A csornai Premontrei Apátság reggeli miséjén veszek részt. Ezekben a meleg, dióbarna stallumokban mindig elálmosodom. A szünidőben, szokatlan a kolostorban a korai kelés (előtte reggeli imádság), ki-kihagy a figyelem.
Az átváltoztatáskor hirtelen ébredés fut át rajtam. A fiatal szerzetes-pap, János a kehely fölé hajol. Éveken át, naponta láttam ezt a kelyhet. A nemrég elhunyt Ödön apát kelyhe. Szerette. (Nekünk, rendtársainak igazán soha nem tetszett egyszerűsége, fura formája.) A pillanat, s ezek a percek, egy második konszekráció. A kehely hologramként vetíti, s hozza a jelenbe Ödön apátot. Érzem, ő tartja a kelyhet – arcom mögött, emlékezetemben, mindenképp. Ő misézett vele.
Megérint, mennyire képes a személyt hordozni a kehely. Évtizedeken át egy voltak. Tere máig befogadja és sugározza őt.
E reggeli látomás segít meglátni azt a másik Kézt, aki most a kehely fölé hajol. A kehely közvetíti őt, a fiatal, palesztínai, első századbeli férfit. A Názáreti Jézust. Megrendítő, ahogy évszázadokon át kezében tartja és jelenlétével megjelöli kelyheinket. Hihetetlen, de így van, és itt van. Tanít, figyelhetünk rá, konzultálhatunk vele, tanácsot kérhetünk tőle. Csak mi, a világ elvarázstalanodásának gyermekei nem vagyunk itt. Hiányzunk ebből a szent térből, nem vagyunk jelenvalók számára. Európa, banális hétköznapi jövés-menésünk, nem lépünk be (mert nem tudunk, s nem akarunk) a Feltámadás lehetőségébe. S napi megújulásunk helyett imádjuk a béke hiányát, a háborút. Meggyőződésem, hogy Ödön apát kelyhének és a fegyverek ellhallgatásának, egyszeri, és megismételhetetlen köze van egymáshoz.
12.08.2022
Abbot Ödön's chalice (in memoriam Dr Horvath Lorant Ödön, abbas-emeritus)
I am attending the morning mass of the Premontrei Abbey in Csorna. I always fall asleep in these warm, nut-brown stalls. Getting up early in the monastery (before the mass, there is morning prayer) feels unusual for me, and my attention is often absent.
At the moment of the consecration, a sudden awakening runs through me. The young monk-priest, János, is leaning over the chalice. I saw this chalice every day for years. It had belonged to the recently deceased Abbot Ödön. He loved her. (We, his fellow monks, really never liked it. It was kind of simple, with an awkward shape.) The moment, and these minutes, are a second consecration. As if the chalice was projecting a hologram: it brings Abbot Ödön into the present. I can feel him holding it - behind my face, in my memory, definitely. He had said mass with it.
I am amazed how much the chalice can carry the person. They were one for decades. It still radiates him.
This morning's vision helps us to see the other Hand that now touches the chalice. The chalice conveys him, the young Palestinian man of the first century, Jesus of Nazareth. The way he holds and marks our cups with his presence is touching. It is unbelievable, but this is true, and he is here. He is teaching; we can listen to him, we can consult him, we can ask him for advice.
It is only us, the children of the world's disenchantment, who are not here. We are absent from this sacred space, we are not present for it. Europe, our banal everyday comings and goings, we do not enter (because we cannot and do not want to) into the possibility of the Resurrection. And instead of our daily renewal, we worship the lack of peace, war. I am convinced that Abbot Ödön's chalice and the silencing of the weapons have a unique and unrepeatable connection.
12.08.2022
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése