Esőhallgatás üldözések idején

Esőhallgatás üldözések idején

A-év, 14. hét, P. (Ter 46,1-7.28-30; Zs 36; Mt 10,16-23)

Különös érzés kézbe vennünk a mai szöveget. A szakasz nyilvánvalóan a korai egyházüldözések korában íródott. A sorokon máig eleven erővel átüt az üldöztetés élménye. Amikor hirtelen a saját földjén, városában, környezetében élő ember „emigráns" lesz. Fenntartásokkal kezelt idegen. Kisebbség, mégpedig veszélyesnek látott kisebbség. Érdemes ebbe a tapasztalatba belepillantani, épp ma, nagyegyházakként. Szolidaritást tanulunk belőle. S nemcsak általában, „kultúrákkal" szemben. De ez a szakasz érzékenyít az egyes emberrel, az egyes családdal is, a szolidaritásra. Megrendülni „üldözöttségén", függőségein, anyagi, jogi kiszolgáltatottságain.

Történelmi dráma fölé hajlunk a lapok fölött. Családokba begyűrűző szembe-feszülésekbe. „Akkor halálra adja majd a testvér a testvérét és apa a fiát. A gyermekek szüleik ellen támadnak és halálra juttatják őket." Talán a legmegrendítőbb kép-tapasztalat az egykori, keresztényüldöző Római Birodalomból. Mai nyelven, bepillanthatunk a „kulturális Szuperegón" való függésünkbe. Az állami, császári tekintély felülír minden rokoni kötődést. Ideológiák mentén törünk. Rendet, ideológiát, vallást, államformát védünk, ösztönösen mindentől, ami veszélyt jelent. Valójában mindig a „mi kis stabilizációnkat" védjük. Archaikus reflexekkel. (S nem kell messze menni: ma, a független bíróságok, a média, az ügyészségek, észrevétlen, de a kulturális Szuperegó meghosszabbításai. Nem az állam, a kormányzat közvetlen beavatkozása ez − jóval áttettebb függések és együtt-rezdülések. S a további párhuzam az evangéliummal, mint történeti dokumentummal: a hatalmon belüli paranoiás félelmek társadalmi megjelenése. Mindig érdekes, amikor a hatalom kémeket lát, s láncon vezeti el az előző „prefektúrák" államminisztereit. Valami nagyon „evangéliumtalan" történik ma. A magyarországi elszámoltatások és kémbotrányok idején. S senki nem emel hangot az egykori üldözöttek közül: az állam által „függéseken-támogatásokon" át megfizetett püspökök hallgatnak. Főleg a Mindszenty-díjasok. Az a világ jött el, amikor az üldözésért kitüntetettek dicsérik, sőt, bátorítják az üldözőket. Megerősítik őket paranoiáikban.)

Máté sorainak azonban spirituális töltete a legfontosabb. Átsiklanánk fölötte, de nem lehet. Nemcsak az ember történelmi dokumentuma ez, de a Léleké is. Rendkívül feltűnő, hogy a Lélek, az üldöztetés ellenére küld. Evilághoz, e kultúrához. S úgy tűnik, az emberi és az isteni mártüria (vértanúság) felfogása itt válik külön. Az ember hajlamos identitást építeni üldözöttségére: „főállást". A status quok fordulásával az üldözött később is keresi a konfrontációt. Az egykori fájdalmas dualizmusokban marad; esetleg épp az új hatalom feltétel nélküli kiszolgálójaként. Ezt a lélektani vágyat a „rehabilitációra", rendszerek, nem egyszer gátlástalanul kihasználják.

Amit leginkább kiemelnék, azonban, az isteni mártüria felfogás. A vértanúság, az isteni ökonómiában, nem lezár, nem leválaszt, nem szembeállít. Ellenkezőleg: az isteni benső kinyílása. Nagyon meg kéne figyelnünk a vértanúság helyzeteit. Hogyan éli meg mindezt az Isten. Nem „elfordulás-ipart" épít rá. Talán, mi, későbbi generációk keresztényei itt értettük félre leginkább Istent. A „mártír" kultúrával szembeni félelmeink védőernyőjévé lett. Egyszer érdemes lenne nagyon mélyen elgondolkodni azon, hogy nem e mártüria „nárcisztikus" felfogása az oka annak, hogy az egyházak hallgatnak a hatalom határtúllépéseivel szemben. Identitásunkat azzal erősítjük: lám, a mártüria programunk. Konfrontálódni, harcolni, legyőzni az „üldöző" kultúrát. A rémeket látó egyház, sajátos szado-mazochisztkus történet ez, mindig a legkiszolgáltatottabb a hatalomnak.

2011-07-08