Petőfi és Bach
Az elmúlt hetek gazdag találkozásai. Egy-egy baráti találkozás az igazi távolság a nagytörténettől. Elhatároztam, hogy óvatosabban figyelem meg a "hazát". Velünk magyarokkal az a gond - s lám, már nyakig benne is vagyok a "tájban" - hogy képtelenek vagyunk távolságot nyerni. A mától, ami olyannyira egy velünk. Az erőfeszítésre vagyunk képtelenek, hogy túllépjünk a körülöttünk és bennünk hullámzó indulat rétegein. Egynyelvűségünk hátránya ez? Nem hiszem, hisz régen nem így volt. Kívülünk, s nem bennünk lakozott az indulat. S maga a nyelv, a magyar nyelv, gazdagsága miatt "szupravezető". Azonnal képes átitatódni és eszméletlen sebességgel közvetíteni a legtávolabbi negatív kijelentést. Ám ez pozitív kapacitásként is igaz. Megfigyelem a Balatonzamárdi templom bensőt. Okos, bölcs szavak a szószékről. Szemernyi negativitás vagy aktuálpolitikai indulat nincs a szavakban. Művészetszerető, koncert-szervező pap. Pozitivitást közvetít a közeg. Sőt, meglep, ilyet is ritkán hallani itthon, Karl Rahner-től idéz. S most a szavak természete kapcsán, ami programot kitűzök magam elé, aktuális is. Nem egyszerűen az Ige hallgatóivá, de az ige "megfigyelőivé" kell lennünk. Az Ige - a benne lévő pozitivitás - észlelőivé. Meglátni közöttünk Isten láthatatlan - s bensőnkben megtapadni képes - mozdulatait. Valami olyasmi derűben, mint Bach Francia-szvitjei. S Isten emelkedő mozdulatait megfigyelni. S utánozni tanulni. Mint ott, a zamárdi templom bensőben. S ott azt is megfigyeltem, ragyogó, tündöklő tisztaságú fehérben ragyogott. Derű, derű, derű. S ha jól láttam, kalocsai hímzés oltáron, szószék-szegélyen. S nem volt bántó, ízlésesen oldotta a barokk kortalanságát.
Apropó. Az evangélium. A földben elrejtett és megtalált kincs. Amiért a megtaláló eladja mindenét, hogy megvásárolhassa a földet. Mert ott és akkori törvények szerint a talált kincs nem a megtalálót, hanem a földtulajdonost illette.
Nos, ezért a megtalált pozitivitásért kéne odahagynunk mindenünket. S beruházni szavaink bensőjébe. Az ott hordozott jövőbe és Istenbe. S a szavaink középpontjában születő (tárolt?) találkozásokba.
Mert ez az ország a nyelvén keresztül válik átlátszóvá. Jelenleg görcsben remeg a nyelvünk, s az ország is. Megüti fülemet a negativitás, milyen stresszbe merült "köznyelvi közegünk". Óvatos kijelentés, de úgy érzem, roppant súlyokkal terhelt a "pszichés tér", a lelki tér. A nagypolitika önti negatív híreit; a hírek öntik a negatívumot. Ki kit gyilkolt meg, egy anya megmérgezte három gyermekét és végzett magával. Nem normális, hogy nyelvünk és pszichénk gyémánt-tisztaságát "szénné égetjük". Egy más nyelvi és kulturális közegből - más nyelvi dinamikából - hazaérkezem. S üt, amit hallok. Nem egészséges. Pedig ez az emberségünk előtt álló koalíciók tétje: megtanulni újra "Francia-szvitet", Bachot hallgatni. Sőt, még jobb példa, Petőfit. Éjszakákon át, vezetés közben, hallgattam verseit Kaszás Attila előadásában. Petőfit, azt hiszem, érett fejjel fogom felfedezni. Szavaiban szavaink gyermekkori történetére ismerek. Pozitív, és főleg, csendes világ. Petőfi szavai, sorai, magukba itták az akkori világ végtelen csendjét. Nem volt könnyű világ, de a természet ritmusa, gépek, elektronika nélküli világ volt. Kifejező erőben. Szavai: csupa képesség a reményre. Gazdag emberi találkozások. Emberségünk auráját szavaink, leírtak és megosztottak, tovább hordozták.
Jó lenne, ha ezek a csendes nyári esők Bach Francia szvitjének hangján szólnának. Kimosnák belőlünk, ahogyan "negativitásokba" kapaszkodunk. Mert beszállva az autóba, a reggeli mise után, az újra-indult rádióban egy másik szentbeszédet hallok. Tágra nyílik a szemem. Katonai induló pattogású prédikáció. A lelkész - mint később kiderül, evangélikus, bár bármely nagyfelekezet lehetne - emelt hangon dicséri az elkészült új egyházügyi törvényt. Indulattal ismétli a nagypolitika - az állam - jelszavait. Persze, a történelmi felekezeteknek nagyon jó. Magam, a távolból hazatérő ember, csak félek: nem lesz jó, hogy ezentúl a "negativitásokhoz" dörgölőzhetünk, hálásan. Hogy iskoláinkat finanszírozza az állam, s közszolgálati tevékenységét megbecsüli. Rendben; de valahogy még sincs rendben. Mert mit szólna majd a mindenkori állam, ha egyszercsak "pozitivitásért" kiáltanánk? "Szabadkatolicizmusért", "szabadreformációért", "szabadevangéliumhirdetésért"? Rámutatva, hogy ez az elit - miként sorban az összes megelőző és rákövetkező többi - mit sem lát szavaink bénultságából? A pszichés tér és a lelki tér sebeit tisztelő és megfigyelő hatalom: naivitás? Nyelvünk általános állapota predestinál arra a fajta "negatív passióra", amiben élünk. De nem, nem, csüggedni nem szabad. Mert mindennél erősebb bennünk a "pozitivitás" iránti lázadásra való hajlam.
2011-07-24
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése