek: az angol logikus, fegyelmezett rendje is felborul. Szünetek. Hosszú szünetek, befelé figyelő tekintet. Keresni a szavakat.

Nem is vesszük észre, de legmélyebben arcunkon keresztül kommunikálunk. Szemtől-szembe. Személlyel, állattal, tárgyakkal, tájjal, napfénnyel. És kultúránk szent Szövegeivel.

Az egyház napi olvasmányrendjében: a vihar elcsendesítésének története. Jézus elalszik a hajóban. Közben vihar. Felébresztik. Szinte megdorgálja őket. S leállítja a szeleket. „Ki ez, hogy a szél és a tenger engedelmeskedik neki?” Szimbolikus. Kisimul. Kitisztul. Ahogy szavaink, mondataink ereje visszatér. Nemcsak befogadójává, de elszállásolójává válik a valóságnak. Miként fáradtságunk is. Megtöretünk-megnyílatunk. Egy erőszakmentes, befogadó nyelv érdekel.

2011-01-28

Kicsiny pont

Kicsiny pont

A-év, 3. hét, P. (Zsid 10,32-39; Zs 36; Mk 4,26-34)

Sokkoló videó járja be az angol sajtót. Afganisztánban, egy a Tálibok által ellenőrzött területen "iszlám törvényhozásban", halálra köveznek egy fiatal, tizenkilenc éves lányt és fiatalembert. Mert állítólag, "házasságtörésen" találták őket. A lány megszökött a család által kilencezer dollárért megkötött kényszerházasság elől. A nőt egy gödörben kövezik halálra. Próbál rejtőzni, nem lehet. Amikor mégis, csodával határos módon a kövezés végén is él, egy tálib katona oda megy hozzá és három lövéssel leteríti. A férfiről is torokszorítóak a képek. A videót nem nézem, csak sajtó kép-kockáit. Hátrakötött kéz, és elfedett arc. S nyugtalanító a kép, a követ erővel lendítő férfi. A falu kövez és néz. S az indoklás: a kövezés joga benne van a Koránban. "Akik ezt kifogásolják, idegen eszmékkel akarják tönkretenni az országot."

Ma szebb írásra készültem, de nem hagy nyugton a kép. Mikor fogjuk fel, "poszt-katolikus" vagy "poszt-református" korunkban: ez a különbség a két vallás között. A kereszténységben egyedülálló módon létezik a "lelki tér", vagy pszichés tér. Melyben lehet ellentmondani Istennek, véleménynek. Amiben lehet és szabad lázadni, és kérdezni. Amiben lehet kiengesztelődni és újra-kezdeni. Szeretni. Mert egyértelmű, hogy ez a légkör egyedül Krisztus keresztje körül képződött. Bármilyen véres, vagy archaikus szimbólum is. Nem, nem a Kereszt a forrás önmagában. Hanem a rajta megsebzett és kivégzett Szó. Ahogy tudat alatt is hat ránk a rajta hordozott és véget ért történet. A Tanító, emberek közt szóló, bennünket szerető Istenembert látjuk: egészen emberként. Ugyanolyan "beszélő lény", mint mi magunk vagyunk. Ugyanúgy tanult beszélni a nyelv zéró-pontjától, az anya-gyermek kapcsolattól a nyelv másik zéró-pontjáig. Amikor egy élet, ugyanúgy, mint a miénk megszakad. Tudat alatt is ez a nyelvi szolidaritás köt össze bennünket a keresztények Krisztusával. Nincs, nem lehet mélyebb szimbólum. Nincs mélyebb történet, ami jobba átfogná az embert.

E térből és szolidaritásból való kihullásunk: visszahullás az agresszió köreibe. S végtelen fáj a közöny, ami törvényhozásokat, iskolarendszereket, végrehajtó hatalmakat átfog. Mert ne legyen illúziónk: ha tudatosan ápolt szeretet nincs, akkor e szeretet hiánya van. Így vérlázító számomra, illusztrációként, hogy az Európa Tanács tagja, a "szocialisták" (bal) csak paktum fejében voltak hajlandók a strasbourgi emberjogi bizottságban napirendjére venni: a keresztényeket ért támadásokat. Az egyiptomi és egyéb helyeken keresztények ellen elkövetett véres merényleteket. Biznisz keretében: a magyar demokrácia vizsgálata napirendre tűzése fejében. Nem akarok hinni a fülemnek. S önkéntelenül is eszembe jut egy régi dal. Nyolvanas évek vége. Egy szolnoki zenekartól. A Garázs II. nagylemez-válogatásról. "Te azt mondod, Szása. Én azt mondom, mocsok. Te azt mondod, happy. Én szomorú vagyok. Te azt mondod: future. Én azt mondom: nó: Te azt mondod biznisz. Én azt mondom: Kommandó" (Ippolit Matvejevics zenekar, Mi abból a világból jövünk, ahol az egek sebei fakadnak c. dal)

Ettől még a példabeszéd igaz. Mint ahogy a folytatása is. ",Az Isten országa olyan, mint amikor az ember magot szór a földbe. Azután már akár alszik, akár ébren jár éjjel és nappal, a mag kikel és növekszik, maga sem tudja, hogyan.. Olyan nagy ágakat hajt, hogy árnyékában fészkelhetnek az ég madarai"(Mk 4,26) Csak ehhez nagyon meg kéne figyelni egy arc/Arc szépségét. Még mielőtt.

2011.

Lámpás és mérték

Lámpás és mérték

A-év, 3.hét, Cs. (Mk 4,21-25)

Kincs a mai evangélium. Önnön mértékedre tanít, amire felnyílsz. Azt a kulcsot adja kezedbe, melyre a Másik felnyílik. A csak általad, pontosabban rajtad keresztül bevilágítható "másság." Aki előtte idegenként áll előtted. Majd: kiderül, hogy mégsem idegen. Mégsem félelmetes. Mégsem fenyegetés. A "másság" így lesz visszavezető út. Önmagad, és Isten iránti bizalomba. A meghallgatni tudásba; a hallás képességébe.

Ezért "Vigyázzatok, hogy mit hallotok!" (Mk 4,21). Azaz vigyázz, mit hallasz a másikról. Mit hallgatsz meg. S hasonlóvá válsz e kívülről érkező ítélethez. Ez a fajta "másság" alakít-e magához. Ítéletek, leértékelések, rossz hír, kisebbítések, rivalizálás a másik személyről. Erre az örvendező gyanúra tanítanak a hozzád érkező hírek. Vajon megszűröd-e őket?

A tét nagy. A másik személy 'dekonstrukciója', lebontása, a tőle való bizalom megvonása ítéleteiden át - egyben szeretteidhez való viszonyod dekonstrukciója is. A megvont bizalom szereteteden ejt sebet. Bizalmadon Isten, és önmagad felé. A kérdés, megosztod-e a benned lévő pozitivitást. A negatív visszatükrözésben országok, demokráciák, generációk tűnnek el. A szeretetben, ha szembe merünk menni a világgal, azonban előjönnek. Életre kel, ami elveszett. "Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek, sőt ráadást is adnak" (Mk 4,24).

"A mélyben néma, hallgató világok, / üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, / de nem felelhet senki rá a távol, / háborúba ájult Szerbiából / s te messze vagy. / Hangod befonja álmom, / s szívemben nappal újra megtalálom, / hát hallgatok (.)" (Radnóti Miklós, Levél a hitveshez;). Lager Heidenau, 1944. Augusztus-szeptember. Radnóti sorai az általunk teremtett elszigeteltségből íródnak. A "néma, hallgató világok" az ember és ember között mindenkor megjelenni képes vákuum.

"De nem felelhet rá senki a távol, a háborúba ájult Szerbiából". Különös sorok ezek. A fronton túli "hátországban" az emberek közötti elszigeteltséget, a kommunikáció sérülését beszélik el. Ez onnan, a lágeren belülről látszik. Innen nem.

Most, hogy az USA újra háborúra készül [Irak megtámadásakor írtam ezt a sort] , nem a győzelmeik érdekelnek. A háborúban mindig az otthon maradottak között kialakult szakadék válik láthatóvá. Amiről csak egy Bori napló (exhumáláskor megtalálva a költő kabátzsebében), vagy a keresztény evangéliumok beszélnek. S a hagyományhoz való ragaszkodás. "Ich bleibe Juden", "Zsidó maradok" - írja Franz Rosenzweig 1913-ban, megkeresztelkedése küszöbén leendő keresztapjának. Berlinben betért egy ortodox zsinagógába. És elemi erővel hatott rá a saját hagyománnyal való találkozás. Mellé teszem párhuzamát. S ízlelem a szavak súlyát. "Keresztény maradok." Tudod-e, hogy a saját hagyományt felfedezned - ezen "idegen", előtted álló Másik felé - mekkora vállalkozás?

2011.

A magvető szóközelben

A magvető szóközelben

A-év, 3. hét, Sze. (Mk 4,1-20)

Termést hozni. Emberré növelő késztetés ez bennünk. Jézus azonban nem a külső, mérhető teljesítményekről beszél, hanem a hitről. Aminek egyetlen, egyedülálló mércéje van, önmagunk. Mag vagy, majd égre néző növény. Úgy tűnik, egyedül állsz a napsütésben. Pedig nem. Amikor hitről beszélünk, sosem vagy egyedül. Különös maga a szó is, ejtsd csak ki hangosan. Szinte kipréseljük tüdőnkből. Hangképzésben is hával kezdődik, a legmélyebbről képzett szavunk. Szándékosan nem "gazdaságos" megformálása. A mélységből érkezik, mint mi magunk is kérdéseinkkel Isten elé. Kiejtve, felkiáltás, szólítás, hívás.

A pacsirták fészkei jutnak eszemben, a csácsogó madárkák. A fiókák éhes felkiáltása. "Hit." A száj úgy ejti ki, ahogy megpattan a mag. Ahogy a csíra fakad. "Hiszek." Ez is a kimondás erőfeszítése: áttöri a föld felszínét a "szó". Ahogyan átsuhan fogak között, s a szájon. Csodája ez a magyar nyelvnek. Hit - kimondani is fizikálisan a legnehezebben megszülető szavunk. Olyan, mint a mi születésünk volt. A nő fájdalomban ad életet gyermekének. És az Isten? Aki folyamatosan "hisz" bennünk, biztat, és lélegez bennünk? "A magvető az igét hinti" (Mk 4,14).

"Hit"; különös, "hazasiető" szó. Társtalan, önkéntelenül is az "egyet" társítjuk hozzá. Kiejtve is kereső szó: a "társát" keresi, a "közösség" erőterét teremti meg. Olyan szó, mely legszívesebben szinonímákban sokszorozná meg önmagát. Rokon, kapcsolódó szavakká akar változni: s így a mindennapi élet alapszavává. Úgymint: "kert", "barát", "gyermek", "kakaó", "csobogó fürdővíz". A magvető-létünk így lesz hálaadássá. Ha a "hit" a forrás eredete, a "hálaadás" a tenger, ahová a hit útraindul és megérkezik. Drámái közül ösztönösen az utolsót választjuk azonosulásul. "Az egyik mag az útra esett, de jöttek a madarak és felkapkodták." "Másik meg a sziklás helyre esett, ahol kevés volt a föld, és hamar elsarjadt." "Egy másik a tövisek közé esett, de a tövisek megnőttek, megfojtották." "A többi pedig jó földbe esett, és termést hozott" (Mk 4,3-8).

2002?/2011

Határugrások

Határugrások

Pál apostol megtérése (ApCsel 22,3-16 vagy 9,1-22 Zs 116 Mk 16,15-18)

„Pálfordulat." Mosolygok magamban. A tegnapi írásban hirtelenjében nem jutott eszembe a Bibliából máig köznyelvünkben élő fordulat. A pálfordulás ilyen. S nem is gondoljuk át mekkora jelentősége van Pál „hagyományváltásának." Egészen bizonyos, hogy hamarosan olyan évek jönnek mind az egyház, mind a kultúra életében, amikor radikális „helyzetváltásoknak" leszünk tanúi. Mondhatni, paradigmaváltásoknak.

Talán azt sem túlzás gondolni, hogy a történelmi egyházak életében − s most elsősorban a katolicizmusra gondolok − valami hasonló fog történni mind a reformáció idején. Csak most nem belső ellentétek és viták kényszerítenek ki új utakat, hanem közvetlenül egyház és eddigi helyzetének konfliktusa. Belülről megértett új irányok és hangsúlyok várnak ránk. Nem hiszem, hogy látványos felvirágzása jönne a keresztény életformának. Nem arra mutatnak a jelek, hogy a kereszténység meg tudná ismételni a legelső századok növekedését. Bár nem kizárt: az emberi benső szükségletei minden korban adottak. Mégsem fogyás lesz az, ami bekövetkezik. Hanem egy kulturális korszak benső határátlépése. Elfogadjuk és szembenézünk azzal, hogy valami végleg megváltozott. Azt hiszem, még csak most fog elkezdődni a „Kereszténység-tudat" benső lebomlása. Ebből fogunk és kell kibábozódni. Mert ma még ez a tudat megterheli látásunkat, gesztusainkat, a beszédmódot; szentségekhez, emberekhez, kultúrához való viszonyt.

Magyarságunkról (zsidóságunkról, horvátságunkról, szlovákságunkról, románságunkról, stb.) gondolkodni ugyanilyen átalakuláson megy majd keresztül. Ami közös: mind a nemzet-, mind a vallás-tudatunk törékenységének átélése. Ami eddig adott volt, „benne éltünk, mozogtunk, és voltunk", ez az identitás, mint szilárd támasz, szűnik meg. Ezentúl el kell töprengenünk, mik is vagyunk, kik is vagyunk. S megőrizni az identitást nem fog erőfeszítés nélkül menni. S átéljük újra azt, ami az egyház lényege: hogy együtt vagyunk Isten összegyűjtött népe. Egymásra figyelésre, egymás támogatására, a közösség reflexiójára szükség van.

A kulcs: megtanuljuk újra vágyakozni a hazát. Az egyházat, a tanítványságot. S ez a vágyakozás a lényeg. Tudatosul bennünk, hogy Ígéretben élünk. Az otthon, a haza, a kereszténység, az egyház, a zsinagóga − távolba szökött tőlünk. Itt is vagyunk bennük, de távol is vagyunk tőlük.

S különös dinamikája van ennek az ébredésnek. Újra megszületik bennünk az anamnesis, az emlékezés készsége. Újraérzékenyülünk az ősök iránt; a múlt névtelen vándorlói ránt, akik arcélünk mögött sorakoznak. Feltámadásra, útra kelésre várva épp emlékezetünkben.

S ez lesz a gépek, a külső technológiák levetkőzése: a tőlük való elszakadás pillanata. Kikapcsoljuk gadgetjeinket: mert hidegen hagynak, közömbössé lesznek. S időnk is „bioidővé". S intézményeink iránt is új felelősség születik bennünk. Vándorlásunk és közös megérkezésünk értékét nem rendeljük többé alá a külső karmáknak. Lesz erőnk megfordítani a sorrendeket. Abban a világban, pálfordulásunkban, a konszenzus és a communio (egymással való közösség) fontosabb lesz sok minden másnál, ami ma még fölöttük van. Beszélni fog hozzánk egy Könyv újra. Lapjai, fejezetei igazítják majd életünket. Mert úton levés és Írások elválaszthatatlan. S érdekelni kezdenek majd bennünket legrégebbi énekeink. Mert csak letelepedett koroknak nincs népzenéje. A templom jelentése is átalakul; Exodusunkat a korban jobban társítjuk majd hozzá.

S megváltozik a „küldetésről", a „hivatásról", a „hagyományról" való tudatunk is. Merünk majd teológiai, egyházjogi határokat átlépni, mert egyszerűen muszáj. S főleg: újra merünk kérdezni Istentől, és Istenről. S egyszercsak rádöbbenünk ebben a határait, szerkezetét vesztett posztmodern korban: micsoda tabuk menté éltünk gúzsba kötve. Épp ebben a súlytalan, színtelen, mindenben feloldódott posztmodern korban.

2011-01-24

Háború és Háború (autogramkérés Ikarosztól)

Mezőgazdasági gépszerelvények téli tájban (foto:bbeckett)

Háború és háború (Autogramkérés Ikarosztól)

Ideiglenesen, amíg publikációban, reményeim szerint közeljövőben meg nem jelenik, nem elérhető.
B.

[homilia] Világosság

Világosság

A-év, 3. hét, V. (Mt 4,12-17)

 

Bach Musicalisches Opfert-jét hallgatom. A darab első három emelkedő hangja mintegy mély lélegzetvétel. A negyedik kiáradó lélegzet: Teremtés kezdete. Az első ütemekben a világosság születését látjuk - majd fokozatosan felragyog a világosság. Élet, tündöklés, bőséges ragyogás bomlanak ki. "Zebulon földje és Naftáli földje, a Tenger melléke, a Jordánon túl, pogányok Galileája! A nép, amely sötétségben lakott, nagy világosságot látott, és akik a halál árnyékában laktak, azoknak világosság támadt" (Mt 4,15-16).

Az evangélium középpontját láthatod. Szív és arc. Mint Rembrandtnál, aki gyakran alkalmazta a kiemelés módszerét, a főszereplőre fénysugár esik. Isten Arca ragyog. De épp vele kontrasztban érted meg, hogy mi magunk sötétségben, de legalábbis árnyékban vagyunk. A nagyközösségek útjai jelenleg tényleg azt mutatják, hogy szív, arc, és értelem mintha tényleg árnyékban járna. "Ettől fogva kezdte Jézus hirdetni: 'Térjetek meg, mert egészen közel van már a mennyek országa'" (Mt 4,17).

"Egészen közel." "Egészen közel lenni" valakihez. A közeledés - Istenhez, emberhez - mindig életet, megmagyarázhatatlan feszültséget indukál. Közel jutni ahhoz, aki világosságba öltöztet. Ez a párbeszéd születése. S figyeld meg, amikor legközelebb jutunk, hogyan csendesedik a leggazdagabb beszéddé az ember. Amikor barátok ölelik át egymást. Amikor a kisgyerek - sohasem lehet felnőttebb tette - puszit ad. Vagy a csók, amiből élet születik.  S látod, az örömhírben, az evangéliumi kompozícióban hogyan képes felfényleni az ember? "Világosság támadt." A világosság, a testté lett Isten Fia, mint a kinyílások kinyílása, a legteljesebb kommunikáció. Azzal, amit te tudsz nyújtani a másiknak. Megtestesülésetek képes összeköti az áthidalhatatlant. Az embert és az Istent. Téged és az embert.

 

2002.

Nyitott szemmel írni

Csak figyelni (foto: balintbeckett)

Nyitott szemmel írni

A-év, 3. hét, V. (Iz 8,23b - 9,3; Zs 26; 1Kor 1,10-13.17; Mt 4,12-23)

Régen vettem kézbe e japán haiku versgyűjteményt. A Hokuseido Press 1952-es kiadása. Szeretem simítani megbarnult lapjait. A háború után nyomták Japánban, talán ezért fakulnak gyengébb minőségű lapjai. De érintése igazi könyvé.

Érdemes hátrébb hajolnunk a kortól. Mind nehezebb megtenni ezt a ma emberének. Belesüppedünk műanyag világunkba. Nincsenek is szinte könyveink, még csak tárgyaink sem, amelyek fölé nőnének a kornak. A "pszichés tér", a hagyomány forrásairól ha lemondunk, mi lesz?

Azért írom mindezt, mert az Evangéliumra, keresztény vagy más vallási hagyományunkra is rá kéne látnunk. Annyira önnön felszíneihez igazodó ez a kor, hogy elvész benne a kis és a nagybetűs hit is.

Két haiku fekszik előttem és a vasárnapi evangélium. "Zsákhordó-lepke lárvák hangja; Ó jöjj kunyhómba, És hallgasd sírásukat." (Bashó) Hozzáolvasom R. H. Blyth értelmezését. Nincs szentek közössége a dolgokkal való közösségünk nélkül. Sodó a költő mondja a minomushi (e lepke) hangjáról: "Gyenge, bizonytalan hangja érint meg bennünket." A valóságban e lárvák nem sírnak vagy adnak bármiféle hangot.

Issa haikuja. "Az idős kutya/ Mintha megilletődne/ A földigiliszták dalán." Talányos sorok. Az ősi japánban azt hitték, hogy a földben lakó férgek adják a ciripelő hangot. Azt mondják ez a tévedés annak volt köszönhető, hogy összekeverték a föld alól a lótetű hangjával. Az öreg kutya fekszik a nyári napon, feje a mancsán, szemei egészen tárgra nyitva. Mintha hallgatna valamit, talán épp a földi rovarok énekét. Amik épp alatta mozognak a földben.

Az evangélium is ilyen egyszerre megértett és meg nem értett benső "zene". Értelmünk, érzékeink közönyét le kell győznünk. Megfigyelnünk a sorokat. Tényleg muzsika hallik a bennük hordozott történet talajában. Figyelni, szemlélni, elidőzni e képek tartalmán, mint Bashó vagy Issa haikuversén. Mint a gyöngyöző gyanta, kicsordul e megtörtént történet. Valami csoda folytán, a világ milliárd egyéb eseményére szétszóródó emberi tekintet: megfigyelte, megőrizte, majd leírta ezt a történetet. Billiárdnyi emberi mozdulatból, ezt az egyetlenegy mozdulatsort. "És odahagyva Názáretet, elméne és lakozék a tengerparti Kapernaumban, a Zebulon és Naftali határain;Hogy beteljesedjék, a mit Ésaiás próféta mondott, így szólván: Zebulonnak földje és Naftalinak földje, a tenger felé, a Jordánon túl, a pogányok Galileája, A nép, a mely sötétségben ül vala, láta nagy világosságot, és a kik a halálnak földében és árnyékában ülnek vala, azoknak világosság támada."(Mt 4,13-16)

A kor, ha nem ül le szent szövegei mellé, vak marad. Időt kéne töltenünk dolgainkkal; arcainkkal. Mert megfigyelted-e, hogy emberi tekintetünk olyan: amit és akit hosszan néz, életre kelti azt. Utcát, templomot, országot, ételt, bort, szájat, szívet, bőrt, hímzést. Szemünk ír, írni tud, teremteni. Bárcsak időzhetne bennünk a világ. S érzékenyülnénk általa a szeretetre. Mert ez a rá-hangoltság, ez a finom-hangolódás az evangélium. A "kegyelem." Tanítványság. "Ahogy hűvösödik,/ A rovarok éneke szintén/ szintén összehúzza magát." (Issa)

2011-01-21

Egy René Girard gondolat margójára

Erdőszél, Savernake Forest (foto: balintbeckett)

Egy René Girard gondolat margójára

A-év, 2. hét, P. (Zsid 8,6-13; Zs 84; Mk 3,13-19)

Különös, csaknem „szikár" tájkép. Mint egy családi kirándulás képei reggel; osztálykirándulás? Reggeli túra barátokkal? Ilyen napkezdet a tanítványok kiválasztása. Szándékosan Károli Gáspár sorait használom. Annyira megnyűttek a szavak e törzsi háborúkban, melyekben „élünk, mozgunk, és vagyunk." Frissebben ropognak ebben az archaikus nyelvben kezdeteink. „Azután felméne a hegyre, és magához szólítá, a kiket akar vala; és hozzá menének. És választa tizenkettőt, hogy vele legyenek, és hogy kiküldje őket prédikálni" (Mk 3,13-14)

Mert kezdeteinkről van szó. Még pedig szép kezdetekről. E kezdeteken a szerelem, a friss megismerkedés tere feszül. Minden ízében most „történő történelem" ez. Mint egy zenekar-alapítás izgalma. Az első születő daloké; az első koncerteké. S milyen szép a magyar nyelv: a szerelmesek először „együtt járnak." S ott feszül közöttük ugyanez az evangéliumi „kezdet". Teljes bizalomban, teljes elfogadásban. Nem is lenne szabad, hogy ez az ősbizalom tönkremenjen.

Mégis megtörténik. A nagytörténelem szintjén is. Csüggedni azonban nem kell. Most épp olyan korban élünk, amikor két korszak határán élünk. Sok minden megváltozik; talán túl gyorsan is. De félni nem kell; csak a változással arányosan, egymásra figyelni. Talán, szó szerint is, e télben, közelgő tavaszban: kimenni a határba. Rálátni a városra, a falura, amiben élünk. Ha módom lenne rá, kimennék az ismerős temetőbe. Idekinn a Savernake Forestben szép, régi sírok vannak. De elsősorban az ezerszer ismerős templomokba ülnék be. S figyelném: mert csendünket, ünnepünket, vagy épp ürességünket − szívünk tere köti össze azzal az első kezdettel.

Fordulóban van a világ. S benne a bennünket világra hozó Egyház(ak) is. René Girard írja, hogy a régi istenkép, mely az áldozat, a véres feláldozásra és kiengesztelésre épült, muszáj, hogy ʻmeghaljon'. Nem megrémülni kell, hogy valami, ami eddig működött, elmúlt. Girard elmélete azt mondja, hogy a kultúra, a társadalom, a „vallás", ha tetszik, ha nem: az erőszakos áldozat – engesztelés logikája mentén gondolkodik. A kultúrát gyökeréig jelöli meg az erőszak. Az erősebb uralma a gyengébb felett. Az agressziót eddig mindig úgy küszöbölte ki az ember, hogyha az ellentétek már robbanáspontig fokozódtak: legyőzte a másikat. „Feláldozta". S mint a fejből kieresztett gőz, a háborúk vagy polgárháborúk után: a béke nyugvópontjára jutunk. A katonákat megsiratják. Az elvesztett háborút elfogadja a vesztes, mert elfogadni kénytelen. A bűnözőt elfogják, elítélik, bebörtönzik. A régi világban akár ki is végezték. És helyre állt a rend. Kezdődött minden elölről.

Az első tanítványok egybegyűjtése és útraindítása: ezt a logikát töri meg. Maga a Mester is úgy indul útnak, hogy gyógyítsa és új váltókra állítsa a fenti „áldozati logikát". Girard érdekes és fontos dolgot mond ki. Jézus halála a kereszten nem a hagyományos értelemben vett „engesztelő áldozat". Jézus visszautasítja az „megtorlás-áldozat-kiengesztelődés" rendjét, mely erőszakra épül. Girard szerint a kereszthalálba túl gyorsan beleolvasta a kereszténység a vallások mindenkori logikáját. A kereszt nem vak belevonulás volt a megdühödött Istent kiengesztelni. Nem. A kereszt spontán tragédia. Még ha törvényszerű is. Vértanúság, a tanítványság értékének egyenes következménye; ha az erőszakot elutasítjuk. A „erőszakosság" visszautasítása társadalmi kivetetté tesz. Kultúrán kívülivé. Enyhébb formájában (valóban enyhébb?) ilyen a zenész, a muzsikus, a művész. Az „énekes". Sebezhetőségével, érzékenységével ott él erőszak-kultúránk legperemén. S összeköt a Béke világával, hisz ennek peremén énekel.

Bizony, ott, a hegyen azok az első tanítványok kilépnek az „erőszak Királyságából". S ugyanazzal a mozdulattal belépnek Isten országába.

Vigasztalás Girard tájleírása. Templomaink kiürülése, a szekularizáció nem a vallás eltűnése. Közel sem. A vallási érzékenység minden emberben ott marad. Csak az életadó Kereszt új történetmondása vár ránk. Gondolkodó szeretettel elmondani e történet másságát. Elbeszélni valódi másságunkat a kortól. Hogy különbözünk, nem beolvadunk, nem beöltözünk a kor egyenruháiba és fegyverzetébe. Mert akkor a szerelem vész el; az egymásnak szentelt minőségi idő. Minden, ami „nemerőszakból" születik. (Alázat kell belátni, elfogadni lelkipásztorként is, hogy valami Isten országában, épp Isten országáért, de egy keret, véglegesen megszűnik. Nagy, nagy változások jönnek, s ha nem megyünk elébe, kikényszeríti a múló és lejáró idő. Muszáj „exodusban" eléje menni e változásoknak. Bármennyire is „kereszt".)

Girardból pozitív következtetést vonok le. Nem kiüríteni kell templomainkat. Még csak a régi „keresztábrázolásokat" sem letakarni. Tiszteletlenség, a közösség megszakítása lenne ez őseinkkel. Nem; nagyon tisztelni és szeretni kell azokat a „szakrális tereket", amikből jöttünk. De már tudni: a „véres keresztábrázolás" helyén, ahogy fog nő az íny alatt, új módon kell beszélnünk a keresztről. Újra. S a hangsúlyokat máshová tenni. Nem a diadalmas, feltámadást diadalmenetként megélő „Istenre". Hanem a Fiát az emberrel együtt meggyászoló „Atyára". Aki az elhallgató Fiúban átéli azt, ahogyan csak mi emberek vagyunk képesek az életre figyelni. Mert jelenleg épp ez a passiótörténeteinket megfigyelő és velünk együtt élő Isten képe hiányzik. Aki megtanítana perceink egymásba font láncát komolyan venni. Hogy szó szerint teljen, meg-teljen, s ne csak múljék életünk.

2011-01-20

Angyalok tudása (angyalidéző)

Régi téli naplemente, délután (foto: balintbeckett)

Angyalok tudása (angyalidéző)

A-év, 2. hét, Cs. (Zsid 7,25 - 8,6; Zs 39; Mk 3,7-12)

Fegyverek közt hallgatnak a múzsák. Ezért kell mégis, ilyen puskaporos időkben, emlékezni az „első szerelemre". Kirakni magad elé szeretteid képét. Arcukat felidézned. Vagy ha elég bátor vagy, arcukat nézned. Angyalokat idézned belül. A férfi a női archoz fordul; ha egyáltalán tudja még szeretetben olvasni. Fordulhatnánk Isten arcához is; de az mintha végleg elhomályosult volna bennünk. Így éljük le életünket esőiben a felejtésnek. Az önmagát erősnek képzelő Európában. Csak ez a parányi ember gyenge.

Luce Irigary gondolatai ragadnak meg. Angyalokról. Gyöngéd gondolatok, de végtelenül modernek is. A női testről elmélkedik; a „nő minőségéről". Ahhoz, hogy a „nőit" megértsük, szükségünk van az angyali közvetítésre. A férfi értelem számára a női test s psziché, és a jelentés társítása mindig is nehézségek nehézsége volt. Nem érti ezt a tőle egészen eltérő módon reagáló és érző másságot. Test és nyelv, emberi és isteni között − éppúgy mint a nő megértésében − angyali közvetítésre van szükségünk. „Az angyal az, ami szüntelenül képes áthatolni felületeken, a bennünket hordozó testen. Egyik oldalról a másikra megy, újraírva minden határidőt, megváltoztatva minden döntést, s megakadályozva minden ismétlődést. Az angyalok lerombolják a ʻszörnyeteget', ami gátolja egy új korszak megszülettét. Ők jönnek el egy új születés érkeztét bejelenteni, az új reggelt köszönteni… Ők jelenítik meg és mondják el a test új megtestesülését… A filozófia, a teológia, az erkölcstan képtelen teljesen kifejezni kik is ők. Csak annyit tudunk, hogy az angyalok az erkölcs hírnökei. A művészet idézi meg őket − szobor, festmény, vagy zene − anélkül, hogy bármi többet tudnának mondani róluk, mint az őket megjelenítő mozdulat."

S Irigary az angyalok elvándorlásáról ír. Mindenütt megjelennek posztmodern kultúránkban: kivéve az Egyházban, amely túlságosan is racionálissá vált ahhoz, hogy létezésüket komolyan vegye. Az istentiszteleten még megemlítjük őket, összekapcsolva „az angyalokat és a szenteket", Isten dicsőségét hirdetve. Ám már nem élünk benne az angyalok benépesített liturgikus térben.

Amikor nevet adunk a világ dolgainak, angyalokat idézünk. Amikor elgondolkodunk világunk, és benne életünk folyásáról. Megpróbálni megérteni helyzeteink komplexitását; s benne az emberi szív és sorsok összetettségét. Amikor kikapcsolod a tévét, a negatív híreket, csatákat: és a mikrokozmoszon, az emberi bensőn keresztül próbálod megérteni a felkavarodott nagyvilágot: angyalokat szólítasz. Visszahívod őket, akik egyházi-templomi otthonukból kivándoroltak a „posztmodern piacterekre". Nem érzik magukat egészen otthon csilivili világunkban, de: talán arra gondolnak, hogy a világ fényei-fantáziái még mindig szívesebben látják őket, mint megcsonkított, nem eléggé megvédett ünnepeink.

Irigary gondolatai szépek. S valóságra eszméltetőek. Még ha ő a beszáradt, formálissá vált vallási gyakorlatainkról beszél is. Mára: az angyalok nemcsak a „kereszténység utáni keresztények" életéből koptak el. Tovább voltak kénytelenek vándorolni, már a „szekuláris világból" is. Az angyal természete, hogy képtelen ott időzni, ahol nincs bizalom. Szavakban, gondolatokban, emberekben. Inter amra silent musae. Fegyverek közt hallgatnak a múzsák − és az angyalok. Pedig jelenlétük nagyon kellene. Hogy összegyűjthessük a világot, emberségünket újra egy élő, megújult nyelvben. Ahol újra kifejezhetővé, kimondhatóvá, s ami a legfontosabb: megoszthatóvá válik a világ.

2011-01-19

Bikini zenekar, Angyali üdvözlet http://www.youtube.com/watch?v=9nwX6_73S8M

Angyali üdvözlet (Németh Alajos-Katona László)

Az angyalokban mindig is hittem

A fenyő alatt csodát reméltem

Bontogattam az ajándékokat,

Mint szárnyaim, s a bájitalokat

Az angyalokban mindig is hittem

Egyszer egyet oltár elé vittem

Jóban-rosszban esküt fogadtunk

Együtt repültünk és azután zuhantunk

Nem háborgok, pedig háborúk dúlták fel a lelkem

Nem lázadok, de egy egész világ dőlt össze bennem

Csak nézem, ahogy betemet az éteri por

Majd találkozunk, valahol, valamikor

A szellemekben mindig is hittem

Legendákkal az agyam bevetettem

Elmúlik minden, az élet olyan más

Nincsenek hősök, sem angyallegendák

Nem háborgok, pedig háborúk dúlták fel a lelkem

Nem lázadok, de egy egész világ dőlt össze bennem

Csak nézem, ahogy betemet az éteri por

Majd találkozunk, valahol, valamikor

„Lesik vala”, „nézik vala”

Rouen Székesegyház (foto: balintbeckett)

„Lesik vala", „nézik vala"

A-év, 2. hét, Sze. (Zsid 7,1-3.15-17; Zs 109; Mk 3,1-6)

Egynyelvű ország lettünk. „Egynemzetiségű". Trianon valódi tragédiája az ország „színmagyarrá" válása. Elveszítve a nemzetiségeket, valami döntőt veszítettünk el probléma-megoldó képességünkből. A magyar bajok, úgymond, magyar bajokra zárultak. Nem lehet, különösen nem utólag, megjósolni, hogyan fejlődött volna a Monarchia, vagy akár csak egy teljesen függetlenné vált Magyar Királyság, ha megőrzi a nemzetiségek „tömbjét" és valós súlyát. Egy nyitottabb, demokratizálódó Európában a többség – kisebbségek viszonya erőforrásként jelent volna meg. A magyarság megtanult volna kommunikálni, ütközni és érdekegyezetetni olyan területeken, ahol nem tette. S ezek a „kiegyezések", konszenzusok, jótékonyan visszahathattak volna a benső, „intra-magyar" kommunikációra is.

Mert ez a meddőség, ki- és megegyezésre való képtelenség, mind bizonyosabb, belülről nem oldható fel. Belesüketültünk a saját harsogásunkba. S tagadjuk beszédmódunk, sőt, kultúránk belterjessé válását. Közbeszédünk már lépni sem tud a hordozott, tagadott „görcstől".

Az ország magára-zárulása, „egyneműsödése" oda vezetett, hogy képtelenek vagyunk az empátiára. Azonosulni értékkel, továbbgondolható gondolattal. Nyelvünk, beszédünk így magtalan, társtalan. Viszonyítások nélküli. Időnként az az ember benyomása, mintha nem is létezne Magyarország. „Nemrég még egymásért kiabáltunk,/ Ma már csak egymás mellett ordítunk." (Bikini, Katicabogár) Mert nincs közösen szemlélt és közösen osztozott világ.

Pedig ezek a közös viszonyulások nem vesztek el. A felelősség dolgainkért, kapcsolatainkért adott. Nagy ideje lenne a férfias hitnek és gondolkodásnak. Megoldást találni e „lehetetlenségek lehetetlenségére." S így lenne ideje, újragondolt hagyománynak, újragondolt vallási hitnek. A pernek egynyelvűvé vált önmagunkkal szemben. Kilépni az egyirányba fordulásainkból. A „nekünk Mohács kell" világából.

Sajtószabadság. Csak kérdés, érdemes-e játszanunk farizeus módon a sajtó függetlenségét. A független, kritikus sajtó helyett: nyakig járunk a gyanúban. Etika, evangélium, magyar- vagy világkultúrából való „idézetek" soha, még csak véletlen sem. Véletlen sem a hétköznapokban. Építeni, a korból kilátni; ideált adó médiánk rég nincs. Igaz: a kilépés igénye sincs meg. Publicisztikáink jelentős része, híradók hírbemondásai: arcunkba zihál a fogyasztásra, növekvő, „fenntartható fejlődésre" generált piac. Nincs fenntartható fejlődés. Nincs gazdasági növekedés. Már nem hová zabáltatni a már amúgy is agyonzabáltatott világunkat. Nem lehet fogyasztást gerjeszteni, hogy még több munkavégzés nélküli, nem termelő munkát "eladó" munkahelyeket létrehozni. Buborék. Csak a szalag mellett robotoló ember „termel". Néha megkísért a gondolat, hogy az sem. Csak egyik polcról másik polcra áthelyez valamit. Végig nem gondolt életünkkel, végig nem gondolt, kivéreztetett Földünkkel együtt.

Megállni kéne. Megpróbálni érezni a kor ritmusainak tartalmát. Szétnézni a tájban, amiben élünk. S főképpen egymás arcát megnézni. Kisimítani, megszólítani a társat − aki minden külső örvénynél fontosabb realitás. Hajszoltságunkat lesímítani, „lebeszélni" arcáról. Nem, nem hátraarcról beszélek, nem kilépésről a világból. Csak megfordulni. S egyszer úgy nézni meg világunkat, ahogy az a másik lényében tükröződik.

Így válni „két", majd „többnyelvű" országgá. Több szeművé: mert több arcúvá. Egyedül ez ad kilépést a felül nem vizsgált, és egyenruhánkként hordott gyanú világából. Szeretném hinni, hogy a gyanú Magyarországa mulandó. S képesek vagyunk valami más, valami többletreakcióra, mint ami a mai evangélium „pillanatfelvétele." „És ismét beméne a zsinagógába, és vala ott egy megszáradt kezű ember. És lesik vala őt, hogy meggyógyítja-é szombatnapon; hogy vádolhassák őt." (Mk 3,1-2) Igen. Károly szép nyelvén szólva, ez valóban a „lesik vala őt országa". Érzed, ahogy friss szellőként feltámad, a nyelv kifejező ereje? Hogy mennyivel másabb lenne, ha „nézik vala őt ország" lennénk. Finom igazsága van a szavaknak, s a különbség maga a bekövetkezhető élet. Mert különbség a „lesik vala őt" és a „nézi vala őt."

2011-01-19