Parancsolat a megnyílásra

Csendes, ám annál radikálisabb paradigmaváltásokkal szembesít az evangélium. Feltárul a tanításnak egy, a mienktől különböző „rendje".

Anno, déli tizenkettő órakor, a Kárpát-medencét a húsleves és a rántott hús illata töltötte be. Egységesen. A hasonlat profán, de annál pontosabb. A vasfüggöny mögötti békés mindennapok, a még archaikus családi szálak, mára a múlté. Amolyan poszt-szindbádi világ áll a tegnap világa helyén.

Ami maradt, s konokul velünk marad, elfeledett ételreceptek, meglazult rokoni és személyközi viszonyok helyén: a tudás-átadás és befogadás logikája. Az „iskola", amiből érkeztünk. Társadalmi propagandák, ideológiák, iskolarendszerek, s az alattvalói passzivitás: ételkultúránkat, gasztronómiai szokásainkat is túlélik.

E rendünkre, mint „ellenrend", világít rá az evangélium. „Mester, láttunk valakit, a ki a te nevedben űz ki ördögöket, és eltiltottuk, mert nem követ minket." (Mk 9,38) Azaz: a tanítványok reakcióban ráismerünk azokra a mechanizmusokra, melyek reakcióinkat mozgatják. A legnehezebb meglátnunk történelemben elnehezülő önmagunkat. Az „eltiltások" és „kizárólagos igazságok" világából.

Egy olyan „iskolából" jöttünk, mely képtelen úgy tanítani, hogy elfogadja: akit tanítunk az egyben tanítónk is. Tudás-központjaink soha nem nyílnak meg a Jézusnál megfigyelhető pedagógiának. Az egyház, főleg itt közép-kelet Európában, képtelen felfogni, hogy a közeg, amelyhez szólni kíván, egyben Hagyományára tanítója is. A kultúra, bármennyire foszlóban legyen is, mindig Tanítónk is. S ha tagjaira nem fentről „le" tekintene az intézményes vallás, az evangéliumbeli nyitottá váláshoz valami nagyon hasonló történne. Egy kölcsönös tanulási folyamat. Egy közös emlékezés a jóra.

Ha iskolarendszerünk nem „bankrendszer" logikát követne, a tudás eltárolására és egyoldalú beruházására épülne, a legfontosabb átalakulásba lépnénk be. Kilépnénk végre abból az alattvaló-képzésből, mely barna és vörös vagy épp fogyasztói diktatúrát szolgál ki, kritika nélkül. (Mellékesen, átalakuló köz- és felsőoktatási rendszerünk, most épp az alattvaló-lét ismétlődéseibe inkarnál vissza. S ne tévesszen meg senkit, hogy most ez épp egy konzervatív oktatáspolitika keretében. A megelőző liberális korszak, más mázzal, de ugyanúgy az alattvaló-képzést kondicionálta.)

A politikai pártok (vörös, fehér, barna, kék, zöld, piros, stb.) eleve a „kizárólagosságra" és a lekezelő (infantilizáló) „lefelé" beszélésre épülnek. Ugyanabból az iskolarendszerből mely zsugortartásba merevített értelmek zárványába „bankolta" a tutti tudást.

S szinte mellékes, hogy az Uniót „növekedésillat tölti be". Régóta nem szimpatizálok a pénzügyi mechanizmusokat, banki marketingeket átvett új brüsszeli bürokratizmussal. A válságkezelés nyelve megtagadása az európai humanizmusoknak. Diktál, lediktál, kritika nélküli reflexiót, feltétlen engedelmességet vár el. Egyparadigmás világgá leszünk. Kezdünk hasonlítani az egykori „Szovjet-unióra". Veszélyesen kezdünk ismételni szolgai alázattal felül nem vizsgált téziseket. S a felül nem vizsgált tézisek természete a dogmákká merevülés.

E veszélyes - valódi viszonyítások nélküli - világban Márk sorainak „kemény beszéde" az ellenállás parancsolata. Nem a kegyetlenség képeiként szólalnak meg az intések. „Ha bűnre visz az egyik kezed, vágd le. Mert jobb ha csonkán mégy be az életbe, mint ha két kézzel mégy be a gyehennára."… „És ha az egyik szemed visz bűnre, vájd ki, mert jobb ha fél szemmel mégy be az Isten országába, mint ha két szemmel vetnek a gyehennára." (Mk 9,43.47) A kultúra kisiklása a kritikai reflexió feladása. Nem jámbor elvárás, de parancsolat, kilépni a kor vakságából, a „le-diktált", kizárólagossá tett igazságok világából.

2012. szeptember 30.

Éjszakai töredékek

B. Anikó: Természeti forma (1996)

A gyász az, amikor a világ teljesen súlyában személyessé válik. S benne nemcsak a személyes élet, de a külső, „nagytörténet" korlátoltságát is átéljük. A gyász: belátni. Józan belátása, hogy az, ami elmúlt, többé nincs birtokunkban. Hogy voltaképpen semmi sem birtokunk. Amikor gyászolunk, ebből az illúzióból ébredünk. Hogy miénk a világ. Hogy a szeretett személy jelenléte, velünk-léte, szerethetősége avagy megbánthatósága eleve adottság. Kész tény. Birtokunk. Nincs így. Fájdalmasan nincs így.

. A gyász valami olyasmi, amikor a mondat elejét ponttal kezdjük. Eleve csenddel és az értelem fegyverletételével. Eszembe jut az üres ágy mellettem. „Apa, gyere haza." Kértem, gyakorlatilag ez volt imádságom, imádság helyett is. Még ugyanazzal a súllyal mondom. Jelenlétét idézem. Gyere haza. De a mondat már belülről gyászol. És a gyászban a mondataink azért is üresek, mert fáj annak megtapasztalása, hogy szívem mennyire illúziókhoz tapadt. Máig illúziókban él, hisz még ismétli tegnapi önmagát: gyere haza.

A lélektan mondja, hogy a fogyatékkal élővel, beteg emberrel találkozni: önnön halálunktól riadunk meg. Ezért kerüljük a találkozást velük. Nárcisztikus sebet üt bennünk a másik életének radikális mássága. Önszeretetünkön át látunk mindent.

A gyászban, talán, mégsem ezé a nárcizmusé a végső szó. Hisz elhunyt, elveszített szerettünknek hazát kívánunk. Biztonságot. Teljességet. A visszatérés, a találkozás lehetőségét. S ezt az „otthont" nem magunknak gondoljuk el, hanem Neki.

A gyász, azt hiszem, túlmutat önmagán. Felszínre emelkedik rajta keresztül, illúzióink tengeréből: hogy mégis, valami megmagyarázhatatlan módon, gazdagon és értékesen éltünk együtt. Egyetlen egymásnak adott jó szó: kontinensként tisztulva bukik felszínre. Abban a bizonyos „hazá-ban", „ide-hazában" találjuk magunkat.

És mint ott, a haláltusát színes, szaggatott vonalakká rögzítő monitoron, az imádság archaikus medreiben, kicsit kisimulnak a görbék. A szívverés zöld vonalgrafikonja. És a kék, a légzés. Elnyugszik, megnyugszik kissé. Csodáltam, hogy jelezték a műszerek. Hiszem, hogy értelmet nyernek az értelmetlenség kirajzolt görbéi.

S itt, ezen a második, nehéz estén, sokat segít Sosztakovics zenéje. Ünnepi Nyitánya op.94, és a Concertino két zongorára. Máskülönben, nem szeretem Sosztakovicsot. Nem ragadta meg figyelmemet. Talán eddig nem értettem. Eleddig Auschwitz és Gulágok utáni „Mozartnak" hatott. Virtuozitása, a dallam és ritmus üres dialektikájának tűnt. Pedig nem; a gyász határait felülíró „lázadása" ragad meg. Zenéje nem törődik bele a „fogság" helyzeteibe. Bartókunk szeme a múltba néz, s szó szerint mindent gyászol. Az övé a történelem egészét hordozó és attól nehezülő szem. Sosztakovics ellenben a jövő és a jelen határain izzik.

Kimondja, amivel napok óta küzdök. Igaz, tény, hogy „fogságunkban" ébredünk. Az ember, személyesen és mint közösség, ma mind gyakrabban érzi úgy, hogy saját kultúrája „száműzöttje". S meg kell tanulnunk e száműzetéssel együtt élni. Az útnak indító közösségek és történetek „elmúltával". Amit félresöpör az új, ami e helyébe, helyünkbe érkezik.

Ám valami mégsem fogadja el bennünk a „száműzetést", az idegenként élést. Tiltakozunk az élet/történelem e törvénye ellen. Mint Sosztakovics teremtő és újjá-teremtésben töretlenül hívő zenéje.

2012. szeptember 29.

Gyász Kosztolányival és Szindbáddal

A gyász első órái. Az első éjszakán. Hajnal háromkor a kuvik síró hangjára ébredek. S valóban halálmadár hangja volt. Az elmúlt hónapok aggódása és stressze. Nehéz verejték, s félálomban tudom, e félelem mára valóra válik.

A gyász első óráit, Kosztolányival osztom meg. Szép verse vigasztalás. „Virágzott a cseresznyefa, hollófekete volt hajam, táncoltam gondtalan.// Virágzott a cseresznyefa, de a hajam szürke lett, csak a virágok fénylenek.// Virágzik a cseresznyefa ma is, amíg a szem elér és a hajam fehér." (Ki no Tomonori, Cseresznyefa).

Amit látok és érzek, nem mondhatom. A személyes történetet, mert ez a világ rendje, elfedi a külső történet szorítása.

Az értelem, miként a szívverés kiszámíthatatlansága, visz tovább, itt, a tudat kikapcsolhatatlan monitorain. Mintha a kollektív értelem is gyászolna. Fájdalmas igazságokat mondana ki. Pálinkás István akadémiai elnök szavai, még tegnapról. Kimondja azt, ami a világ ébrenlétében kimondhatatlan. A fogyasztásra épülő gazdasági növekedés hamis mítosz. Véges rendszeren belül nem lehetséges a végtelen növekedés. Az emberekkel már több, felesleges dolgot nem lehet vásároltatni. Igen, ezekben a szavakban fogalmaz. S még hozzáteszi, hogy az a fiatalember, aki képes volt egy éjszakát sorban állva végigvirrasztani az Apple új IPhone5-ös telefonjáért, végtelen távol él a valóságtól. Miként azok is, akik abban hisznek, hogy ezek a megvásárolható és fogyasztható gépek növelik majd messiássá a GDP-ket. Ostobaság. S gyász előtti értelmem egyetért.

S tegnapelőttről az ebéd beszélgetése még visszatér. Osztálytársammal ebéd, s a harmadik asztaltárs Szindbád, kettőnk közös lénye. Az őszülő halántékú Szindbád, korunk Narcisszusza, panaszkodik. „Nem értem. Felgyorsult minden, mintha nem is kettő, három, de ezer életet kéne élnünk. Mindig új helyzeteknek megfelelni. Belefáradtam. Sodródom."

S mondja ezt bennünk Szindbád az „Irish Pub" teraszán, a debreceni Szent Anna templommal átellenben. Hangja puha, mint gimnazistakorunk kamaszok közti szelídsége. „Pihenni szeretnék. Töltekezni. Unom a nőket. Nem tudok elszakadni tőlük, de fárasztanak. Kellenek, mert gyáva vagyok." Visszakérdezek. „De figyelj, a nők nem mondják el, hogy állandóságra vágynak? Hogy ne menj el? Mert a nők természete és benső vágya ez. Mindegyiké. Még ha nem is látod." Szindbád  válaszol. „Igen. Igazad van. Mindig én lépek ki, én mondom ki, hogy vége. Pihennem kéne."

S mint mindig, Szindbád története alatt, mint a szindbádnyi országéban, befejezetlen gyászok. Elfojtva. Mint bennem is, amikor a hírt kapom. Megszédülök az egyetem előtti fehérben vakító napsütésben. Sírnék. De körülöttem emberek. Nem tehetem. Nem teszem. Vajon a nappal vagy az éjjel, mindkettőben megmerülünk, a nagyobb valóság?

2012. szeptember 28.

Nagasaki

 

A tegnap este lehullt hirtelen eső mára egész napot kitöltő esőzéssé lett. C-nek megírtam a részvét sorait. Délelőtt elolvastam egy korai tanulmányát, "Cino da Pistoia and the Otherness of Exile". Középkori olasz költészet: a száműzetés irodalma. Catherine sorai szépek, amilyen figyelemmel csak egy nő tudja formálni az akadémiai próza sorait. A sorokban apját, Maurice Keen-t érzem. Figyelmét, tiszteletét a középkori történelem iránt. A lány soraiban az apa érdeklődése és tehetsége tovább él. Új hangon.

A középkori itáliai városállamokból száműzött polgár/arisztokrata költészete. A "Város", a bent, és a kint világa élesen elkülönülnek. A száműzött a Város rendjén kívüli idegenné lesz. Identitása válságba kerül. Dante száműzetése Firenzéből a legismertebb példa. S különös, hogy a politikai fogság szüli meg ezt a különös szerelmi költészetet. A száműzetés fájdalma nem véletlen a "megszakadt szerelem" képében nyer kifejezést. Hisz a száműzött fájdalmának tetőpontja: a szeretett, a vágyott, a csodált nőtől szakíttatik el. Sőt, száműzöttként, a fogságban, a nő szemében is idegenné válik. Veszélyes másféleséggé. Megmásul. S kiderül, a nő szerelme mögött őrző tekintéllyel áll: a kiközösítő közösség ítélete. Az egykor szerelmes nő: nem szerethet idegent. Cino da Pistoia, mint a száműzöttek mindig. Hazavágyódik. Azon az áron is, hogy örökre kivetett marad a visszafogadók között.

Az a "fogságirodalom", mint kép, nem hagy nyugodni. S nemcsak mert Balassi Bálintunk verseiben, mint mintaképeket, e megfigyelt fogságokat ott érzem. Különös.

A magyar irodalom gyakorlatilag ezekből a fogság-helyzetekből született meg. Balassi a töröktől széthasított ország végvárain él és ír. Mikes Kelemen, Rákóczi Ferenc "fogságemlékezései". Vagy reformkori születő magyar nyelvű irodalmunk. A német és latin nyelvből ébred rá a kor: nincs nyelvi hazája. Nincs egységes nemzete. Nincs Európa egészéhez, a kor eszményeihez mért ön-képe. Nincs műveltsége. S van-e nagyobb száműzetés mint a hazatérés, a "haza", megalapozása?

A magyarság örök önmagán kívül-vettetése: Balassiban kendőzetlen. Amit ebben az ostoba mában tanulni lehet tőle: a hazatérés vágyát. A szabadság örömét: mely alapot vethet későbbi, megbecsült határoknak. "Vitézek mi lehet ez széles föld felett/ szebb dolog az végeknél?/ Holott kikeletkor az sok szép madár szól,/ kivel ember ugyan él;/ Mező jó illatot, az ég szép harmatot/ ád, ki kedves mindennél." Balassi fogsága jövőnk-jelenünk hangja. A tisztulás közege ez. Ugyanaz a tápláló légkör, amelyben Vörösmarty és Kazinczy tiszta várakozása megfogalmazódik majd. "Az jó hírért névért s az szép tisztességért/ ők mindent hátra hadnak,/ Emberségről példát, vitézségről formát/mindeneknek ők adnak,/ Midőn mint jó sólymok mezőn széllel járnak,/ vagdalkoznak, futtatnak".  (Egy katonaének, In laudem confiniorum, Az csak búbánat nótájára)

Bartók elemelkedése a kor fölé: ugyanez a tisztító fogság és Haza-vágyás. S tulajdonképpen örülök is a hideg esőnek. Kijózanítja az országot a fojtó, kipányvázott indián nyárból, amiben él. Mely valódi szellemi fogságokban él, megtermékenyítő vágyai helyett.

Yuki-tól érkezik levél, Japánból. Hiába képzett orgona-művész, EU-n kívülről nem kaphat munkavízumot. Pedig, neki mára önnön Japánja a fogság, s az európai zenekultúra, amit minden ízével vágyik. Nagasakiban volt egy mesterkurzuson. Mondja, a város őrzi a szomorú emléket, de gyönyörű hely. S írja, szavaim vigasztalást jelentenek neki. Nyáron a franciaországi EU-ban hallottam koncertjét. Van mondanivalója a "száműző Európa" felé. Most írja, azt a zenét, mely visszahozhatja Európába, nem hagyhatja abba. Ezért készül és gyakorol. A Nagaszakinak életet adó lány. Mert ez ilyen világ. Már nem a férfiak, de a nők fogsága, várakozása, építi újra kort. Angyali Üdvözlet készül?

2012-09-20

Lépésfigyelő

Zene a debreceni Play Pub teraszán. Tea a kórházi látogatás előtt. Előtte gyászmisébe csöppenek. Riadt tekintetű kamaszok. Nyilván a nagyszülő vagy édes szülő „Lucenáriumán". Ma öltönyt már csak közeli hozzátartozójához vesz fel egy fiatal. A látogatás bizonytalansága, stressze, milyen hírre, szerette milyen állapotára érkezik az ember, ide, a teraszra űz. S már épp írnám, a város zörejeit, ritmusait ‒ egy kedves, szeretett, mégis idegen városban. Amikor a volt gimnáziumi osztálytárs B. Zoli belép, észrevesz, felismer, s már mosolyogva jön is. „Szia, mennyi az esélye, hogy épp itt és most összetalálkozunk?" Nevet. „Elég kevés."

S rácsodálkozom, a gyász, az aggódás, és a félelem szálai alatt, valami történik látszólag kiszámíthatatlan lépteinkben. Örülök ennek a pillanatnyi derűnek. Tíz éve nem láttuk egymást.   

S töprengek. Ott benn, a közvetlen gyász sújtotta családban, mikor kezdik érezni újra, hogy valami a régi életből újjászületik. S újra reményben járnak.

S itt van bennem Catherine gyásza. Aki hetekkel ezelőtt még engem biztatott, hogy gondol ránk és rám ezekben a nehéz időkben. Apja, M. Keen, az oxfordi Balliol College egykori középkor történésze temetése szeptember 21-én lesz.

Hirtelen felhőszakadás Debrecen felett. Az eső beűz a szélső asztaltól. Most tudom befejezni az előző gondolatot, M. Keen könyve, The History of Chivalry,  a lovasság története. Az írek, különösen a nők, kötődése nagyon erős apjukhoz. Catherine előttem jár ezen a nehéz úton. S most, amikor még könnyebben tudok lélegezni nála, enyhíteném gyászát. Holnap írnom kell neki. Egy verset, Auden-től, már ki is választottam. Elégia W. B. Yeats tiszteletére. Azt hiszem, 1939-ből, közvetlen, amikor megérkezett Amerikába.

Fiatal lányok suhannak a terasz előtt. Könnyen lépdelnek az esőn. Léptük, természetesen, belülről könnyű. Ártatlanok.

A Klub rádió, s „tizenkilenc egy híján húsz" társai nem. Fondorlatos örvény, egyik csatornán a hatalom ellen, a másik csatornán ugyanazért a hatalomért. Itt, e gyász és félbetört remény közti állapotban, az ólomléptekben, érezni a külső halál súlyát. Milyen illúziókban és merevségekben él a „külső ország". A közöny hangjai, közönybe csomagolnának mindent és mindenkit. Egyre nehezebb léptekben az ország. B. Zoli mosolya oldja most fel. Hála Istennek, a negatív varázsnak mindig van feloldása.

2012-09-19

Vodafonos történet

 

Erősen gondolkodom, leírjam-e ezt a „vodafonos történetet”. Annyi minden más, fontosabb történik az emberrel és szeretteivel. Miután a kórházi események túl személyesek, legyen mégis megörökített ez a pillanatkép.

Egyszerű történet. Minthogy csak a nyarakat töltöm itthon, 2009-ben egy ún. usb-kulcsos mobil internetet vásároltam. A Vodafone-tól. Feltölthető, mint a kártyás telefon. A szerződés szerint, ha az ember bizonyos adatmennyiséget elhasznált, akkor „lejárt”. Ha újra feltöltötte, minden kezdődött elölről. A lényege az volt a történetnek, hogy a feltöltött adatmennyiség egy évig felhasználható volt.

Hazaérkeztem, feltöltöttem. S jön az sms értesítés, hogy „heti internetjegyét aktiváltuk”. Egyből sejtettem, hogy a Vodafon, a korszellemnek megfelelően, egyoldalúan szerződést módosított. Ügyek intézések közben, gondoltam, az üzletükben érdeklődöm meg, mi is az új rendszer.

S a tanulságok innen kezdődnek. Debreceni fő-üzletük. Sorszámos szólítás. Igenám. Csakhogy a péntek délelőttön, egy-egy ügyfél, harminc, negyven percet eltölt.

A kiszolgálók gyorsíthatatlan melankóliában. Következetesen kivárják a húsz-harminc-negyven percet. A várakozók türelme fogytán fogy. Középkorú nők és férfiak adnak egymás közt hangot nemtetszésüknek.

A benyomásom az, hogy érdemes megfigyelnünk ez az „ikont”. A cég üzletpolitikája és szervezeti kultúrája: a helyi egységtől a csúcsvezetőségig belesűrűsödik a jelenetbe.

Az árak, eszméletlenül, mennek egy ideje felfelé. Versenyt ígértek, csökkenő árakat. Sem verseny nincs, sem csökkenő árak, sem valódi szolgáltatás.

„Igen, két hónapja megváltoztattuk a szerződési feltételeket. Küldtünk önnek is smst.”  Nem számít, hogy egyoldalúan. Hisz: az apró betűkben mindig ott van, hogy bármikor megváltoztathatják a kiszabott árakat, sőt a terméket is megszüntethetik. Csak maga a logika. Kristálytiszta. Ezentúl havonta fel kell használni az internet-adatmennyiséget, mert ha nem használja fel a vásárló, egy hónap múlva automatikusan lejár. A havijegy, három vagy négyezer forint. S ez, csak internet, nem telefon SIM.

Ez, urak, nem fair play. Ám a lényeges megfigyelés nem is a Vodafon leplezetlen arca. Profitot, minél többet, szolgáltatás nélkül, minden áron. Az a bizonyos szervezeti kultúra nem ér véget, gyanítom, a Vodafone management-tel. A többi, hasonló profilban utazó cég is, ugyanígy gondolkodik. Muszáj, hogy így gondolkodjon. Mert piaci monopolhelyzetükkel visszaélve megtehetik.

S a hírt tegnap hallom, s ide csatolom. A nemzeti mobilszolgáltatót nem alakulhat meg, a bíróság érvénytelenítette a megnyert pályázatát. Merthogy az nem jól lett kiírva.

Nos, ez egyre inkább a Pilinszky versbeli ország. A jog pázsitján, napsütésben, semmiért-senkiért nyáladzó bírák. Tévedhetetlenek. A mindenkori nagyra nőtt Szervezeti Kultúrák és status quo-k védelmében.  

S most felötlik Edward Mendelson Later Auden című tanulmánykötete W. H. Auden angol költő amerikai éveiről. Szinte Bartókkal egy időben „emigrált”. Szellemi fejlődésének íve ragad meg. A kor minden illúzióján átment. S mint költő megfigyeli. A tizenkilencedik századi liberalizmus és felvilágosodott embereszmény produkálta a legbrutálisabb kizsákmányolását egyénnek, közösségeknek.

Mint említem, a kórház miatt nincs időm „elemezni”. Csak a szép új világ mítoszából előmászó melankóliát figyelem. Melyet akár egy megfoghatatlan diktatúra jelzőjével is illethetnénk.

2012. szeptember 18.

W. H. Auden: Az ismeretlen állampolgár

Ezt a márvány emlékművet
az állam emelte
JS/07/M/378-nak

A Statisztikai Hivatal olyan személynek nyilvánította őt, aki
a hatóságoknak okot sosem adott panaszra,
s minden róla szóló jelentés egyetértőleg mondja ki,
hogy szent volt ő, az elavult szónak modem értelmet adva,
mert mindenkora szélesebb Közösség érdekeit szolgálták tettei.
Leszámítva a háborút, egy gyárban dolgozott
nyugbéreztetéséig, s felmondást sohasem kapott,
mert elégedett volt vele a Fudge Motors Rt., a munkaadó.
Mégsem lett sztrájktörő, nem vallott fura nézeteket,
szakszervezete szerint tagdíjat rendszeresen fizetett
(adataink e Szakszervezet megbízhatóságáról igazolják a fentit),
és szociálpszichológusaink egybehangzóan jelentik,
hogy népszerű volt társai körében, s szerette az italt, ha jó.
A Sajtó meggyőződése szerint újságot naponta vett,
s minden tekintetben normálisan reagált, olvasva a reklámhirdetéseket.
A nevére szóló kötvények bizonyítják, hogy egyszer
kórházba utalták, de gyógyultan tért nemsokára vissza.
A Termeléskutató Intézet s az Életszínvonalvizsgáló Hivatal egyaránt igazolja,
hogy megértette, mily előnyös a részletfizetési rendszer,
s megvolt mindene, mit sehogy se nélkülözhet a mai ember,
frizsiderje, autója, rádiója és gramofonja.
Minden közvéleménykutatónk örömöt érez,
mivel nézeteit az idők szellemével összhangba hozta:
békében békepárti volt, s ha kitört a háború, bevonult az ezredéhez.
Nős volt, s öt gyermekkel emelte a népszaporulatot.
Abban a korban e szám épp megfelelő volt, vélik a fajkutatók,
és nevelési rendszerükbe sosem avatkozott, jelentik az oktatók.
Szabad volt? Boldog volt? A kérdés lehetetlen:
tudnunk kellene róla, ha bármi nem lett volna rendben.

Kálnoky László fordítása

A növekedés teológiája

A növekedés teológiája

Érdekes kifejezésre bukkanok. Az „egyháznövekedés teológiája” illetve az „egyházfogyás teológiája”, mint két stratégia. David Goodhew gondolatai a Durhami Cranmer Hall, St John’s College munkatársa. A szerkesztésében megjelent munka címe, Church Growth in Britain: 1980 to the Present (Ashgate).

S a töprengések szűkebb háttere. Ma az M1-en református istentisztelet közvetítés volt Böcsről. A Duna TV-n Czakó Gáborral a Beavatás sorozat, egy időben, Keresztelő János személye. Az első: szép, kívül-belül felújított templom. A településnek és egyházközségnek megtiszteltetés. Ami szembeötlik, nem is annyira az ismerős képsorok, a nagyon foghíjas padok, idősebb illetve felső-közép korosztállyal. A gyerekek hiánya ugrik ki. S mint annyiszor a vasárnapi istentiszteletek közvetítésén: rutinszerű gondolatok. Tiszteletből nem mondom, hogy elcsépelt gondolatok. Sokkal inkább, amit az arcok visszatükröznek. Alvó tekinteteink. S nem, nem a templomban ülő hívő a hibás: hisz ő csak a szövegre reagál. S egy vasárnapi istentisztelettől még csak forradalmat sem várunk el. De parányival több életet és izgalmat, igen.

Czakó Gábor elmélkedése egy kiállítóterem közönsége előtt. Tisztelem Czakó fáradhatatlan eltökéltségét. Kereszténységről beszélni ott, ahol, egyébként, alvó-hátráló-csendes templombensőink vannak. Kinyitja az ottani tért. Ám valahol, az érzésem az, hogy amit „paposan” elmond, inkább kritikája a prédikációknak. Nem nagy igény, de valahol, az átlag pap kéne hogy ezen a nívón megszólaljon. Pedig: Czakó Gábor is, egy más szempontból, alvó közönségnek beszél. Fiatalt, itt is, elvétve sem látni. A kamera persze rá-rámegy arcokra. El-elcsíp egy-egy megelevenedő gesztust, bólintást. Amikor Czakó tényleg érint és valamit kimond.

A két kép jelentősége, hogy a közösség, a tágabb Közösség, fájó alvását mondja ki. Lelkek, eszmék, így-úgy, de még működő közösségeink magára maradottságát. Nyoma sincs a szellemi frissességnek, a helyzeten túlmutató kérdéseknek. Ami egyszerre tűzne szóhegyre: felső-közép korosztályt, időset, és fiatalt.

S itt ötlik fel a „növekedés” és „fogyás”, mint én-kép. Növekedésben, vagy fogyásban látjuk-e magunkat. Azt hiszem, elhittük a világ alattunk hömpölygő tehetetlenségének, hogy az „egyházfogyás” szellemi képletében éljünk. Mintha a szekularizáció-tézis érvelése előtt mindenki, még ellenzői is letették volna a fegyvert. Szellemi zászlóikat. Elhisszük túlságosan is, hogy a mai világban természetes, hogy a hit, humán-műveltség kiszorul a szekularizáció sodrásában. Hogy a keresztény közösségek fogynak, adófizetők, hagyományos szerepek kiesnek. S törvényszerű, hogy ott tartunk, mint a böcsi templombenső-önmagunk.

Ám ez nincs így. Az a közösség növekszik, amelyben ez a növekedés „várt”. Azaz: szándékos, előkészület van rá. S ez, mindig, a helyzetről való őszinte beszéddel kezdődik. Mely gyökeréig, azaz, „válságról” szóló nyelvünkre kérdez rá. Még annál is többre: hogy milyen képletben gondolkodunk. „Növekedésben”, vagy „fogyásban”.

S David Goodhew egy-két gondolata, most közvetlenül szól. Az önmagukról növekedésben gondolkodó egyházak használják a kor „kereskedelmi útjait”. Azaz, templombelsőink és családjaink, lefordítják  az evangéliumot a nem egyházi közösségek, a külső környezet nyelvére. A „közvetített melankólia” magyarázata épp ez. Nem a fordításában élünk. Pedig, épp a fordítás tenne bennünket élővé és iránnyá.

S tovább tágul a kör, épp ezen a ponton. Nemde, a mindennapjainkat a reménytelenség poklaiban tartó közélet melankóliája is ugyanerre az okra mozdul? A szűkebb politikai érdekcsoportokban, „pártokban”, sincs meg az fordítás igénye.

S így következik be az, hogy a mára már adottság „pluralizmusokat” sem használjuk ki. Ha már adott a töredezettség és sokaság helyzete. Épp ez tenné fordításainkat valódi mélységűvé.

Igazi alázat, valódi realizmus, valódi félelemmentesség születne ebből. Mert a „melankólia”, az „egyházfogyás” soha nem végpont vagy belélegzendő közeg. Sokkal inkább elébünk húzódó, önmagunk vetette árnyék. A növekedés hiányának illúziója…

2012-09-09