Ruins Above and Below

  

Fighter jets roar through the night over Walsingham. The engines’ thunder is so immense that an abandoned car alarm bursts into life in the empty car park, shrieking unrelentingly into the pitch-dark Norfolk night. Walsingham—one of the calmest corners of the world. A place of pilgrimage, marked by sanctity and silence. I am painting among the ruins of the Abbey, whose origins reach back to 1061. It is a beautiful, tranquil autumn.

Yet since my arrival, what keeps breaking through is the sound of military aircraft above the clouds. Again and again, the engines roar into the silence humanity so desperately craves. The rumble of jet turbines. “The bulldozers of hell come thundering.”

A desecration—this unbearable noise, this intrusion of war machines into holiness. As if the village had been built beneath an airfield. The metal birds are unseen; their presence is frightening. An abnormal addition to the landscape.

Walsingham Abbey. Historic ruins. Only the tall pillars that once framed the fourteenth-century East Window still stand, reaching into the sky above the meadow. In one corner, a small plaque marks the spot where the original shrine—the Holy House of Nazareth—once stood. The sanctity of the place, its radiance, is still alive. The silent grandeur of these ruins continues to proclaim the greatness of God, and that humility to which every true pilgrim, seeking his deeper self, is called.

And yet—what is truly the ruin, and what the living? Above, the timed thunder of fighter jets. Training flights. Bombs, precision-targeting systems, and communication arrays—our monstrous “mechanical order,” made godlike. The ruins of our humanity—triumphant—up there in the sky. No one calls down these metal monsters, these extensions of a nation’s fear.

The destroyed abbeys—though Henry VIII “destroyed” them—still stand, like maimed memorials of Christian culture. But the true ruins are the higher culture itself, the one built for war. Fighter jets above the ruins of silence. My God—was it for this that we learned to fly? To walk? That we might helplessly listen, like in some dystopia, to the grinding, maddening shriek of rocket engines?

The two autumn paintings I work on here are my protest in colour. A trembling brush in the hand, learning beauty—its lines the counterpoint to the search-trails the fighters carve into the sky. This is the definition of art: to fly farther than those monstrous birds of flame and metal. Two trees, a footbridge, and the arch of a ruined church— in an explosion of autumn colour.

 30 October 2025

 

 

Romok fenn és lenn

 

Vadászgépek húznak el az éjszakában Walshingham felett. A hajtóművek robaja akkora, hogy az amúgy kihalt parkolóban beindul egy autó riasztója. Kikapcsolatlanul vijjog az észak-norfolki, koromsötétben. Walsingham a világ egyik legnyugalmasabb zuga. Kegyhely, melyet szentség és csönd jelöl meg. Az 1061-re datálható Apátág romja között festek. Gyönyörű, nyugodt ősz.

Ami érkezésem óta feltűnik, az a felhők fölötti katonai gépek hangrobbanása. Ismétlődően beledörögnek a hajtóművek az emberségünk által vágyott csendbe. Sugárhajtóművek dübörgése. „A pokol földgyalui dübörögve jönnek.”

Szentségtörés ez a katonai gépek által iderondított – elviselhetetlen zaj. Mintha repülőtér alá épült volna a falu. A gépmadarakat nem látni, jelenlétük félelmetes. Abnormális hozzáadás a tájhoz.

Walsingham Apátság. Történelmi romok. A 14. századi Keleti ablak-íveit tartó magasba futó pillérek állnak egyedül a réten. Utóbbi szögletében emléktábla mutatja a helyet, ahol az eredeti kegyhely, a Názáreti ház állt. A hely szentsége, kisugárzása továbbra is élő. A romok csendben folytatódó monumentalitása tovább hirdeti Isten nagyságát, s azt az alázatot, amire az igazabb önmagához elzarándokló ember képes.

Ám mégis kérdés, mi a rom, és mi az élő? A harci gépek órához igazított dübörgő zaja odafenn. Gyakorlórepülések. Bombák, precíziós célzóberendezések és kommunikációs rendszerek. Az istenünkké tett szörnyesztő „gépi rend”. Emberségünk romjai – diadalittasan – odafenn. Senki nem parancsolja le ezeket a gépszörnyeket, egy ország félelmének meghosszabbításait.

A lerombolt apátságok, bár VIII. Henrik „lerombolta”, mint egy megcsonkított keresztény kultúra mementói, állnak. Ám az igazi romok a felettes (háborúkra berendezkedő) kultúra. Vadászgépek a csönd romjain. Istenem, hát ezért tanultunk meg repülni? S járni? Hogy tehetetlenül hallgassuk, mint egy disztópiában, a rakétahajtóművek felőrlő-őrjítő zaját?

A két őszi kép, melyet festek színes tiltakozás. A kézben remegő ecset, amint tanulja a szépséget. Mintegy ellentétjeként a vadászgépek égre írt keresővonalainak. A művészet definíciója ez: messzebbre szállni, mint az odafenti rakétahajtóművek-szörnymadarak. Két fa, patakhíd, és a romtemplom íve: őszi színrobbanásban.

 

30.10.2025

 

On the Cross of Light

 

Today was a study day. Rowan Williams spoke about the Nicene Creed. A talk of surgical precision and sensitivity, where even the milligrams of meaning mattered (Saint Giles, Bloomsbury, London). He illuminated the meaning of the Trinity —the relation between the Father, the Son, and the Holy Spirit—showing how what the Council once grasped in its Credo remains a decisive, consciousness-shaping force even now. Williams drew together the essential insight that the Son proceeds from the Father, that He is not created but of one being with Him. It is crucial, he emphasized, that the Creator (the Father) and the Redeemer (the Son) are one and the same God. The act of redemption is inseparable from the original act of creation. And this, necessarily, must shape our image of God.

That is: God is never a distant, solitary being. The Father is forever begetting the Son. We must never imagine Him as having some inward, hidden, remote core—as though there were a secret chamber within the divine. No: the Son constantly reveals who He is. There is no place for conspiracy theories here, no waiting upon some esoteric, hidden knowledge. And yet, we love to flee into such fantasies.

Another thought that struck me: it is an error to think that the Christian’s “divinization”—their theosis—means a lessening of our humanity. That one would displace or gradually replace the other. Williams underlined that the modern person must not simply be led back to faith in God, but to faith in their own humanity, too. We have forgotten what it means to be human—forgotten the goodness of being human. We should believe in our humanity just as we believe in God.

And a third thought, truly inspiring, was his definition of the Church: “The Father is born from the Son—Light from Light.” Christians, then, are the community called to ceaselessly generate life and to share this Light—the divine Life itself.

All this, undeniably, is abstract theology—necessarily so, since it grapples with truths and experiences that scarcely yield to words.

*

After the lecture came a time for questions and responses. A question formed in me too—more a reflection than a question—then and now, as I write this. Everything said, everything we confess in the Credo, is true. Yet there remains a kind of “blind spot” that the Christian confession inevitably creates. And if we are honest with ourselves, we must admit: the Credo produces a kind of vacuum, when it meets the world’s weight and inertia within us. The Credo outshines the world—and the heaviness of our humanity. There lies its inner incompatibility. Like a space station, it offers no docking port to approaching History.

For indeed, if we are not careful, the Credo becomes like a star that burns too brightly. I search for the image: if we do not read it through the prism of our lived humanity, this radiant vessel of faith will simply glide above us—a blazing celestial body moving so swiftly that its fertile light cannot penetrate the barrenness within us. It fails even to touch us tangentially.

We must turn the prism—until the eye of the Credo can look into the chaos of our humanity. For the Credo cannot remain a beautiful but sterile confession. The question, then, is only this: what can integrate it? How can the Christian Credo absorb into itself our Freudian drives, our inexplicable aggressions, our “dirty talk”—all that is anything but angelic within us?
Julia Kristeva’s critique of the Christian concept of the person, and of the ontology of grace, strikes precisely at this point.

Our only answer is the human face of the Credo. We speak all these words of faith to that Face—the One who came precisely to embrace our humanity with mercy. Jesus, the Redeemer, was concerned with our inner gravities, with the thousand currents of history—personal and collective—that flow through us, good and bad alike. He could address the human being before Him within their givenness, and lift them back to God—not by erasing what they were, but by giving direction to their nature’s pilgrimage.

That is why Christianity is never complete. If it is real, it is always being born.
Beneath the surface, our chaos may always erupt, taking form in our failures.
But because of the Credo, these are never final stations—they are points of encounter between the Holy and the human.

 

20.10.2025

 

A fény keresztjén

 

Ma tanulmányi napon. Rowan Williams beszél a niceai hitvallásról. Sebészi pontosságú, érzékeny beszéd, ahol a jelentés milligrammjai is számítanak (Saint Giles, Bloomsbury, London). A Szentháromság jelentését, az Atya, a Fiú és a Szentlélek viszonyát világítja meg, hogy amit a zsinat Credojában megértett, mennyire máig döntő fontosságú tudatformáló erő. Williams mintegy összegzi tény jelentőségét, hogy a Fiú az Atyától származik, nem teremtmény, hanem egylényegű vele. Döntő, hangsúlyozza, hogy a Teremtő (Atya) és a Megváltó (Fiú) egyek. Mindkettő ugyanaz az Isten. A megváltás tette az eredeti, „első” teremtés tette, szétválaszthatatlanul. S mindennek döntő következménye kell, hogy legyen Istenképünkre. Azaz: Isten sohasem egy távoli, magányos egyén. Az Atya mindig „szüli” a Fiút. Sohasem szabad úgy elképzelnünk Őt, hogy „az Istenben van egy benső, rejtett, távoli mag”, valami elrejtett benső mélység. Nem: a Fiú minduntalan mutatja, ki Ő. Nincs helye „összeesküvés elméleteknek”, valami ezoterikus, rejtett „tudásra” várakozásnak. Mert szeretünk ilyen fantáziákba menekülni.

Az eszmélkedésből az is megragad, hogy a keresztény személy „átistenülését”, így, az előbbi háttér előtt, tévedés úgy felfogni, hogy „istenibbé” válásunk emberségünk csökkenését jelentené. Hogy egyik felváltaná, és fokozatosan lecserélné a másikat. Williams kiemeli, hogy mai embert nem egyszerűen istenhitre kell rávezetni, hanem a saját emberségében való hitre. Mert elfelejtettünk embernek lenni, hogy milyen jó embernek lenni. Emberségünkben épp úgy kéne hinnünk, mint Istenben.

S a harmadik gondolat, ami valóban inspiráló, s megérintett az egyház definíciója. „Az Atya a Fiútól születik, Világosság a Világosságtól.” A keresztények így az a közösség, melynek hivatása, hogy maga is szüntelen életet generáljon, s megossza ezt a Fényt (isteni Életet).

Mindez, nincs mit tagadni, elvont teológia – szükségszerűen ez, hisz nehezen szavakba foglalható igazságokkal és tapasztalattal foglalkozik.

*

Az előadás után kérdezz-felelek. Bennem is körvonalazódik egy kérdés, inkább gondolat, ott is, és most, utólag. Minden, ami elhangzott, amit a Crédóról vallunk, igaz. Ám van, egyfajta „holttér”, amit a keresztény hitvallás, elkerülhetetlenül létrehoz. S ha őszinték vagyunk magunkkal, muszáj bevallanunk, hogy a Crédó, valóban egyfajta „vákuumot” teremt, amikor a világ bennünk hordozott tehetetlenségével összeér. A Crédó túlragyogja ezt a világot és emberségünk nehézkedését. Itt érzem a benne foglalt inkompatibilitást. Mint az űrállomás, nem nyújt „dokkolást” az érkező Történelemnek. Mert bizony, a Crédó, ha nem vigyázunk rá, olyan, mint egy túlfénylő csillag. Keresem a képet. Ha nem olvassuk valós emberségünk prizmáján át, ez a fénylő űrhajó átsuhan fölöttünk. Tündöklő égitestként, ami olyan gyorsan halad, hogy megtermékenyítő fénye képtelen terméketlenségeinket beragyogni. Még csak érintővonallá sem válik.

Muszáj prizmáján fordítani, amíg a Crédó-szemünk, képes emberségünk káoszába pillantani. Mert a Crédó nem maradhat gyönyörű, de steril hitvallás. S innentől a kérdés csak az, hogy mi integrálja, hogyan képes a keresztény Crédó magába öleni, freudi drájvjainkat, a bennünk lévő megmagyarázhatatlan agressziót, a „dirty talk”-ot, mindazt ami egyáltalán nem angyali bennünk. Julia Kristeva a keresztény személy-felfogást, a kegyelem ontológiáját, épp ezen a ponton kritizálja.

Egyetlen válaszunk a Crédó emberi arca. Mi mindezt a hitvallást annak az Arcnak mondjuk el, aki épp azért jött, hogy emberségünket irgalommal teljesen átölelje. Jézust, mint Megváltót érdekelte belső nehézkedésünk, a bennünk ezernyi (jó és rossz) irányba folyó történelem és személyes történetek. Képes volt az előtte álló személy embert adottságaiban megszólítani. S úgy visszaemelni Istenhez, hogy a megtörténtet, a belül hordozott adottságokat, irányokat nem szüntette meg – de irányt adott természetünk zarándokútjának. Ezért nincs soha kész kereszténység. Ha az valódi, csak születő kereszténységről beszélhetünk. A felszín alatti káoszaink bár mindig képesek felszínre törni („bukásokba testesülni”). De épp a Crédó miatt, ezek soha nem végállomások, hanem találkozási pontok az emberségünkkel egybeérő Szenttel.

 

20.10.2025

 

Spiderweb in Space (In Memory of a Confession)

  

Spiders spin their webs differently on Earth than they do in space. Under earthly conditions, the web is asymmetric, its centre drawn slightly upward, the lower half spreading wider. But aboard the space station, the web becomes perfectly symmetrical. There, it is not gravity that guides them—no up or down to orient by—but the direction of light itself.

This duality of the web stirs me. Our own life-stories, under the pull of “earthly gravities,” take on other shapes: woven through with imbalance, skewed by loss of centre. The image of the web spun in space becomes a guiding—and heartening—symbol. For it may happen that a certain harmony restores all mistaken gestures, all mismeasured steps; that our centre, the fine threads of our lives, are gently drawn into place by an invisible and evenly radiating force.

Such a voyage through space exists—must exist—an ascent above the asymmetries that bind us.
But from what direction are these threads joined? What are the points of contact of this unseen field of force? And is not our life itself of such exquisite intricacy that each strand of web—running toward us from another web, from the centre of another—joins, at last, as one? When we hang, simply, upon one another’s goodness? Or upon broken proportions and lost harmonies?

This is the image I hold within me: the astronaut gazing out into the star-sown night, watching the spider weave its perfect, symmetrical web upon the round windowpane.

 

14.10.2025

 

Pókháló az űrben (egy gyónás emlékére)

 

A pókok másként szövik a hálójukat a Földön és az űrben. A háló, földi körülmények között, aszimmetrikus, középpontja fentebb esik, így a háló alsó fele nagyobb. Az űrállomáson a hálót szimmetrikusra szövik. Itt nem a gravitáció az eligazodási pontjuk, hogy mi van fönn és lenn, hanem a fény iránya.

E háló „kétfélesége” izgat. Élettörténetünk, a „földi nehézkedések” alatt más hálóformát ad. Tele aszimmetriával, egyensúly-vesztésekkel. Az űrben szőtt háló képe eligazító – és bátorító – szimbólum. Igenis megtörténhet az velünk, hogy egyfajta harmónia tesz helyre minden téves mozdulatot, „elmért lépést”. Amikor középpontunkat – életünk szálait -  egy láthatatlan és egyenletesen eloszló erő helyére húzza.

Létezik az az űrutazás. Kell, hogy létezzen az aszimmetriáink fölé emelkedés. De milyen irányból ízesülnek ezek a szálak? Milyen „tapadási pontjai” vannak ennek az erőtérnek? S életünk maga, nemde olyan finom összetettségű, hogy a hálószál – egy másik háló, valaki, valakik középpontjából hozzánk futó szálával egy? Amikor csupán egymás jóságán függünk? Vagy egymásra ható és egymásban összegződő aránytalanságainkon?

Ez a kép van bennem, amikor az űrhajós kibámul a csillaglepte éjbe, s figyeli a pók tökéletesen szimmetrikus hálóját a körablakon.

 

14.11.2025

 

A Grey, Clouded Day (Opening the Calendar)

  

A grey, clouded day. London’s autumn foreshadows the long, sunless months ahead. The light is palpably thinner. And yet, something opens within us—a quiet expectancy for a sunlit sky. It is like an invisible calendar entry written inside us, awaiting the moment when light returns.

These small entries matter. When we record our longing, we lay the foundation for gratitude—for fresh sight, for the rebirth of our senses. Autumn, winter, spring, summer—it makes no difference. In summer, the long days spoil us so easily that we neglect to make such entries at all.

This attentiveness upward is essential. The slow transformation of branches and leaves does not pass unnoticed. We observe how the grey deepens—or suddenly lifts, touched by blue.

But which world is truly impoverished in stimulus? The grey autumn and winter days, learning the art of waiting, or the twenty-four-hour deluge of news? What do we really see when we glance into one world or the other? What, in truth, is seeing? Is there a difference between the digital eye and the eye that follows the rhythms of nature with courteous attention?

The latter is an angel’s slow construction within our sight. The longer we gaze upon the seemingly eventless, sunless “landscape,” the surer this angelic architecture becomes within us. This is the difference between the digital retina and the living—heart-born—retina. Outside, all may indeed appear grey. Yet beneath its monotony, small stories begin to shimmer: the seed-forms of beauty.

First we imagine them, then we begin to see—and at last, we begin to long for that beauty which is absent from the present moment. To the digital eye, the angel painting within our vision remains invisible.

 

13 October 2025

 

 

Egy szürke, felhős nap (naptár-nyitás)

 

Szürke, felhős nap. A londoni ősz elővételezi a hosszú, napmentes hónapokat. Érezhetően kevesebb a fény. Valami mégis kinyílik bennünk, várakozás a napfényes égre. Egy láthatatlan naptárbejegyzés ez bennünk, amikor újra megjelenik a fény.

Fontosak ezek az apró bejegyzések. Ha rögzítjük vágyunkat, a hálaadást alapozzuk meg. A friss szemet, érzékeink újjászületését. Őszben, télben, tavaszban, nyárban, mindegy. Nyáron annyira elkényeztetnek bennünket a hosszú nappalok, hogy elmulasztjuk ezeket a bejegyzéseket.

Fontos ez a „felfelé-figyelés”. Nem múlik el észrevétlen a lombok-ágak lassú átöltözködése. Ahogy mind áthatóbbá válik a szürke vegy épp felkéklő ég.

Vajon melyik az ingerszegény világ? A várakozást tanuló, szürke őszi-téli napok vagy a huszonnégy órán át tartó hírözön? Mit látunk egyikbe és másikba pillantva? Egyáltalán, melyik a valódi látás? Van-e különbség a digitális szem, és a természet ritmusait udvarias figyelemmel követő szemünk között?

Az utóbbi egy angyal lassú építkezése a szemünkben. Minél hosszabban figyelünk a látszólag eseménytelen, napfénytelen „tájra”, annál bizonyosabb ez az angyali építkezés bennünk. A digitális és az elő (szív)retina közötti különbség ez. A kint valóban szürke. De monotóniája alatt, lassan, fényleni kezdenek apró történetek. A szépség mag-kezdeményei. Képzelni tudjuk, majd látni, s legvégül vágyni azt a szépet, ami hiányzik a jelenből. A digitális szem számára láthatatlan ez a szemünkben festő angyal.

 

13.10.2025

 

Categorical Imperative

 

My previous “landscape”, from its depths, was never meant to be a naive or banal image (a child wandering around in a church). It was much more the “mantle” of an indisputable commandment: do not wage war! Every temple, every sanctuary embodies this categorical injunction. Everything that occurs within a temple—everything a sacred interior can bear—condenses into this unassailable message.

It is no accident that we dare not look the eyes of our temples in the face. It is no accident that their most cherished entrances stand increasingly empty. We turn away, both as a culture and as individuals.

And we do not see, projected through the prism of its childlike depths, the angels. The options for healing. And something else, equally vital, that we are incapable of beholding: that the child psyche walking within the temple, glimpsing the mirror of its own home therein—a protective vision. The Commandment compressed into the angelic essence of the child—how it walks among us on two legs—is, truly, if one may speak in terms of this image, an “anti-explosion.” The gesture of the Angel of History warding off calamity.

And we, adults cloaked in the camouflage of a second-life uniform, how bewildered—how blind—we are. We fail to see that the reason our world, at any given moment, does not collapse, is precisely thanks to the acknowledged presence of children. How long can this salvific vision endure?

 

07.11.2025

 

 

Kategorikus imperatívusz

 

Az iménti „tájkép” Aljáról nem egy naiv, banális kép akart lenni. Sokkal inkább „köpenye” egy megfellebbezhetetlen parancsolatnak: ne háborúzz! Minden templom-szentély ezt a kategórikus felszólítást testesíti meg. Minden, ami megtörténik egy templomban, amit egy templombelső csak hordozni tud, ebbe a megfellebbezhetetlen üzenetben sűrűsödik össze.  

Nem véletlen, hogy nem merünk templomaink szemébe nézni. Nem véletlenül egyre üresebbek a szeretnek ennek a legigényesebb bejáratai. Elfordulunk, mint kultúra és mint egyének.

S nem látjuk az alja gyermekségének prizmáján közén vetített angyalokat. A gyógyító opciókat. S még valamit, ami épp ilyen fontos, képtelenek vagyunk szemlélni. Hogy a templomban sétáló, s abban otthonának tükörképét megpillantó gyermek-psziché – védelmező látomás. A gyermek angyalságába sűrített Parancsolat – ahogyan közöttünk, két lábon sétál – ténylegesen, ha szabad ezzel, a képpel élni, egy „ellen-robbanás”. A történelem Őrangyalának bajt elhárító kézmozdulata. S mi, a second-life terepszínű egyenruhájába bújt felnőttek, milyen értetlenek (vakok) is vagyunk. Nem látjuk be, hogy az, hogy világunk adott pillanatban épp nem dől össze, épp a gyermekek elismert jelenlétének köszönhető. Meddig tart ki ez a megmentő látomás?

 

07.11.2025

 

Angel-Butterfly

 

Another image I do not wish to let fade.
Alja — the little girl I have written about before — is now past four. Every Sunday she comes to our church with her Ukrainian mother. The service is long over by then, but, because she has set her heart on it, she likes to visit. To show herself to those she knows.

Her already quiet nature becomes even gentler once inside. Her smile is soft, her movements delicate as she enters the church space. With polite self-possession, tinged with the thrill of the unknown, she comes and goes, examining small details unworthy of adult notice. If there were a language-translation camera — or rather, an image-translating interpreter — on the other end we would see a strange moonwalk: Alja’s light steps moving as though freed from gravity, both on the earth and just above it.

Curiosity settles upon her like a fine ethereal dust, layering itself in delicate strata. She stands on that threshold of childhood where wonder does not yet fade through experience. This is the third Sunday her angelic visitation has taken place. Her being still shimmers — the freshness of discovery unspent. (Is this what angelic nature means? That in the constant presence of God, every moment of eternity remains equally new?)

Her steps are invisible to the radar of adulthood. The gravity of grown-up knowing has no power over her movement. The atmosphere that receives her knows no passing, no diminution, no change — only growth. Like an angel-butterfly, she pauses on every beautiful corner.

Only the church interior — and the childlike element in our own souls — can stop time in this way, can make it whole. Weigh it on the scales and fill each heartbeat with meaning. Make un-happen what, as adults, we regret has happened. Fold back into smooth-winged paper airplanes what within us has become irretrievably crumpled.

This enchanting little girl makes us conscious that our church spaces can again become infinite rooms for adult healing. Again and again. Only this angel-butterfly knows the medicine for all the wounds of grand history. It is yet another form of “redemption from below” — a grace before grace. Here. From our yesterday, a true now is born.

 

07.11.2025

 

 

Angyal-pillangó

 

Mégy egy kép, amit semmiképpen nem szeretnék múlni hagyni. Alja, a kislány, akiről már írtam korábban. Elmúlt négy éves. Ukrán anyukájával jön vasárnap templomunkba. A szertartás már véget ért. De, mert ezt vette fejecskéjébe, szeret belátogatni. Megmutatni magát azoknak, akiket ismer.

Amúgy is csendes lénye, ha lehet, még csöndesebbé változik. Csupa szelíd mosoly. Finoman lépked, ahogy a templomtérbe ér. Udvariasan, az ismeretlen bizsergésével jön-megy, szemrevételez dolgokat, felnőttek által figyelemre nem méltatott részleteket. Ha lenne egy nyelvfordító kamera (kép-fordító tolmács), akkor a látvány másik végén egy különös holdsétát látnánk. Ahogyan Alja lépdel, mint a gravitáció nélküli lebegő léptek. Egyszerre jár a földön és a föld felett.

Mint különleges éteri por, rakódik rá, s növekszik finom rétegekben rajta a kíváncsiság. A gyerekkornak épp azon a határán van, amikor az izgalmas új újdonsága nem múlik a tapasztalással. Igen, ez már a harmadik vasárnap, hogy ez az angyali látogatás megtörténik. Lénye épp úgy vibrál, az újdonság ereje nem múlik. (Ez lenne az angyali természet? Amikor az Isten állandó jelenléte minden pillanatban, minden örökkévalóságban, ugyanolyan friss marad?)

A felnőttség radarján kimutathatatlan léptek ezek. Alja lépteire nem hat a felnőtt-megismerés gravitációja. Az őt befogadó légkörben nincs múlás, nincs kisebbedés, változékonyság – csakis növekedés. Mint egy angyal-pillangó, megpihen minden szép szegleten.

Csak a templombelső és gyermeki természetünk tudja így megállítani (teljessé tenni) az időt. Mérlegre tenni, s értelemmel megtölteni minden szívdobbanást. Meg nem történtté tenni azt, amit felnőttként bánunk, hogy megtörtént velünk. Újra kisimított szárnyú papírrepülővé hajtogatni, ami jóvátehetetlenül összegyűrődött bennünk.

Ez a tündéri kislány eszméletet rá, hogy templomtereinket a felnőtt-gyógyulás végtelen tereinek lássuk újra. Ismét és ismét. Ez az angyalpillangó tudja egyedül az orvosságot a nagytörténelem összes sebére. Ez is a „megváltás-alulról” egy újabb formája. Kegyelem előtti kegyelem. Itt. Tegnapunkból lett igazi most!

 

07.11.2025  

 

Trust

  

A young fox has moved into my garden. It has a favourite place: the top of the gazebo, on the canvas roof. That is where it likes to curl up. Before it could ruin the covering, I set a larger panel of fencing on top to protect it. Still, it comes. More often than not, I manage to disturb its late-morning siesta.

Its reaction is fascinating. Half and half—there runs through it a flicker of the wild, of unyielding distrust. Yet at the same time, it is endlessly curious. Human presence does not trouble it. It speaks with its eyes: “I want to come closer.” “I am wild, but my curiosity prevails.”

Like shadows of clouds racing swiftly across the fields in the wind, the fox “vibrates” on the edge between wildness and playfulness. No, it will never be tame—for it cannot deny its nature. But like a searching line in a sketch, like a tangent drawing nearer and nearer, it comes to the very border of contact with humanity.

It lives in a parallel world to ours. Its world unfolds by its own laws. Ours—this garden—touches it only in passing moments. These are parallel worlds within Creation. What the fox cannot touch is human history. Yet, as its behaviour shows, this young animal lives within a field of force that pulls upward. An ascent, toward the human world. And through us—perhaps even higher still—though it cannot reach directly into the angelic realm. Its consciousness does not know it, but this “upward-gravity” marks it all the same.

But does there not also exist, beneath the fox-world, a downward-dragging “anti-gravity”? One that seizes us humans. When a person (crucified on the cross of digitality) begins to descend the slope of dehumanisation. I imagine the angel watching from the edge of today’s garden-paradise—how does it see us? As the fox edges toward the threshold of tamability, how do we appear? More and more snarling? Drawn by the blood-scent of violence, of conquest, of small and great revenges? Drawn downward? Further estranged from ourselves?

Listening to the news, the mighty lords of war already speak from a world beneath the human. If we were to learn only the worst from ourselves, wild beasts would speak thus to one another. (To one another? No—at most barking past each other, baring digital tusks.) This is our digital apocalypse, the world of pixelated wars. And the fox I watch in the garden is more than a wild creature strayed among flowers. In that mysterious “upward pull,” it is the four-legged angel of Judgment. (And from below, we are judged.)

 

06.10.2025

 

 

Trust (a second translation)

 

A young fox has taken up residence in my garden. It has chosen a curious spot as its favourite: the canvas roof of the gazebo. There it likes to curl up, nesting into the fabric. To preserve the covering, I placed a large fence panel over the top, hoping to protect it from damage. Still the fox returns, and more often than not I disturb its late-morning rest.

Its reactions are striking. They oscillate between two poles: the instinctive alertness of the wild, and a restless curiosity that overrides its fear. Human presence does not repel it. On the contrary, it seems to communicate through its eyes, as though saying: “I want to draw closer. I am wild, yet my curiosity wins.”

The fox’s presence is not merely an intrusion of nature into a human garden; it embodies the tension between two orders of existence. Like the shadows of clouds racing across fields in the wind, the animal flickers between wildness and play. It will never be tame—for its essence cannot be denied. Yet it approaches the human sphere, like a tangent line converging on the curve it will never meet.

The fox lives in a parallel world. Its life unfolds according to laws that are not ours, yet in fleeting moments our worlds intersect. Within the order of Creation, these are parallel domains that touch only at their edges. What separates us most is human history, which the fox cannot enter. And yet, as its behaviour reveals, this young animal seems to inhabit an upward field of attraction. It gravitates toward us, as though drawn toward the human order, and perhaps even further upward—toward what transcends us. It does not know this consciously, but it is marked by what one might call an “upward gravity.”

But if such an ascent exists, is there not also a counter-force, a “downward gravity,” beneath the animal world, that threatens humanity itself? We are pulled downward whenever our humanity begins to erode—whenever we submit to the disintegration of our being, especially in an age in which we are crucified on the cross of digitality. One imagines an angel, watching from the margins of our present-day Eden: what does it see? If the fox approaches the threshold of tamability, how do we appear? Increasingly violent, marked by snarls and the lust for domination? Drawn not upward but downward, estranged from our true selves?

The news confirms this descent: the rhetoric of the powerful in times of war already speaks from beneath the level of the human. If beasts were to imitate the worst of us, they might bark in this way—though not in dialogue, but merely hurling noises at one another, baring digital tusks. This is the shape of our digital apocalypse, the world of pixelated wars.

In this light, the fox in the garden becomes more than a wild animal strayed into human space. It appears instead as a sign: the four-legged angel of Judgment, whose presence reminds us that even from below, we are being judged.

 

06.10.2025

 

Bizalom

 

Egy fiatal róka költözött be a kertembe. Van egy kedvenc helye. A gazebo tetején, a vászon. Oda szereti bekuckózni magát. Mielőtt tönkre tenné, egy nagyobb kerítéspanel darabot helyeztem fel, hogy ne tegye tönkre a ponyvát. Továbbra is jön. Többnyire sikerül megzavarni délelőtti sziesztáját.

A reakciója érdekes. Fele-fele arányban „vad”, és állandó bizalmatlanság tud átsuhanni rajta. Ugyanakkor végtelenül kíváncsi. Nem zavarja az emberi jelenlét. Szemével kommunikál. „Közelebb szeretnék jönni.” „Vad vagyok, de a kíváncsiságom győz.”

Mint a mezők fölött a szélben gyorsan suhanó felhők árnyéka. A róka így „vibrál” vadság és játékosság határán. Nem, szelíd soha nem lesz, hisz nem tudja meghazudtolni természetét. De mint egy keresővonal egy vázlaton, mint egy egyre közeledő érintővonal, az emberrel érintkezés közelébe jön.

Velünk párhuzamos világban él. Világa történik, a saját törvényei szerint. Világunk, egy kertben, pillanatokra összeér. A Teremtésen belüli párhuzamos világok ezek. Amivel a róka nem tud érintkezni, az az emberi történelem. De, amint viselkedése mutatja, ez a fiatal állat egyfajta felfelé vonzó erőtérben él. Egy emelkedésben, fel, az emberi világ irányába. S rajtunk keresztül, talán még ennél is fentebb, még ha az angyali világgal nem is képes közvetlenül érintkezni. Tudatáig nem jut el, de mégis megjelöli ez a „felfelé-gravitáció”.

De nemde létezik egy, a róka-világ alattiba vonzó „anti-gravitáció”? Ami bennünket, embereket érint. Amikor az ember (a digitalitás keresztjére szegezett), megindul embersége lebomlása lejtőjén. S elképzelem, a jelen-édenkertjének határán szemlélődő angyal hogyan láthat bennünket? Ahogyan a róka meg-közelíti a szelidíthetőség élményét, hogyan nézünk ki mi? Egyre több vicsorgás? Az erőszak, a másik leigázásának, kis és nagyobb bosszúk „vérszaga” az, ami vonz? Lefelé? Önmagunktól távolodva?

A híreket hallgatva, háborús oldalak hatalmasságai, már egy ember alatti világból nyilatkoznak. Ha eltanulnánk tőlünk a legrosszabbat, vadállatok beszélnének így egymáshoz. (Egymással? Nem, maximum egymás felé ugatva és digitális agyart vicsorgatva.) Ez történik digitális apokalipszisünkben, a pixelizált háborúk világában. S a kertben megfigyelt róka, már több, mint kertbe tévedt vadállat. Abban a bizonyos „felfelé vonzásban”: az Ítélet négylábon járó angyala. (Alulról ítéltetünk meg.)

 

06.10.2025

 

 

 

('Haywain With Cruise Missiles’)

 

Haywain With Cruise Missiles

I stumble across Peter Kennard’s (b. 1949) montage titled “Haywain With Cruise Missiles.” The 1980 image is a painful reworking of John Constable’s (1776-1837) classic. In 1980 it gave voice to Cold War anxiety.

These days I’m wandering the area around Flatford Mill where the original scene was painted. The autumn landscape is beautiful. I come deliberately on a rainy day. I don’t paint; I try to drink the countryside into myself. I’m interested in how the flat floodplain of the River Stour, with its distinctive character as landscape, shaped Constable’s pictorial language. His canvases contain an extraordinarily rich and complex experience of place. There is something “sacred,” a quiet epiphany, in the interaction between the view and the living ecosystem. This landscape does not crush the beholder, unlike the oppressive mass of the Lake District’s mountains. Constable himself noted from his youthful travels that the lake country of dramatic heights and depths did not liberate him. On the contrary.

By contrast, Constable’s soil — this corner of Suffolk — gift-wrapped the painter with the experience of dialogue and receptivity. The land does not tower over us; we feel simultaneously the maker and the recipient of Creation. From this ground radiates a harmony that can hardly be put into words, only into image — a genius loci.

Why did Kennard choose Flatford Mill, why Constable’s painting? Because the United States had deployed a long‑range missile system just a few kilometers from this iconic place. It is sacrilege, not merely against the spirit of the landscape. In the montage, on the haywain sit missile bodies utterly alien to the scene, their noses pointing toward an enemy. And when our eyes — dulled by the image-explosion of social media — no longer know what war is, Constable’s landscape helps us summon its horror into the present. The Flatford field could be a battlefield: tanks, close-quarters gunfights, exploding bombs. Just as in many other corners of our world. Here idyll, there atrocity.

Those who pilgrimage here to admire Constable’s art may alone open to a solidaric vision that rejects the state‑sanctioned practice of arms and killing. For let there be no doubt: we place these battlefields and the arms trade where art — our better selves — ought to stand. We do so at the cost of evacuating that place. This is precisely what is happening in our world today. We install missiles where our hearts ought to be.

03.10.2025

 

 

Véletlen bukkanok rá Peter Kennard (1949-), „Haywain With Cruise Missiles” című montázsára. Az 1980-ban készült kép John Constable (1776-1837) klasszikusának fájdalmas jelenbe hozatala. A hidegháborús szorongást fogalmazta meg 1980-ban.

Napokban épp épp Flatford-Mill környékét járom be, ahol a kép eredetileg készült. Gyönyörű az őszi táj. Szándékosan esős napon jövök. Nem festek, próbálom magamba inni a tájat. Az érdekel, hogyan hatott a Stour folyó sík árterülete, mint táj, sajátos karakterével Constable festői nyelvére. Mert vásznai rendkívül gazdag és komplex tájélményt tartalmaznak. Van valami „szent”, csendes epifánia a látvány és élővilág ökoszisztémájában. Ez a táj nem nyomja agyon a szemlélőt, ellentétben a Lake District hegyeinek nyomasztó tömegével. Constable maga jegyzi fel fiatalkori utazásáról, hogy a drámai magaslatok és mélységek uralta tóvidék nem hatott rá felszabadítólag. Ellenkezőleg.

Ellenben Constable földje Sussex e szöglete a dialógus és befogadás élményével ajándékozza meg a festőt. A táj nem tornyosul fölénk, a Teremtésnek egyszerre érezzük magunkat alakítójának és befogadójának. Valami szóba alig, csak képen megfogalmazható harmónia sugárzik e földből, mint genius loci.  

Miért választotta Kennard épp Flatford-Millt, Constable festményét? Mert az USA épp néhány kilométerre ettől az ikonikus helyszíntől telepített nagy hatótávolságú rakétarendszert. Szentségtörés ez, nemcsak a táj szellemiségével szemben. A montázs-képen, a szénásszekéren a tökéletesen tájidegen, ellenségre meredő rakétatestek. S amikor a közösségi média képrobbanásától eltompult szem nem tudja, mi az a háború – Constable tája segít annak iszonyatát jelenbe hoznunk. A flatfordi mező lehetne csatatér. Tankok, gépfegyveres közelharcok, robbanó bombák helyszíne. Épp úgy, ahogyan világunk számos másik pontja. Itt idill, ott borzalom.

Aki ide zarándokol, hogy Constable művészetét csodálja – abban nyílhat fel, egyedül, az a szolidáris látás, mely nemet mond a fegyverek és gyilkolás államilag szentesített gyakorlatára. Mert kétségünk ne legyen, mindezeket a csatatereket és fegyverkereskedelmet a művészet (jobbik énünk) helyén állítjuk fel. Annak evakuálása árán. Ma épp ez történik világunkban. Rakétákat telepítünk szívünk helyére.

 

03.10.2025