 |
| Athéni tetradrachma, Kr.e. 5. század |
Mélyen szimbolikus egybeesés. Júdás egyezkedése a főpapokkal, (Mt 26,14-25; az árulási díj harminc ezüstpénz története) és a Ciprusi pénzügyi válság (százezer euró fölötti bankbetétek negyven százalékos „megadóztatása" az országnak nyújtott újabb hitelért cserébe.) Talán, épp e háttér előtt, érdemes figyelnünk a „pénzügyi részletekre".
Az evangéliumi jelenetet olvasva, átfutunk a „harminc ezüstön". Nem ragad meg figyelmünkben. E távoli, történeti valuta, mára semmit nem mond. S a keresztény olvasó, érthető módon, elsősorban Jézus személyének értékére figyel. Ez a Jelenlét leértékeli holmi érmék jelenlétét.
Pedig a „harminc ezüstpénz" − a pénz − szintén fontos jelenlét. A történelem kifejezője. Talán a leg-komplexebb háló terül minden szereplőre. Kollektív marionett-szálak: embertől-emberig, családtól-családig, a birodalomban mozaikszerűen egybekapcsolódó népekig. Nincs kivétel. A „pénz", mint a történelem mindenkori ikonja: szó szerint, emberfeletti karma-áramlást láttat. Az árulás estéjén megcsörrenő ezüstérmék, a keresztény nézőpontból, felbecsülhetetlen szimbólum. Mint „jelenlét": a hamarosan beköszöntő Golgota ábrázolása. Mint „ikon", megláttatja, hogy a Golgota-hegy, a kivégzés helye, nem pusztán fizikai hely. A Kereszt a Koponya-heggyel történelmünk millió rezdülését fogja egybe.
A pénzügyi részletek messze többek, mint számok. Jézus idejében a harminc ezüstmegfelelője a tetradrachma volt, a kor legnagyobb ezüst-érme valutája. E pénznem széles körben elterjedt volt a birodalom görög nyelvet beszélő területein, Nagy Sándor óta.
S jelenetünk szövegében további, ezen érmékhez kapcsolódó fontos részlet, maga a „tranzakció", gesztusaival. Az evangélium szövegeiből nem derül egyértelműen ki, hogy a főpapok egyszerre fizették-e ki Júdást, avagy a kifizetés mint ígéret, függőben maradt. „Mit adnátok nekem, ha kezetekbe adnám őt?" „Azok harminc ezüstöt állapítottak meg neki." (Mt 26,15) A görög „kimérni" ige használata gondos „átutalásra" utal. Az érméket gondosan le kell mérni, nehogy a „kimért súly" alatt maradjanak.
Ez a mozdulat: örök, maradandó történetünk. Ott van benne technikailag kifinomult pénz-kezelési technikánk minden lehetséges reinkarnációja. A precízió: a „szentek-szentje", ahogyan istennek kijáró engedelmességgel tiszteljük − sőt, imádjuk − e „számok sérthetetlenségét".
S ott van a fenti „lemérni" mozdulatában aránytévesztésünk is. Amint e „számokat" tesszük élet és halál, múlt, jelen, és jövő abszolút viszonyítási pontjává. Gazdaságok, kormányzatok, rezsifizető családok és emberek: görnyedünk, hajlunk, idomulunk a pénzbe írt kényszer hatalma alatt. Értelem, tudomány, eszme, gerinc, és szív − az esőerdők utolsó szabadjain kívül − gyakorlatilag minden. (Ám a dél-amerikai erdő irtások fényében: még ők sem. Nincs kivétel.)
*
S ami Cipruson történik, mégsem távoli történet. Amint az utolsó vacsora mai árulás-jelenete sem. Júdás, az áruló (aki árulja Jézust), elhagyta a szobát. A „sötétség" elvonul. S hirtelen, Jézus szép arca és lénye dominál. És ez a Szépség − mint az „élet valódi valutája" (érték-átfordítója) −, egyszerre létrehozza azt a teret, amelyben minden elkezd helyére rendeződni. A napok liturgikus olvasmányaiban majd halljuk e vacsorán az Istenemberi Arc „ragyogását". Azokat a „főpapi imákat" és tanításokat, amelyek, végleg helyreállítják arcunk értékét. Szeretetünk értékét; és e szeretet valóságunkért kinyúló szavaiét.
Azt a restaurációt-helyreállítást látjuk, amely, végeredményben, minden érménken be kéne következzen. Az utolsó vacsora Kenyértörése így a történelem legmélyebb tisztulása. „Öntisztulása" annyiban, amennyiben válaszol és megnyílik a kenyér és bor átváltozásának. „Miközben ettek, vette Jézus a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, a tanítványoknak adta, és ezt mondta: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem!" Azután vette a poharat és hálát adott, nekik adta, és ezt mondta: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára." (Mt 26,26-28)
Az Isten emberért hozott áldozatában az ember értékeltetik újra fel. Az az emberi arc, melyet muszáj meglátnunk, mint lefelejtett ábrázolást, „pénzeinken". S egykori érméink és bankjegyeink meta-beszédén: a számokon. Számaink fölé hajló arcunkon. Arcunknak ez a felértékelése és helyreállítása az, amelyet Jézus hangsúlyoz, a majdan bekövetkező találkozásban. „De mondom nektek: nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában" (Mt 26,29)
S az Eukarisztiában kapott Arctól visszatérve, ciprusi valóságunkba. Emberi küldetésünk újra rámutatni: a pénz nem írhatja felül az emberi arcot. Az a világ, ahol a „pénzérmék" elveszítik valós viszonyítási pontjukat, belemerevül saját válságaiba. Világunkban, mint a Júdási „alárultatások" világában, maradunk. Arc és értékvesztések által zsugorba kötve. S valódi, egyetemesen osztozott emberi arcunk visszaszerzése nélkül, nem fognak segíteni indulataink. Nem válik megváltóvá a felismerés, hogy amit Ciprusra hitelezői rákényszerítettek − aljas árulás. A kapitalizmus visszalép a kommunista diktatúrák „identitásába": államosít, magántulajdont vesz el − saját hatalma stabilizálása érdekében.
S valóban, a visszaszerzett Arc nélkül mit sem segít a felismerés: lám, talán, minden, hírek, demokráciáról való „birodalmi hittan", a független újságírás, BBC, választási rendszerek, minden, megmagyarázhatatlanul, és megbocsáthatatlanul, alárendelődik az árulásnak. Mert ez, a hitelezők érdekén-működésén nyugvó világ, nem képes lemondani „kimért hasznáról". Magára omló homokbányaként is, elvesz, és diktál. (S csodálkozunk, ha innentől senki nem hisz majd a híreknek és demokrácia-olvasatoknak?)
Mondom, a jogos indulat, nem lesz Megváltónk. Csakis, ha ez az önmaga érdekeibe fordult világ és önmagunk, képes lesz átváltani magát. S átmenni az Isteni Arc és az emberi arc „újraértékelődésének" kalandján.
Hosszú út ez Jankovics madáchi falanszter jelenete, az emberi értékekről döntő bíróság képe után? Igen, az. Mint ahogyan az a „ciprusi világot" utolsó Vacsoránkkal egybeillesztenünk. Ám az irány biztos − gondoljunk csak vissza az Ember tragédiája bírósági jelenetére. Az első lépés, felismernünk, bírósági és pénzügyi rendszerünk, rejtett, ám annál sebzőbb torzulását. Úgy „mérünk ki döntéseket", orvoslunk globális válságokat, hogy a moralitás hagyományos forrásait és szereplőit, egész egyszerűen nem hallgatjuk meg. Család, emberi kapcsolatok, gyermekek érdeke „nem mérhetők", nem hallhatók többé, nagyra nőtt Számaink bűvöletében.
2013-03-27
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése