A 148. zsoltárt azért szeretem, mert ez szemünk tisztulása; sajátos utazáson keresztül. Az emberi szem látomása világáról, szó szerint, felnyittatik. Szét-feszíttetik, tágasságba kényszeríttetik. Ez a kilépés önmagunkból az egyedüli garancia, hogy tudunk nagylelkűek lenni a történelemmel s az embertárs életével. Muszáj.
Muszáj elragadtatnunk a „magas mennyekbe", s megtanulnunk dicsőíteni Őt a „legmagasabbakból" rá-pillantva. S ha van a „transzcendencia" (természetfeletti) szónak értelme, akkor az épp ez az emelkedés. Nem elvont metafizikai fogalom ez az „emeltetés". Történelem fölé oda-hajlásunk képessége. S e transzcendencia csúcspontja: személyes történetünk fölé odahajlásunk képessége. Sőt, az igazi tetőpont: amikor önnön ítéleteinkre nyerünk − Kapunk − rálátást. (Érdekes nyelvi-vizuális játék az ige folyamatos alakja: kapunk; mert a rálátást kapjuk. S főnévként, nagybetűvel, ez a „vétel" egyben Kapunk is. Rálátás ön-transzcendenciánk történetére és forrására.)
A hóesés és jég, tengeri állatok, gyümölcstermő fák, az emberi élet fázisai (gyermektől felnőttig) befogadják, élik, és visszatükrözik ezt a Forrást. S ez az a látás − mely mindeneket képes áthatni és befogadni − mely más mint amikor a világ, s mi magunk is kapcsolatainkban, tekintet nélkül élünk.
*
Meghallgatom a K-val írt dalt. Táncos az esőben. Az állandóan hulló eső élménye váltotta ki. Elindulni, munkába, szürke egek alatt. Táncra vágyakozni. Mert ne legyen illúziónk: amíg a történelem nem nyitja fel szemeit; hétköznapi vándorlásaink befejezetlenek maradnak. Így olvasom, az emberek és a „Magasságbeliek" között még leküzdendő távolságként a dalt. Eredetileg, amikor a szöveget írtam, én teljesebb szabadulásra gondoltam. K. hangsúlyozza „megváltatlanságunkat". S, talán, igaza van. Ha megtörténik szemünk tisztulásának csodája, kétszeresen is átérezzük, mekkora ajándék a Szemközelítés. Melyet, végül is, az Istennel való találkozásnak is nevezhetünk.
2013-03-16
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése