Kettős ikon (húsvétvasárnap és széderest)

Kettős ikon (húsvétvasárnap és széderest)

Még előttem maradt nagypéntekről a tizennegyedik századi „kettős ikon", mely együtt ábrázolja a keresztre feszítést és Krisztus születése jelenetét. Még visszahangzik bennem az ikon elemzése… A gondolat, hogy a Passió tetőpontján bekövetkezett ürességbe nincs más „sorvezetőnk", egyedül a ráhagyatkozás a fájdalmas Anya alakjára. A Sinai-hegy Szent Katalin monostorából származó képen: a Születés dominál. Angyalok éneke; míg „odafönn" csak a vérszomjas tömeg. Az ember mint absentia angelis, „angyalhiány"… A karácsonyi jelenetben: a gyermek pólyában, hirtelen. Kölcsönruha. A keresztre feszítésben, itt és most „felső világunkban": csak kölcsönzött sírbolt jut. Ismét „idegenbe fektetik" − Arimetiai József adományaként.

Azóta húsvét. Az ünnepek ünnepe. Értelmünk ugrásaival. Megpróbálni felfogni és átélni a felfoghatatlant…

Ma, képzeletben, ismét egy kettős ikont szemlélek. Felső része a keresztények Húsvét ünnepe. Alatta, mintegy gyökerében, zsidó testvéreink Pészakh ünnepe. A kovásztalan kenyér, „tavaszünnep", a széder-esttel.

Egy különös párhuzam a két ünnepben, amelyet érdemes észrevenni. Az ünnep szombatján a zsidó szertartásban az Énekek énekét olvassák. Szimbolikusan: a mi tegnap éjjeli húsvéti virrasztásunkban elhangzott Exultet-ének párhuzama. Nemcsak az „eltérések", s a keresztény „többlet" tárul fel. A zsidó, eredeti ünneplésből, a keresztény gyakorlat is meríthet és tanulhat.

A zsidó pászka-ünnep az Isten és Izrael közötti történelmi kapcsolatában döntő pillanatot emel ki. Az Énekek éneke szerepeltetése ünnepükben nyilvánvaló. Az Énekek éneke a szeretetben feltáruló érzelmi és lelki köteléket emeli ki. Ember és ember között. S ugyanez az érzelmi és lelkiségbeli kötelék ünnepelhető ember és Istene között.

A keresztény Exodus-Húsvét-Szabadulás, halálból Életbe: személy és személy közötti esemény. Platonizáló értelmünk, mely „evilágra" és „túlvilágra" osztja az Isten szeretetében egyébként oszthatatlanná jelölt életet, itt tanulnia kell zsidó gyökereiből. Muszáj. Máskülönben, mint már annyiszor, leválasztjuk a Messiást történelméről. „Eszkatologizáljuk" azt, amit mindössze minden erőből szeretnünk kéne: itt és most világunkat és életünket. Kapcsolatainkkal. Nemcsak „felfelé", az „odaátra" figyelni.

Az Énekek éneke: örvendezik az emberi élet szépségeiben. „Tavaszünnep". A zsidó liturgia itt tanítója ünneplésünknek. A Húsvétban kívánatos felismerni a megtestesülés ünnepét! A Feltámadás eseménye felértékeli jelenünket. Kívánatos természetességgel átélni, eredeti tavaszünnepként: a tavasz szépsége csak még élőbbé tesz bennünket. A kertek nyelve − a nárciszok, a rododendronok, a cseresznyevirágzás − mind-mind húsvétra mutató „ikonok".

A keresztény Feltámadás-ünnep, mint az Énekek éneke, nem szabad, hogy szétválassza azt ami „emberi szeretet" és a lélek lelki énekét Isten előtt. Az Énekek éneke, miként a Feltámadás, minden szintjén gyönyörű. A zsidó pászkában − annyi veszteség és gyászének után − az Énekek éneke tanítónk egész szívvel örvendezni. Szimbolikusan és konkrétan, valóban örvendezhetünk kertünk illataiban, „Izrael földje" állataiban és növényeiben… a rövid „mediterrán tavasz" erején és szenvedélyében. Tényleg örülhetünk, osztatlanul, az emberi szeretet örömében és vágyakozásában. S ugyanígy örvendezhetünk a titkok felett, melyek meghaladják az emberi felfogást. Egész testtel és lélekkel ünnepelhetjük mindeme csodák teremtőjét, a mi Istenünket. Az Istent, aki a Szabadításban, a Húsvétban a miénk.

*

A széder-vacsora még egy tanítására figyelek fel. Ide fordítom ezt a zsidó tanúságtételt a saláta jelentéséről.  „Amikor a zöldségekre nézek, a világ minden szépségét látom. Majd, a sóban, az emberek könnyeit; beleértve saját sírásom is. Tisztában vagyok vele, hogy az élet minden csodája és dicsősége, minden, amit valaha szerettünk, óhatatlanul e könnyekben fog végződni. Mégis, elsősorban arra gondolok, hogy a könnyek ellenére is, életben lenni maga a csoda." Élni, húsvétban-Feltámadásban lenni, maga a csoda.

Talán ez az a pont, ahol a keresztény hit „leválik" zsidó testvéreink hitéről. A keresztény Feltámadás-hit, ha élni tudunk szó szerint benne e hitben, hozzáad valamit a fenti nézőponthoz. A belülről átélt kegyelem, felértékeli ezt az életet. „Belülről", alapjaiból, életünk tényszerűsége alól, állítja az élet értékét. Nem mulandóságunk tükre előtt, a kimért idővel szembesülve; a „könnyekben megpillantott határ" ténye előtt, életünk értékéről, eszmélten.

Az Énekek éneke visszatérő képe a szarvas. Megfigyeli az öröm természetét, mulandóságát a fiatal szarvas alakjában. Amint óvatosan megáll „falaink mellett, benéz az ablakon, betekint a rácsozaton" (ÉnÉn 2,9), mielőtt gyorsan megfordulna és ismét eltűnne a hegyekben. Az öröm, „hirtelen tovatűnt".

Húsvét többlete, nyugtalanító többlete, a tény. Életünk öröme − a könnyek ellenére − mégsem mulandó. Mindvégig velünk marad. Mint ítéletünk és örök mérlegünk.

2013-03-31