0
A keresztre feszítésről fennmaradt legrégebbi ikon-ábrázolásokat nézem. Mintegy készületként. 8. század, fára festett tempera-ikon, korai iszlám-Palesztina, talán Sinai monostor, Egyiptom. Az ikonnak úgy negyede hiányzik a jobb oldalon. Ott, ahol a jobbik lator van. A kereszten lévő halott Krisztus legkorábbi ábrázolása. Szemei zártak, vér és víz fakad az oldalából, és töviskoronát visel − a motívum szintén legkorábbi példája.
Mélyen megrendít, ahogyan az ikon, természetességgel, kiemeli Jézus emberi vonásait. Ruhában, rövid hajjal és szakállal. Arca épp olyan, mint a mi európai arcunk. Glóriája ott van a képen, de semmi hatalmi pátosz nem társul az archoz. Itt és most; egy arc közülünk.
1
Aztán, este, a nagycsütörtöki liturgia. A lábmosás jelenetével, ahol Jézus megmossa tanítványai lábát (Jn 13,1-15). Igen, létezik e legkorábbi ikonoknál is tovább menni. Nagycsütörtök, az utolsó vacsora, s benne a lábmosás: ez Krisztus legelső ikonja. S ezt a képmást − ki Ő − a legközvetlenebbül szemlélhetjük.
A mai eukarisztia célja: megváltoztatni azt, ahogyan önmagunkat „felfogjuk", mint Egyház, mint helyi egyházközösség, és mint egyének.
A lábmosás gesztusa, mintegy „fordított perspektívaként" szolgál. Rálátni életünkre. A keleti ikonok sajátja ez az „inverz", visszájára fordított rövidülés. Ellentétben a Reneszánsz perspektivikus ábrázolással, ahol a házak és tárgyak élei a távolban, a horizont egy enyészpontjában futnak össze − az élek itt „széttartanak". A mai lábmosás szeretetünk leg-határára kényszerít. Jézus cselekedete: fordított perspektíva, ami önmagába helyez. Szeretetünk e határátlépésében, szeretetünk és Isten szeretete között, megértjük: mennyire távol is van e szeretet Isten kimeríthetetlen szeretetétől. Mennyire szegények vagyunk ahhoz a jósághoz és morális fejlődéshez képest, amire meghívásunk szól. E szegénység hirtelen beköszöntő tudata, szeretetünk nyitottsága, bibliai kifejezéssel érve anavim-má, „szegényekké" tesz bennünket. Akik lehetőségeik innenső „határain élnek". E határokon-peremeken élve válunk együtt érzővé a szegényekkel és nélkülözőkkel. Akik testi és lelki értelemben egyaránt megkívánják szeretetünket.
2
Az utolsó vacsora fordított perspektívája megjelöl minket.
Megjelöli látásunkat. Képessé tesz a Sacrum Triduum, az Úr szenvedésének és Feltámadásának szent három napját szemlélnünk.
3
Az új pápa megválasztása kapcsán sok szó esik Jézus egyszerű életviteléről, aki a szegények között élt. Az emberlét hitelessége, valóban függ attól, tisztában vagyunk-e Jézus példájával. A lábmosás Jézusa ma este felruház bennünket Lelkével. E szegénység, azaz, közelség az Atyához, valóban képessé teszi szívünket, hogy szabaddá váljunk − személyes, egyházi és világi hatalomtól. A lábmosás aktusában vágyat kapunk. Megszületik bennünk a vágy, hogy a másik személy valóságához, aki velünk él, a lehető legközelebb jussunk.
A lábmosás annyit jelent, hogy Isten valóságos jelenlétének új érzékére teszünk szert. Hogy e jelenlét érzéke megújul bennünk.
A lábmosás cselekedete emlékeztetőnk a Megtestesülés titkára és szándékára. Hogy a világ megváltása mindig két személy között történik; hogy megváltásunk mindig a konkrét helyzetek „kegyelmesítése", azaz megszentelése. Megszeretése. A mai este intimitása e keresztény titokra emlékeztet, mely „titok" most Isten és ember között megoszttatik.
Ma éjszaka meglátjuk a lábmosás aktusának önálló „szakramentalitását". Valóban, mondhatjuk, a szeretet „szentségét" ünnepeljük. Megtanuljuk egymást alter Christus-ként, az Úr hasonmásaiként érinteni. Krisztus hordozóiként.
4
A lábmosás egyetemes papságunk fontos emlékeztetője. Mindnyájan tanúságtétellel tartozunk azokról az igazságokról, melyek lelkünkbe íródtak a keresztségünkben.
János evangéliuma, mely számos évtizeddel a szinoptikus evangéliumok után íródott (Márkot, Mátét, és Lukácsot követően), mintha az Eukarisztia gyakorlati teológiáját kívánta volna adni. A mai sorok valóban feltárják a kenyértörés „színek mögött" húzódó jelentését. „János azt a szolgaság és szolidaritás aktív rítusává tette, a pap-központú kultusz helyett, amivé az mára többnyire vált… Meglepő, hogy a lábmosás sohasem vált önálló szentséggé. Pedig nyilvánvaló és világos, Krisztus maga szerezte." (Richard Rohr, ferences)
5
Mégis, hozzátehetjük, beszélhetünk a lábmosás önálló szentség voltáról. „Szakramentum": ám személyes szentség; mely az egyház minden szentségét megalapozza, ahogyan minden tettünk és cselekedetünk alapja is.
A leendő Ferenc pápa a választó konklávé előtt mondott beszédében kiemelte. Az egyháznak ki kell jönnie önmagából. Elmenni határaira, sőt, határain túlra, még azokba a régiókba is, ahol a „hit" ismeretlen. Ha az egyház, figyelmeztetett, csak önmagából és önmagán belül él, soha nem fogja legyőzni azt a teológiai nárcizmust (önszeretetet), melynek csapdájában újra és újra beleragadunk.
S nemde mélyen szimbolikus és reményteli ma esti ikonunkon, hogy Jézus épp azokat a lábakat mossa meg, melyek szükségesek az ön-felejtésnek és ön-megtalálásnak ezt az útját megkezdeni?
2013-03-28
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése