 |
| Forradalmi szín (Jankovics Marcell Madách-filmje) |
Talán legfontosabb „személyünket" érintő nagyhéti olvasmányunk az utolsó vacsora jelenete. Jézus bejelenti árulását, s hallgatói „megrendülnek"; és ahogyan „megdicsőül-megrendül" közöttük, hogy órája elérkezett.
Izajás próféta szövege (Iz 49,1-6;) a Messiásnak adott küldetésről és az Utolsó vacsora drámája fontos párbeszédbe vonnak: az emberi történelem (s benne személyes történetünk) és a Lélek között. E dialógus szívében „szabadságunk" ténye, küldetése és lehetősége állnak. Hisz a kérdések kérdése mindig az: megismételjük e a múlt családi, személyes, történelmi példáit – avagy meg tudjuk-e törni az ismétlődés és stagnálás köreit?
(Jankovics Marcell Az ember tragédiája c. animációs filmjében (Március 25-én este, a Francia Intézet-ben volt angliai bemutatója) a „londoni szín" forgó történelem-karma kereke, mint központi kép, van szemem előtt. A vetítés utáni kérdés-felelekben a rendező elmondja: amikor 1983-ban elkezdte a film készítését, hamarosan gazdasági válságok tanúi voltunk a keleti blokkban. S most, 2012-ben, amikor befejezte, a történelem visszatér. Épp úgy egy gazdasági-pénzügyi válság kellős közepén vagyunk. Benyomása a kapitalizmusról az, hogy gazdagodási és elszegényedési ciklusaival csak ismétli önmagát: miközben emberi fejlődést e rendszer nem produkál. S magam teszem hozzá, tényleg, bár diskurzusaink és elemzéseink mind mélyebbre hatóbbak, maga az emberi virágzás és az emberi értékek kibontakozását a „kor" nem hozta el. Mind mélyülő válságokról beszélünk, mind értőbb módon. Miközben a „kizsákmányolás" kereke magába őrli a történelem minden szereplőjét.)
Az utolsó vacsora Jánosnál leírt jelenete (Jn 13,21-33.36-38) e nagytörténelem szívében áll. Jelenünk külső körén kezdve, ujjunkkal végig-követve, körözve, szűkölő rádiuszokban, megérkezünk e középpontba. Ahol a jelenet személyes történetünkön keresztül veti fel: hogyan is állunk a múlt − jövőt előkészítő − mintáiból való kilépésből? Az est minden szereplője elérkezett a személyes és kollektív történet e titokzatos peremére. Amit a kérdés ural: képesek vagyunk-e „szárnyat növeszteni", s élni a Passiónkban feltárult szabadsággal? A múlt mintáin túllépni, és megjelölni történetünket, szó szerint, transzcendenciával élni. Transzcendencia: jelenti mindkettőt. Önmagunk fölé nőni; s Isten felé nőni.
Az utolsó vacsora résztvevőit, Jézust, Pétert, Jánost, a szeretett tanítványt, a többieket, és az áruló Júdást, mind, „forrásban" látjuk. Ezen az estén mindegyikük − közöttük magunk is − közel érkeztek a Lélekben történelmünknek adott bátorításhoz. „Most pedig ezt mondja az ÚR, aki már anyám méhében szolgájának teremtett, hogy Jákóbot hozzá térítsem, Izráelt hozzá gyűjtsem. Ilyen nagyra becsült engem az ÚR, Istenemnél van az erőm." (Iz 49,5) Mert a próféta szavai, mint történelmünk fölé boruló boltozat, beragyogja szabadságunk erjedését. Bármilyen irányt vegyen is az.
A Londoni-szín kerék-pörgése, Madách jelenünkben kiegészített víziója, józanító erő. „Határterületeinken" pontosan tudjuk: a múlt megöröklött mintáit (örök vándorlásban élő szüleink és népünk „mozdulatait", „szárnyveréseit"), önerőből, nem tudjuk meghaladni. „Én azonban ezt mondtam: Hasztalan fáradoztam, semmiért, hiába pazaroltam erőmet." (Iz 49,4) Épp ezért jelenetünkben kulcs Jézus értünk való jelenlétét megfigyelnünk. Az ő beköszöntő szabadság-élményét személve, meghallva, amit mond, felfedezünk egy titokzatos, magunkban hordott igent, hogy valóban, mégis képesek vagyunk megtörni a múlt mintáiból szüntelen körénk rakódó kört. Izajás látomása a prófétai-Messiási Lélekről és „vacsoránk", szó szerint, összeérnek. Egymásba-érnek; egymásban érnek. „De az ÚRnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istenemnél." (Iz 49,4)
Jézus „megdicsőülése az Atyában" szabadság-tapasztalata. Annak a szabadságnak az élménye, amit Atyja megerősít. „„Most dicsőült meg az Emberfia, és az Isten dicsőült meg őbenne." (Jn 13,31) Érzékeljük: nem determinált sem történetünk, sem történelmünk. Szükségünk van a képességre, hogy a bennünk guruló történelem ólom-golyó tömbje, ne az egyedüli látomás legyen. Kiegészítéseként a reakcióknak-döntéseknek, amikre alapból hajlamosak vagyunk, igenis legyenek új választási lehetőségeket − önmagunk és egymás számára − teremtenünk. S a Madách-filmre visszagondolva, megérthetjük, hogy minden függőségünk, s a történelmi tény, hogy hamis isteneket imádunk, küzdelmünk része. Hogy e „külső történettől" bármennyire is meghatározottak legyünk, ám általa determináltak mégsem vagyunk.
S ezt az erjedésben lévő szabadságot akkor is ünnepeljük a keresztény kenyértörésben, ha Júdás már el is hagyta asztalközösségünket. A mai eukarisztiában (ma reggel, itt London belvárosában) a kereszténység − utolsó vacsora − mélységes üzenetét ünnepeljük: a keresztény reményt, hogy lehetséges Istenre (történetmondására) nyitottan élni.
*
S történelem és asztal e távlatában merek és tudok szembenézni a tegnapi Jankovics Marcell filmbemutató kérdezz-felelek részével. S kérdezni. Mert ez az utolsó vacsora kollektív utolsó vacsoránk is. A Jankovics-interpretárció kollektív történelmi ikonosztázunk. Immár hat év „kintlét" után merem kimondani: a film (életünk filmje) pontos visszatükrözője annak a „bástya-pozíciónak", ahonnan a magyarság önnön helyzetét a világban látja. Jankovics filmje – egyfajta „magyar manicheizmus". Miközben analizálja és bírálja a Nagytörténetet – ezt vádon keresztül teszi. (Érdekes megfigyelés, hogy Jankovics egy válaszát a rendkívüli tehetséggel fordító Heckenast László, nem meri élesben visszafordítani az angol közönségnek.) Magyar nyelvű viszontválaszában Jankovics dualista-bástya világképe szólal meg. (S ez még akkor is bástyapozíció, ha tudjuk, hogy álláspontjában a szerves népi kultúra, népköltészet és közösségi képzeletünk kilépése-megszűnte korunkból húzódik. Generációja e kollektív Passió-történetből beszél, a feledett áldozatok nevében, amit látni és tisztelni kell.) Ám e világlátás − mely a jelenlegi politikai elitünk, kultúrpolitikánk kollektív hangja is − mégis fekete-fehérekben lát. Amit a tolmács nem fordít le „pontosan", az, ahogyan Jankovics a kort a „család támogatóira" és a családi érték-közösség lerontóira osztja.
S itt fogalmazódik meg nem a film, de „kollektív hermeneutikánk" kritikája. A magyarság, benyomásom, önmagába zárkózva él. Valami derű, valami „táj fölé emelkedés", valami hivatkozás − valami párbeszédre való képesség? − hiányzik belőlünk. S talán ezért van, hogy nálunk mindig kurzusok váltják egymást. Mindig „fehér" vagy „vörös" ellen-forradalmak. S a hatalmi paradigmaváltásokban elvesz, épp, az említett személyes szabadság kibontakozása. Hiányzik honi történelmünkből a folytonosság. Ezért képes minduntalan, akadálytalanul, átrobogni felettünk, a mindig rendszerváltás kényszere. Emlékezés, önanalízis, és belső kiengesztelődések nélkül.
S a Jaknovics remekmű − itt, utolsó vacsoránkban fogalmazom meg az észlelést − a jelenlegi polgári kormányzat kultúrpolitikájának tükör-szárnyverése. Szárnyverdesése? Hogy − függetlenül attól, hogy ki van hatalmon − mi mindig valami megnevezhetetlen forrás-hiánnyal küzdünk. S sem nemzeti (szimbolikus) politikánk, sem konzervativizmusunk nem képes szélesíteni meglévő forrásait, s végre, túllépni, a komplementaritások igényével, „Klebersberg Kunó" és „Wass Albert" Magyarországán. Valami olyan elemi igényű szintézisbe, melyet Madách felvállalt, s amely mégis, végre, valódi dialógust kísérel meg korunkkal. Önmagunkkal, a koron keresztül, amiben élünk.
A „Magyar Mind" sorozat rendezvénye a Balassi Intézet, Hungarian Cultural Center London szervezésében, értéke miatt, minden figyelmet megérdemel. Dr. Bakos Gergely bencés okos, a közönség tájékozódás igényét maximálisan kiszolgáló Madách-ismertetőjével. E hideg téli est személyes záró képével együtt. A közönségből idős bácsika szólítja meg a bevezető előadót. „Pannonhalmi diák voltam." S angolul idézi emlékeit; magyarul már nem beszél. S ez a kép marad bennem, a múlt mintáinak említett meghaladása kapcsán. Mégis lehetséges? Nyelven kívül, a magyar kultúra leg-peremterületein kívül is, továbbvinni e kulturális örökséget? Párbeszédben, talán épp a hiányzó külső nézőpont és rálátás tapasztalatában? Történelem és asztalok találkozásában.
2013-03-26
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése