Állatkerti séta

A debreceni állatkertben szombat délutáni séta. Vendégem szenvedélyesen érdeklődik az állatok iránt, különösen a csacsik vonzzák. Gyerekkorában sok időt kellett kórházban tölteni különféle műteni, s vigasztalást a csacsik jelentették, mellyel a szülők "kompenzálták".

Kánikula. A szomszéd vidámparkból a Campus fesztivál színpadai ontják a zenét. Barátom kérdezi, hogy lehetséges ez? Az állatokat, melyek hallása ezerszer érzékenyebb az embernél, sokként éri a hangzavar. És szenvednek. Akkor is, ha nem látjuk. Kizárt, hogy ez felmerült volna, hisz évek óta az álletkerttel szomszédos Vidámparkban és a Nagyerdő szomszédos területein folyik a fesztivál.

Állatkertben évek óta nem jártam. Most, visszagondolva, meglep az állatok melankóliája. Legtöbbet a Makakói majmok  ketrecénél időzünk. Vidám kis teremtmények lennének, de mégis, láthatóan szenvednek a bezártságtól. Az okos ember elektromos kábelekkel, "villanypásztorral" előzi meg, hogy kiszökjenek.

Megfigyelem, hogy a bokor egy helyütt ráhajlott a villanypásztorra. Miért nem másznak ki? Ha félelmükön az áremütéstől túl tudnának emelkedni, a ránőttt bokron át szabadulhatnának? S amiért nem teszik, vagy mert nem elég intelligensek (kétlem), vagy mert pontosan tudják-érzik, nem tudnának visszamászni társaikhoz.

Zsiráfok körbe járnak. Két oroszlán kiterülve a napsütésben. A pávián ketrece - szűk, sűrű rács - a legszomorúbb. Ami leginkább meglállásra késztet és megrendít, a két fekete pókmalyom a házukba bevezető rács-alagutukban. Egyikük mozdulatlan. A másik monoton ritmusban simogatja kezét, mely mozdulat végén arcával tenyerébe temetkezik. Lehetetlen, hogy ne akarna valamit elmondani arról, amitől nem érzi jól itt és most magát.

Ezek az állatkerti képek peregnek vissza és vissza bennem. Életünk kényszereibe zártan, ha nem tesszük fel magunknak a kérdést, "mi a jó élet?", magunk vagyunk e malankolikus ketreclakók. Miközben szabadságnak nevezzük önmagukba (de önmagunkba soha vissza nem térő) vissza térő köreinket.

2013-07-20

Az én (megtett útjá)-t szeretni tanulni

 

 "Azonkívül épp az igazi költő [ikon-író] becsüli is azt, amit legyőzött, aminek ellenállásán keresztül sikerült megörökítenie ihletét [látomását], ami másképp füstbe ment volna" - mondja Pilinszky. Ő a nyelvről, mint költői megfogalmazást megelőző eleve adott közegünkről beszél, mellyel szemben a költészet megvalósul.

Az ikon festőjéből is születik. Mindabból, amit "nyelvként" látomásokat, emlékeket magunkban hordozunk. Voltaképp személyes történelemként, mely a nagytörténelem és a körülvelvő kultúra nyelvének belső lenyomata. A készülő ikon eme benső történetünk elfogadására tanít. Sőt, az ikon előttünk kibontakozó szépsége még tovább megy: megtett utunk egészét, a maga totalitásában, szeretni tanít.

S Pilinszky önmegfigyelése itt fontos tanítónk. "Hát ha már a vers [ikon] születéséről beszélünk, semmiképp se hanyagoljuk el azt az előzetes állapotot, mondhatnám a fogantatásnak azt az örökös állapotát, amiben a költő [ikon-író] örökösen él. Ha valaki megkérdezné tőlem, mikor lettem költővé nem tudnék rá becsületesen felelni. Egyes költők megvilágosító eseményekre, fordulatokra emlékeznek vissza. A dilettánsok rendszerint valami nagyon költői eseményre, mint pl. mikor először meglátták a tengert, vagy az anyjuk halálára. Már közelebb jár a kérdéshez az, aki úgy teszi föl: mi tett költővé. Talán a legszembetűnőbb, legállandóbb jele a költői alkatnak az az örök figyelem, a lankadatlan, ugrásra kész éberség. Költőnek lenni föltétlenül kimerítő és emésztő állapot." ("A mű születése", A mélypont ünnepélye, I. Kötet, Szépirodalmi Kiadó, Budapest 1984, p.31.)

Azaz: nincs összeszedettség megtett utunk egésze nélkül. Életünk a maga (befejezetlen) teljességében szükséges hogy az istenire hangolt figyelem megszülessen bennünk. Minden, ami voltunk, a kegyelem mellett, szintén forrása embertársa, élővilágra, épített környezetünkre irányuló figyelmünknek.

2013-07-08

A személyiség ("megtérés"), mint ikon-alap

 

Az első szín-tömbök felvitele: "kis-szenvedéstörténet". Az ikonalap kréta-fehérje még mezítelenül átüt. S a kiválasztott szín-tömb (estemben Mihály arkangyal vörös tunika-része), rétegnek rétegről kell egymásra rakódnia, lassan fejlődik. Mert a felvitt rétegnek száradnia kell. És ez a passió, énünk megtöretése, miközben figyelmünk gyürkőzik a létrehozandó formával.

S ez az imádság ideje. Az ikon rétegről-rétegre fejlesztése, a száradások ideje, megkívánja a várakozást. Ez az alkalom az imádság ideje.

A 142. zsoltár kívánkozik ide. Párhuzamos "ikonalapozás". Elmondja milyen a megformálatlan emberi bensőnk, szétszótságunk és dekoncentráltságunk, mind saját életünkben, mind a világ életében. "Ne szállj perbe szolgáddal, mert egy élő sem igaz előtted!" (Zs 143,2-3) Az apró kudarcok a réteg felvitelekor (berepedések, túl sok tojás), s maga figyelmünk intenzitása: küzdelem. Töredékességünkbe kapunk bepillantást. Tükrünk e küzdés: a kéz és anyag nem engedelmeskedik kezünknek és látomásunknak. Ez mérlegre tételünk a Teljességgel szemben.

"Mert ellenség üldöz engem, földre tiporja életemet, sötétségbe taszít, mint a régen meghaltakat. Lelkem elcsügged bennem, szívem megdermed belsőmben." (Zs 143,3-4). Az ikon leendő rétegegei: párhuzamosan mutatnak rá múltunk nehézkedő rétegeire. Miközben a születő ikon ellenáll képességeinknek és teremtő akaratunknak: látnunk kell, mi az ami érintetlen és bevilágítatlan belsőnkben. "Alapozatlan". Valami miatt ellenállunk a "Forma" születésének. S ezt a lázadást, fájdalmas tehetetlenséget meglátni bennünk: alap és kezdet.

Ám, amikor "emelkedni kezdünk", a kudarc és erőfeszítés végtelennek tűnő (kimerevült) percei után: a béke születése, szintén Bennünk; immár nagy B-vel.

S az ikoníró lelkiségének döntő eleme ez a szabadabban lélegzés. A tegnapból, a személyiség "sötétségéből" és frusztráló "árnyaiból" az összpontosítás derűjébe. Ez a megtérés a benső ikonunkban (átalakuló pszichénkben) feszülő lenvászon. Az ikon eredetijében feszülő lenvászon-Krisztus arc lenyomat. Bennünk, látásunkban is létre kell jöjjön.

2013-07-04

Múltunk értékelése és felértékelése

A megmunkálandó ikontábla: életünk szimbóluma. Mint Pilinszky írja "A mű születésében", a vers/ikon, mint ideális költői (vallási) kép nyersanyaga, a nyelv (történetünk) megmunkálása ellenében történik. Szembemegyünk az alkotói képzelet által átvilágított "múltunkkal".

Az ikon-író lelkiségére alkalmazva mindezt, azonban, sajátos, pozitív dialektikával találkozunk. Egyrészt az anyaggal küzdve szembesülünk múltunk "káoszával". Figyelmünk (életünk) összeszedetlenségének megtapasztalása ez - az isteni fényben, ami a megfestendő Ősképből, mint Krisztus valódi Ikonjából ragyog ránk. Azonban ez a "nyersanyag", bűneink és örömeink, félbemaradt, befejezetlen múltunk és jelenünk: nem csupán "negatív" ítélet.

Az ikon megrajolásának folyamatában éljük át, hogy az az intenzív figyelem, amelyre Isten meghív bennünket, párhuzamosan, értékelése is életünknek. Életünk - töredékességünk - nyersanyaga fel-értékeltetik. Értékes. Ezt mondja ki az ikon-írás sor-vezetője, a Kegyelem. Hiszen múltunk "káoszából" ábrázoltatik ki Isten-képmásúságunk, "több", azaz "fókuszáltabb" önmagunk.

A kánon, azaz az ikon megírásának szigorú szabályai, szorosan belesimul az anyagba. E szabály-rendszer nélkül "ihletünknek" nem lenne valódi vezetője. Muszáj látásunknak e Törvénybe tisztulni és egyszerűsödni. Szemünk eme "átistenülése" nélkül csupán "merő formai és nyelvi (képi) bravúrokra" lennénk képesek. Megfestett ikonunk semmiben nem különbözne a világ képeitől - és történetmondásától. Amit produkálnánk, nem lenne több, mint "békebeli katonai parádé" a valódi küzdelmén (önismeretén) átment szem és értelem igazi "győzelmi felvunulása" helyén. Ahogy Pilinszky fogalmaz: "A magam részéről inkább kedvelem azokat a költőket, akik valamiképpen nem született formaművészek, hanem formaművészekké váltak: azaz megtalálták, mert bátrak voltak megkeresni a saját problematikájukat és csakis az igazi, végzetszerűen számukra megadott ellenállások ellenében játszották ki a költői és formai bravúrjaikat." ("A mű születése", A mélypont ünnepélye, I. Kötet, Szépirodalmi Kiadó, Budapest 1984, p.31.)

Az ikont, életünket, írva: szembesülünk "saját problematikánkkal". Minden bukásunk és jóra való képességünk, ezt kell tudatosítanunk, értékeltetik és felértékeltetik. Átalakulunk - bármilyen paradoxon is - önmagunkba. S amikor az ikont írjuk, valóban tanúságot teszünk, a Megtestesülésről. Nem csupán Isten inkarnációjáról a látható, "megfesthető" Jézus Krisztusban. De tanúságtétel a bennünk rejlő jóról is, jóságba testesülésünk képességéről. Mely épp úgy bennünk van, mint Isten Országa.

2013-07-04

Ikonfestés (alapozás)

Ikonfestés (alapozás)

Először festek ikont. Mondhatni, húsz éve után veszek kézbe ecsetet újra. S ráadásul egy egészen más műfajban. Tesztje ez a türelemnek, és iskolája (a pótvizsga szorongató érzésével) az önismeretnek. S az a legkevesebb, hogy az ember szembesül a megkopott, s nullára csökkent (egykori) technikai tudásával. Technikai tudás, mint ilyen, az ikon festésben, egyszerűen nincs. Ügyetlen kezem: az én (egó) sziklazátonya.

S valóban, az elso vonalakkor, az ikon-minta átmásolásakor, szinte elviselhetetlen a szembesülés. Sem a vonalak, sem a szem nem engedelmeskedik. Az ikon (az átmásolandó őskép-eredeti) egyszerűen szembesít: múltam, jelenem, koncentrációm teljes hiányával.

Az ikontábla csiszolása már bevezetés volt ebbe a tudomásulvételbe. Meglep, fizikálisan mennyire igénybe veszi az egész testet az alap ki-, és megmunkálása. Az egész test bevonatik. S már ez az anyaggal szembe-találkozás szemembe mondja: káoszból, egész életem kialvatlanságából érkezem. Még jóval az ikonon uralkodó fordított perspektíva megrajzolása előtt - életem megszokott, "összetartónak" hitt perspektívái épp most omlanak össze.

S az alak, kölönösen az arc átrajzolása frusztrál. Épp a legfontosabb helyen nem állnak össze kifejezővé a vonalak: az arcon és a kézen. Különösen a szemeken.

Mégis, ráhagyatkozom a másolás mechanikus rendjére. S benn, imádkozom. S a koncentráció első, lassú és verejtékes képződése megnyugtat.

S itt jut eszembe a napokban Pilinszkitől olvasott esszé, "A mű születése". Meglepően rokon a koncentrációért küzdő ikon-író lelkiségével. Mert az ikon alapozás fizikai, s később esztétikai küzdelme, döbbenetesen ugyanaz a rokon út.

Az ikon-tábla vers összefüggés, mint nyitókép. "A vers anyaga a nyelv. Mit jelent ez? Hogy a nyelv ellenében kell megvalósulnia, a nyelv konvencionális jelentése ellenében kell kimondania valamiképpen az egyszerit." És: "A vers [ikon] lényegében ellentétes anyagával, a nyelvvel, s mégis egyedül általa, vagy pontosabban ellenére tud csak megszületni."

Az elkészült ikon és a nyersanyag (tábla, festék és az ikon fényében át nem világított életünk) feszültsége az a költői figyelem, amiről Pilinszky beszél.

Önmagam és a világ távolságát megteremteni, meglátni, majd szemlélni. Ez szabadulásunk a mából. Hogy áthatoljunk ezen a mán, mint ikonunk nyersanyagán, s belássunk jövőnkbe, majd kommunikálni kezdjünk a jövővel.

2013-07-04

Újratanulni a költői figyelmet

Pilinszky János legkorábbi esszéit olvasom. 1943. Pilinszkyről tudjuk, mennyire a figyelem művészete az övé. Szinte túlszárnyalhatatlan az intenzitás és koncentráció amivel világa részleteit az emberi figyelembe öleli. A világot mint minden részletében jelentős ikont szemléli. Tárgyak, tájrészletek; az emberség auráján belül. S mégis, e legkorábbi írásai tárják fel: mi az a végső meder ami a megfigyelt "használati tárgyakat", az élet külső tényeit, egységbe rendezi. A szolidaritás. Szolidaritás a világából idegenbe szakadt emberrel; mint szenvedővel. A hadifoglyok iránti figyelme - minden más tárgyi figyelmet megelőz. 1942 tavaszán írja: "Igazi megpróbáltatás azonban számukra az este, a pihenés órái: ilyenkor eszmélhetnek csak rá gazdátlan sorsukra, a szülőföld vigasztalhatatlan hiányára, valahol a Szajna partján hirtelen abbamaradt életükre." (Misszió a hadifoglyokért, Élet, 1942. november)

Francia hadifoglyok. A hivatalosan ellenséget a haza és otthon közös tapasztalatában látni képes szolidaritás: hitelességének és egyetemességének alapja. Ez a törzsi határokon való eredentő átlépés emeli Pilinszky költészetét nem csupán kora, de korunk fölé is. S ez az "is" a döntő. Újra olvasásának aktualitása. Mert ennek az intenzív figyelemnek a titka az, ami izgat.

Már ezek az első publikációk figyelme intenzitásának csúcspontján mutatják a költőt. Az életmű kezdetén már röntgenlemezként feszül előtte a "magyar táj". Számomra ez a koncentráció a legfeltűnőbb; s mostani újra olvasása aktualitásának alapja. Mert újra hallgatni Pilinszkyt, tekintentetének újra tanulása, elsősorban.

Figyelmének intenzivitása, épp akkor, 1942-43-ban, nem lehet véletlen. December című írása egyszerre gyönyörű jelen idő és kiteljesedés felé futó Passiótörténet. "Észrevétlenül érkezett az éjjel, mintha valaki lopva fehér krétával rajzolta volna körül a házakat, a fákat, a sötétből elváló ablakpárkányokat. A Halászbástya körbefutó tornyai szikrázva állnak a hamuszín ég peremén, s a hidak mintha megereszkednének súlyuktól az ólomszínű Duna felett. Puha köd tömi el az utcákat, a távolságok megenyhülnek, úgy hiszed, hogy a szobádban járkálsz. A pálosok kolostorából nehezen emelkedik fel a harangszó és kurtán belefagy a levegőbe; a villamosok sűrűket csöngetnek, s a szomszédos jégpályán már kora reggel megindul a korcsolyázók eleven körhintája.... A hegytetőn ingujjra vetkőződik a síelő, botját a hóba szúrja... Haját kisimítja homlokából, messze a menedékháztól, csukott szemekkel szívja tüdőre a sugárzó, éles magányosságot." (1942. december 17.)

Történelmi kataklizmák előtt, vajon mindig megszületik, ez az intenzív figyelem? Most, amikor tájainkra, életünkre mind kevésbé figyelünk? S vajon mik lehetnek e költői (emberi!) figyelem újra tanulásának következményei? Nemde ez a konok megfigyelni és ölelni tudás az alapja, hogy meginduljunk a világ - s benne önmagunk - elvarázstalanodásának visszaútján?

S e korai írásokban bukkanok rá eme kollektív fogságunk szimbolikus megfogalmazására. Az elvarázstalanodás: figyelem és idő-érzék vesztésünk. Isten- és önmagunk vesztésének szimbóluma a Pilinszky által megfigyelt "zsebóra elvesztése", kiesése figyelmünk fészkéből. "Négyszáz éve annak, hogy az emberiség kezébe csúszott az idő: megszületett az első zsebóra. Azóta az eddig zajtalanul kisikló pillanatokat nyugodtan tenyerünkbe foghatjuk, akkor hallgathatjuk ki a mulandóság [Isten, szeretteink, hazánk] szívverését, amikor éppen eszünkbe jut. Egy kicsit talán el is kényeztetett minket ez a csodálatos műszer, érzéketlen közönnyel viseljük, élünk vele, akár a levegővel. Csak ha kihagy szorgalmas körförgása, eszmélünk rá zavartan, micsoda fontos szerepet játszik életünkben, milyen tétován, bizonytalanul puhatolózunk nélküle a világban, akár a magára maradt vak egy belvárosi utca forgatagában. Idáig észre sem vettük, mint a legtöbb csodát - az eget, a földet, meg a csillagokat -, s most mintha egy zavartalan szerelem szakadt volna meg, fegyvertelenül kerülünk szembe a múló idővel.... Hálátlanok vagyunk, s ha csodáltuk is, csak gyermekkorunkban csodáltuk, hajoltunk föléje ámuló tisztelettel, csak addig volt rejtély, míg ki nem lestük aranyló fogaskerekeibe zárt titkát, hogy azután gégle száműzzük képzeletünkből." (A zsebóra négyszáz esztendeje, 1943. január 31.)

A tét: Európa, a demokrácia, és életünk elvarázstalanodásának visszafordítása. Mert Pilinszky költői figyelmének újratanulása nélkül mind bentebb menetelünk egy elmélyedések nélküli Európába és hazába. S olyan lesz az életünk, amilyen a tekintetünk.

2013-07-03

Visszatérés

A hazaérkezés, nincs jobb szó rá, eufóriája. Szombathely, Dozmat, Pomáz, Budapest. Ismerős és élet alakította útvonalak. Régi szobám. Itthon maradt könyvtáram.

Elsősorban nyelvi határátlépés ez. Ismét. S szokni, belefeszülni, a meghökkentően túlpolitizált mindennapokat. A nyilvánosság is, első benyomásom ez, extrém mértékben túl-politizált. A megfontolandó megfigyelés: a magánszféra is.

Valami, talán a távolságban eltöltött idő, nem enged visszamerülni, beolvadni "közmagyarságunkba". A tiltakozás itt van bennem, s küzdeni fogok a reményre hangolt szavakért. Mert az emberi szó természete az, hogy mindig törekszik kinyitni a "mát".

S  van mit tágítani; elsőként is a - számomra már múlt időből, jövőből? szemlélt - kolostor-falakat. Muszáj reményből élni: hisz ezeket a falakat akár szellemi és emberi börtönömnek is érezhetném. Mert minden emberi helyzetünk csak annyiban váltható meg, amennyiben nyitott a megváltásra. Befogadni a külső történetet, a vendéget, az idegenből érkező vándort, tudást és tapasztalatot. Ha a környezetem nem kíváncsi történetemre (a szem tartalma), attól én még kíváncsi vagyok az ő szemükre, amit és ahogyan látnak. S láthatunk, kis erőfeszítéssel, közösen.

Megfigyelni ezt a labirintust, belülről, már ezerszer tettem. Most igyekszem mindezt kívülről. Arra a szemre, retina-képződésre figyelni, ami, mintegy második szemként, kialakult. S kíváncsi leszek, miről beszélhet majd az a "kolostoron" kívüli szem, amivé lettem.

A hazatérő-kinn élő szemről, tegnap esti olvasmányélményem. Régi könyvtáramból. Pilinszky János írja az Egy lírikus naplójából (1976). "A nagy művész legfőbb feladata, hogy újra és újra semmit tudjon. Csak akkor képes megismételni azt a rendkívüli monológot, amit a csecsemő folytat egy-egy különálló tárggyal az összefüggések mindennemű könnyítése nélkül.

Egy gyerek monológja a világ szüntelen keletkezésével érintkezik, míg a felnőttek menthetetlenül az összefüggések okos, könnyítő, de kétségtelenül másodrendű szintjén igyekeznek bármit is megérteni és elhelyezni. A fölnőttség - ha ugyan sikeresnek nevezhető - a konstrukciók táguló körében él. Egy csecsemő önmagában néz meg mindent, s így, ha nincs is áttekintése, a keletkezésről mérhetetlenül többet tud, int mi, akik beszélni tudun már a világ legalábbis helyi struktúráiról... Minden igaz művészet kizár mindennemű rutint. A dadogás az ékeszólás alfája és ómegája." (Új Ember, 1976. augusztus 1.)

Megpróbálom, hosszú hónapok hallgatása után, életre kelteni ezt a londoni, s nem londoni, naplót.

2013-07-02