Vodafonos történet

 

Erősen gondolkodom, leírjam-e ezt a „vodafonos történetet”. Annyi minden más, fontosabb történik az emberrel és szeretteivel. Miután a kórházi események túl személyesek, legyen mégis megörökített ez a pillanatkép.

Egyszerű történet. Minthogy csak a nyarakat töltöm itthon, 2009-ben egy ún. usb-kulcsos mobil internetet vásároltam. A Vodafone-tól. Feltölthető, mint a kártyás telefon. A szerződés szerint, ha az ember bizonyos adatmennyiséget elhasznált, akkor „lejárt”. Ha újra feltöltötte, minden kezdődött elölről. A lényege az volt a történetnek, hogy a feltöltött adatmennyiség egy évig felhasználható volt.

Hazaérkeztem, feltöltöttem. S jön az sms értesítés, hogy „heti internetjegyét aktiváltuk”. Egyből sejtettem, hogy a Vodafon, a korszellemnek megfelelően, egyoldalúan szerződést módosított. Ügyek intézések közben, gondoltam, az üzletükben érdeklődöm meg, mi is az új rendszer.

S a tanulságok innen kezdődnek. Debreceni fő-üzletük. Sorszámos szólítás. Igenám. Csakhogy a péntek délelőttön, egy-egy ügyfél, harminc, negyven percet eltölt.

A kiszolgálók gyorsíthatatlan melankóliában. Következetesen kivárják a húsz-harminc-negyven percet. A várakozók türelme fogytán fogy. Középkorú nők és férfiak adnak egymás közt hangot nemtetszésüknek.

A benyomásom az, hogy érdemes megfigyelnünk ez az „ikont”. A cég üzletpolitikája és szervezeti kultúrája: a helyi egységtől a csúcsvezetőségig belesűrűsödik a jelenetbe.

Az árak, eszméletlenül, mennek egy ideje felfelé. Versenyt ígértek, csökkenő árakat. Sem verseny nincs, sem csökkenő árak, sem valódi szolgáltatás.

„Igen, két hónapja megváltoztattuk a szerződési feltételeket. Küldtünk önnek is smst.”  Nem számít, hogy egyoldalúan. Hisz: az apró betűkben mindig ott van, hogy bármikor megváltoztathatják a kiszabott árakat, sőt a terméket is megszüntethetik. Csak maga a logika. Kristálytiszta. Ezentúl havonta fel kell használni az internet-adatmennyiséget, mert ha nem használja fel a vásárló, egy hónap múlva automatikusan lejár. A havijegy, három vagy négyezer forint. S ez, csak internet, nem telefon SIM.

Ez, urak, nem fair play. Ám a lényeges megfigyelés nem is a Vodafon leplezetlen arca. Profitot, minél többet, szolgáltatás nélkül, minden áron. Az a bizonyos szervezeti kultúra nem ér véget, gyanítom, a Vodafone management-tel. A többi, hasonló profilban utazó cég is, ugyanígy gondolkodik. Muszáj, hogy így gondolkodjon. Mert piaci monopolhelyzetükkel visszaélve megtehetik.

S a hírt tegnap hallom, s ide csatolom. A nemzeti mobilszolgáltatót nem alakulhat meg, a bíróság érvénytelenítette a megnyert pályázatát. Merthogy az nem jól lett kiírva.

Nos, ez egyre inkább a Pilinszky versbeli ország. A jog pázsitján, napsütésben, semmiért-senkiért nyáladzó bírák. Tévedhetetlenek. A mindenkori nagyra nőtt Szervezeti Kultúrák és status quo-k védelmében.  

S most felötlik Edward Mendelson Later Auden című tanulmánykötete W. H. Auden angol költő amerikai éveiről. Szinte Bartókkal egy időben „emigrált”. Szellemi fejlődésének íve ragad meg. A kor minden illúzióján átment. S mint költő megfigyeli. A tizenkilencedik századi liberalizmus és felvilágosodott embereszmény produkálta a legbrutálisabb kizsákmányolását egyénnek, közösségeknek.

Mint említem, a kórház miatt nincs időm „elemezni”. Csak a szép új világ mítoszából előmászó melankóliát figyelem. Melyet akár egy megfoghatatlan diktatúra jelzőjével is illethetnénk.

2012. szeptember 18.

W. H. Auden: Az ismeretlen állampolgár

Ezt a márvány emlékművet
az állam emelte
JS/07/M/378-nak

A Statisztikai Hivatal olyan személynek nyilvánította őt, aki
a hatóságoknak okot sosem adott panaszra,
s minden róla szóló jelentés egyetértőleg mondja ki,
hogy szent volt ő, az elavult szónak modem értelmet adva,
mert mindenkora szélesebb Közösség érdekeit szolgálták tettei.
Leszámítva a háborút, egy gyárban dolgozott
nyugbéreztetéséig, s felmondást sohasem kapott,
mert elégedett volt vele a Fudge Motors Rt., a munkaadó.
Mégsem lett sztrájktörő, nem vallott fura nézeteket,
szakszervezete szerint tagdíjat rendszeresen fizetett
(adataink e Szakszervezet megbízhatóságáról igazolják a fentit),
és szociálpszichológusaink egybehangzóan jelentik,
hogy népszerű volt társai körében, s szerette az italt, ha jó.
A Sajtó meggyőződése szerint újságot naponta vett,
s minden tekintetben normálisan reagált, olvasva a reklámhirdetéseket.
A nevére szóló kötvények bizonyítják, hogy egyszer
kórházba utalták, de gyógyultan tért nemsokára vissza.
A Termeléskutató Intézet s az Életszínvonalvizsgáló Hivatal egyaránt igazolja,
hogy megértette, mily előnyös a részletfizetési rendszer,
s megvolt mindene, mit sehogy se nélkülözhet a mai ember,
frizsiderje, autója, rádiója és gramofonja.
Minden közvéleménykutatónk örömöt érez,
mivel nézeteit az idők szellemével összhangba hozta:
békében békepárti volt, s ha kitört a háború, bevonult az ezredéhez.
Nős volt, s öt gyermekkel emelte a népszaporulatot.
Abban a korban e szám épp megfelelő volt, vélik a fajkutatók,
és nevelési rendszerükbe sosem avatkozott, jelentik az oktatók.
Szabad volt? Boldog volt? A kérdés lehetetlen:
tudnunk kellene róla, ha bármi nem lett volna rendben.

Kálnoky László fordítása

A növekedés teológiája

A növekedés teológiája

Érdekes kifejezésre bukkanok. Az „egyháznövekedés teológiája” illetve az „egyházfogyás teológiája”, mint két stratégia. David Goodhew gondolatai a Durhami Cranmer Hall, St John’s College munkatársa. A szerkesztésében megjelent munka címe, Church Growth in Britain: 1980 to the Present (Ashgate).

S a töprengések szűkebb háttere. Ma az M1-en református istentisztelet közvetítés volt Böcsről. A Duna TV-n Czakó Gáborral a Beavatás sorozat, egy időben, Keresztelő János személye. Az első: szép, kívül-belül felújított templom. A településnek és egyházközségnek megtiszteltetés. Ami szembeötlik, nem is annyira az ismerős képsorok, a nagyon foghíjas padok, idősebb illetve felső-közép korosztállyal. A gyerekek hiánya ugrik ki. S mint annyiszor a vasárnapi istentiszteletek közvetítésén: rutinszerű gondolatok. Tiszteletből nem mondom, hogy elcsépelt gondolatok. Sokkal inkább, amit az arcok visszatükröznek. Alvó tekinteteink. S nem, nem a templomban ülő hívő a hibás: hisz ő csak a szövegre reagál. S egy vasárnapi istentisztelettől még csak forradalmat sem várunk el. De parányival több életet és izgalmat, igen.

Czakó Gábor elmélkedése egy kiállítóterem közönsége előtt. Tisztelem Czakó fáradhatatlan eltökéltségét. Kereszténységről beszélni ott, ahol, egyébként, alvó-hátráló-csendes templombensőink vannak. Kinyitja az ottani tért. Ám valahol, az érzésem az, hogy amit „paposan” elmond, inkább kritikája a prédikációknak. Nem nagy igény, de valahol, az átlag pap kéne hogy ezen a nívón megszólaljon. Pedig: Czakó Gábor is, egy más szempontból, alvó közönségnek beszél. Fiatalt, itt is, elvétve sem látni. A kamera persze rá-rámegy arcokra. El-elcsíp egy-egy megelevenedő gesztust, bólintást. Amikor Czakó tényleg érint és valamit kimond.

A két kép jelentősége, hogy a közösség, a tágabb Közösség, fájó alvását mondja ki. Lelkek, eszmék, így-úgy, de még működő közösségeink magára maradottságát. Nyoma sincs a szellemi frissességnek, a helyzeten túlmutató kérdéseknek. Ami egyszerre tűzne szóhegyre: felső-közép korosztályt, időset, és fiatalt.

S itt ötlik fel a „növekedés” és „fogyás”, mint én-kép. Növekedésben, vagy fogyásban látjuk-e magunkat. Azt hiszem, elhittük a világ alattunk hömpölygő tehetetlenségének, hogy az „egyházfogyás” szellemi képletében éljünk. Mintha a szekularizáció-tézis érvelése előtt mindenki, még ellenzői is letették volna a fegyvert. Szellemi zászlóikat. Elhisszük túlságosan is, hogy a mai világban természetes, hogy a hit, humán-műveltség kiszorul a szekularizáció sodrásában. Hogy a keresztény közösségek fogynak, adófizetők, hagyományos szerepek kiesnek. S törvényszerű, hogy ott tartunk, mint a böcsi templombenső-önmagunk.

Ám ez nincs így. Az a közösség növekszik, amelyben ez a növekedés „várt”. Azaz: szándékos, előkészület van rá. S ez, mindig, a helyzetről való őszinte beszéddel kezdődik. Mely gyökeréig, azaz, „válságról” szóló nyelvünkre kérdez rá. Még annál is többre: hogy milyen képletben gondolkodunk. „Növekedésben”, vagy „fogyásban”.

S David Goodhew egy-két gondolata, most közvetlenül szól. Az önmagukról növekedésben gondolkodó egyházak használják a kor „kereskedelmi útjait”. Azaz, templombelsőink és családjaink, lefordítják  az evangéliumot a nem egyházi közösségek, a külső környezet nyelvére. A „közvetített melankólia” magyarázata épp ez. Nem a fordításában élünk. Pedig, épp a fordítás tenne bennünket élővé és iránnyá.

S tovább tágul a kör, épp ezen a ponton. Nemde, a mindennapjainkat a reménytelenség poklaiban tartó közélet melankóliája is ugyanerre az okra mozdul? A szűkebb politikai érdekcsoportokban, „pártokban”, sincs meg az fordítás igénye.

S így következik be az, hogy a mára már adottság „pluralizmusokat” sem használjuk ki. Ha már adott a töredezettség és sokaság helyzete. Épp ez tenné fordításainkat valódi mélységűvé.

Igazi alázat, valódi realizmus, valódi félelemmentesség születne ebből. Mert a „melankólia”, az „egyházfogyás” soha nem végpont vagy belélegzendő közeg. Sokkal inkább elébünk húzódó, önmagunk vetette árnyék. A növekedés hiányának illúziója…

2012-09-09

Poszt-traumatikus stressz

Poszt-traumatikus stresszről beszélnek intenzív osztályon eltöltött huzamosabb idő után. Lélegeztető gép után. Nehéz, talán a legnehezebb utak ezek, testileg és lelkileg.

Hallgatom Obamát, most épp a hírekben beszél. Nem értem mit beszél. A propaganda ritmusa. Hangja pattog. 2009 ben a semmiért Béke Nobel - díj. Emberek reményét játszotta el. Drónország elnöke. Reménykedtem én is, valami változik.

Csurka Hatodik koporsójába beleolvasok. Mintha a híreket, demokratikus propagandákat hallgatnám, pepitában. Semmivel több, semmivel kevesebb ostoba gyanú, mint ami ami az arab-tavasz kapcsán történt. Sőt, Csurka talán különb a propagandánál, hogy végső stádiumos történelmi és személyes sebei őszinték.

A simabőrű Tarlós letiltotta és eltanácsolta. Szégyen. Németországban Hitler Mein Kampf-ját hivatalos kiadásban lehet kapni. Egy kiadótól, monopolizálva. Nem tiltják, így adják ki, hogy ne keltsék a tiltott dolgok kultuszát.

Csurka Trianonról beszél, zsidó összeesküvésről. Nem lenne szabad eltagadni sem az indulatot, sem Csurka nézőpontjában a torzulásokat. Bolond ez az ország, émelyítő reakciókkal.

A nagybecsű közönséget a tízpercenként bemondott gyilkosságok, ki, hogyan, kit ölt meg, nem zavarja.
Csurka démonjai, igen.

Ezért nem lesz ebben az országban soha sem egészséges polgári kormányzat, sem egészséges baloldali, vagy liberális kormányzás. Nem elhallgattatni kell a történelem őrületeit, hanem fáradhatatlanul cáfolni.

Csurka antiszemitizmusa az abjekt-irodalom része. Éppen-hogy, liberális és mindentudó urak, egy korszakot megítélni, önmagunkkal szembenézni, épp a "gyűlöletirodalommal" kell. S nem biztos, hogy egy szembenézésben Csurkát olvasni és megítélni értelmetlenség.

Csurka darabja nem született volna meg egy olyan világban, ahol a külpolitikai hírek arról szólnak, amiről. Most épp Iránról beszél amerikai akcentussal egy szakértő kormánypotentát mint a kapcarongyról.

Háború lesz. Iránt is megszórják majd. Szíriában is véletlen, a rosszfiúk majd vegyifegyvert fognak bevetni. S a jófiúk, good guys, majd beavatkoznak. S lesz igazságos per, mint Saif Guaddafinak.

Az intenzíven ma először láttam elhunytat. Elkerítve. Lepedőjébe göngyölve. Áldás a szenvedőre. Történelmünk is épp ilyen kiszolgáltatott, mozdulatlan testvér.

A rezzenéstelenarcúak

Martonyi János külügyminiszter. „Kitért arra is, a magyar külpolitika egyik sarokköve, hogy az Aszad-rezsimnek távoznia kell.” Cuki. Amolyan „antirákóczi.” A szíriai magyarok szabadulása utáni nyilatkozatával elveszítette maradék szimpátiámat.

Érdemes megfigyelni az ország nagyurait. Gerincük horizontális. Nyelvük szultáni udvar hízelkedéseibe való. És ezek a vezetőink. Akik függetlenséget és szabadságharcot szajkóznak. Közben kinyalják a világ Lócsiszárainak valagát.

Nem ragadtatom el magam. Csak a mindennapi ébredés. Ezzel a sunyi gerinccel adják el az anyjukat, apjukat, országukat, és ha kell, 56-ot.

Hazug világ. Hazug külügyminiszterek. Hazug hadügyminiszterek.

A szíriai ellenzék valagát kell nyalni. Most a divat. Drónvilágban.

Lám, a kicsiny, nemcsekernőnyi Magyarország is beszáll. A vörösingesekhez (és kékfehérsávossorbanállócsillagos). Einstand van. S a hordogurigatók halálra hízzák magukat.

Martonyi uram, a nagynyalás és nemzetárulás határosak.

Békét kéne hirdetni, és kimaradni, mert oda teccik raganni a nyelvével. Oda, akik majd élvezik, hogy drágul az olaj. A benzin, itt, főleg itt. S majd gerjesztik a feszültséget az elszabaduló árak és kirovandó sarcok. Teccik tunni, mint Caraffa zsoldosai, anno, Rákóczi idején. No, majd a Drónállamok helyi konfliktusgerjesztése lesz majd magunknak, „szabadságharcosmagyaroknak” selyemzsinór helyett. Hogy még Martonyi bácsinál is hosszabbnyelvűek jöjjenek, akiknek a nyelve olyan hosszú, mint Drónország zászlaján a sávok. Köröskörül.

No, a mesének vége. Az Orbán-kormány itt játszotta el maradék hitelét.

És nem mentség, hogy ez egy igen-igen kemény, kemény világ.

S nézek magam elé, főleg befelé. A jelenet az intenzív osztály folyosóján. Fiatal doktor adja tudtul a hozzátartozóknak. Nem mondhatja még ki hivatalosan, de orvosi szempontból a beállt agyhalál miatt a hozzátartozó halott. Emberséggel és türelemmel teszi. Mindennapi jelenet ez, egy sokkal valósabb országban.

Egyszer Drónország tábornokai, külügyminiszternői-asszonyai, stb., Drónalország tábornokaival, hosszú nyelvű külügyminisztereivel, Romulus-Augustulus (utolsórómaicsászár) stadionépítő miniszterelnökeivel, és versenyhosszúnyelvű ellenzékeikkel, egyszer már ebben a valós Magyarországban ébredhetnének fel. Országuk az intenzíven.

S Martonyi úrnak költői kérdés. Megadták, kit kell szeretni, kit kell utálni, és ki a menekült és ki nem? Röviden, hosszú nyelvűeknek. Kottára hányunk?

„Villog a monitor hallom a zajt/  Nem értek semmit,de érzem a bajt/ Beolvadunk ahogy tűnik a kép,/ Mint zöldben a zöld,vagy kékben a kék.” (Bikini)

2012-08-27

Drónok alatt (biblikus lázadások)

II. Rákóczi Ferenc Vallomásait olvasom. Nincs időm olvasni, szorít az idő más teendőkkel. Laponként haladok, lassan. Megfogalmazódik bennem, érdemes lenne megfigyelni közelebbről a Fejedelmet.

Meglep, megrendít összetett története. Katolicizmusa közös a császári udvarral. Janzenizmusa, melynek szellemében benső naplóját írja, korábbi keletű. Mai nyelven azt mondanánk, tele van szinte "ödipális" félelmekkel és szorongással a császári és isteni tekintélytől. Állandó bűntudat gyötri. A katolikus udvari intrikákban ugyanarra a szövevényre, függésekre, hatalmi zsarolásokra és perverziókra bukkanunk, maradandó (vallási) szervezeti kultúránkként ismerhetünk.

Szinte csoda, hogy fel mer lázadni, voltaképpen saját katolicizmusa ellen. Érvelése nem is elsősorban II. András Aranybullája, mely annak idején a nemességnek megadta a jogot a lázadásra az "ország rontó" király ellen. A felkelést, melynek élére állt, a bibliai prófétizmussal legitimizálja. Ez a hit és hivatkozás rendít meg. "Szegény alattvalóimat a telelő német katonaság tönkretette távollétemben, és ha velük voltam, erősen gyötörtek panaszaik. Eljutottak ezek a te füleidhez is, ő, szegények atyja, és kétségtelenül ezért estek meg a következők. A pogány zsarnokságra hasonlított a császári katonaság eljárásmódja a pénz kicsikarásában, és ezt még csak tetézték a bűnök. A fizetésképtelenek feleségén ugyanis erőszakot követtek el úgy, hogy az adósság törlése érdekében arra kényszerítették a férjeket, engedjék át nekik az asszonyokat, és a gyalázkodásokat a férfiak jelenlétében hajtották végre. Másokat megkorbácsoltak, olykor némelyek meg is haltak a korbácsolás közben. Még a jelentéktelen sérelmek és olykor a nyomorúság fakasztotta panaszok is okot adtak a halálbüntetésre." (Vallomások, Emlékiratok, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1979, pp.88-89.)

Istenem, micsoda küzdelmek és kincsek fölött járunk. Rákóczi portrék és égből fényképező robotbombázó drónok között. "Lefényképeznek minket az égből, édes/ Ránk a háború és a béke egyformán veszélyes." Ám akkor is ki kell írni a falakra: Pro Patria et Libertate.

2012-08-26

kairosz

Kedd. Napokban mise. Hátsó sor. X püspök kezét figyelem meg az egyetemes könyörgésnél. Jobb keze remeg. Csendes kereszt. Szavai derűsek, finomak, mint mindig. Egy gondolata megragad. Most, amikor napokban, órákban mérem az időt. Azt mondja, ahhoz az élethez képest, ami Jézusban vár ránk, beteljesülő örök Országában, az az öt, tíz, húsz, akár ötven év, amivel technikáink meghosszabbíthatják az életünket, valójában semmi.

Igen. Most kéne élnünk. Órát, napokat, heteket, éveket, évtizedeket...perceinket, teljesen. Az ember, betegeinket figyelem, nem az, amivé szenvedése teszi. Hanem amit spontán éveiben tapasztaltunk. Az élet, a gondok, gondtalan derűjében.

Hitem legarchaikusabb imáit tanulom. Kérni, teljes kiszolgáltatottságban. Nem magamnak. S halkan, a hegyek súlyával, átrendeződik bennem minden. S remélem, az evangélium öröme és bizonyossága majd, majd, újra megszületik.

Tudom, hogy az élet szép. Tartalmas. Csak itt, most, ezt a szépséget és tartalmat féltjük.

Nehezen, de eljutnak hozzám a hírek. Valójában a világ haldoklik, nem az élet. Rossz arcú felkelőivel. Rossz arcú diktátoraival. S meglegyint: azon háborodunk fel, amin nem kéne, s amin kéne, azon nem. Nincs erőm vezetni. Ezért tűnnek fel a benzinkutaknál az irreális árak.

A világ ül, hallgatja a híreket, s szurkol a "jóknak" és elítéli a "rosszakat". Benzinárak mögötti vezényszóra.

Harmadik típusú találkozások

Érdeklődtek többen, megszűnt-e a Londoni Napló. Nem, hisz, mint Bulgakov mondja, "kézirat nem vész el". Itthon újra. Írni lenne miről, de most vannak fontosabb dolgok.

Kórház. Mindenki feszült. Egy cigány család velem szemben. A férfi odajön. Ki van bent? Mondom. Nála? Öccse. Agydaganattal műtötték. Intenzív. Bármilyen abszurd a beszélgetés, felvidít. "Barkácsolt-e a hozzátartozója?" "Nincs egy kis vashulladék?" "Vagy ruha, bármi?" Az üzlet az üzlet. Persze, a látogatás céljáról is beszélgetünk.

"Maga mit csinál?" "Katolikus pap vagyok." "Aha, lelkész." "Mi is járunk a gyülekezetbe, a Németh Sándoréba. Szokta nézni az ATV-n?" "Igen, láttam néha." "Maga szerint melyik az igaz vallás?" - kérdezi. Itt az intenzív előtt kellemetlen lenne hitvitát nyitni. Nem is szándékom. "Nincs különbség. Amelyik gyülekezethez tartozik az ember, ott kell jobb emberré válni." De még nem adja fel, "Az Isten nem akart templomot". Barátságos, feszültségét is oldja a párbeszéddel. Magam is. "A gyülekezetük amikor istentisztelet van, akkor azt ugye valamilyen házban tartják. Szóval tető alatt, nem?" "De." "No, hát ez a templom, akárhogyan nevezzük."

S visszatérünk az üzletre. Mondom, jó, megnézem a pincét, s ha lesz lomtalanítás, szólok. Telefonszámot hozat feleségével. Számsor és név: Jani. Tulajdonképpen meglep az a természetesség, ahogyan kórház és mindennapok közt nincs számukra határ. S valahol ez a természetesség gyógyít.

Kérdezés a Magnificat-tal

Kérdezés a Magnificat-tal

B-év, 11. hét, H. (1Kir 21,1-16; Zs 5; Mt 5,38-42)

A jezraeli Nábot szőlőjének története elállítja történelmi lélegzetvételünk megszokott rendjét. Szó szerint mellbe vág. A Szentírás hirtelen minden ideológiából kivetkőztet. Modelljét adja minden háborúnknak. A győztesek szépítenek, és mindig megindokolják a hadüzenet jogosságát. Szisztematikusan felépítik azt. Ezt láthatjuk, mintegy varázsütésre, az afganisztáni, iraki, líbiai, szíriai háborúk óta. S közben nem történik más, mint épp a mai történetben. Nábot nem akarja eladni szőlőjét kert-szomszédjának az „Áchábnak, szamária kiályának". Ilyenkor, mint „hatalom", ugyanúgy emésztjük magunkat, mint Ácháb. „Ácháb erre elment házába, bosszankodva s mérgelődve a beszéd miatt, amelyet a jezreeli Nábót szólt neki, amikor azt mondta: ʻNem adom neked atyáim örökét' − és ágyára vetette magát, s a falnak fordította arcát, s nem evett semmit sem."

S amit minden háborús hatalom tesz, mindig, ugyanarra a receptre, bekövetkezik. Szimbolikus történet. Mégis, valódi történetünk mind a párbeszéd, mind a kibontakozás. „Azt mondta erre neki felesége, Jezabel: ,,Nagyszerű tekintélyed van, s pompásan kormányozod Izrael országát! Kelj fel, s végy magadhoz ennivalót, s légy jókedvű, majd én fogom neked adni a jezreeli Nábót szőlőjét.' Levelet írt tehát Ácháb nevében, s azt megpecsételte annak gyűrűjével, s elküldte azokhoz a vénekhez és főemberekhez, akik Nábóttal laktak, s városában voltak. Ez volt pedig a levél tartalma: ,,Hirdessetek böjtöt, s ültessétek Nábótot a nép elsői közé, s fogadjatok fel ellene két embert, akik Béliál fiai, hogy ezt a hamis tanúságot mondják: ʻKáromolta Istent s a királyt − s aztán vigyétek ki s kövezzétek meg, hogy így meghaljon.'" Mondani sem kell, elég a tévé képernyőkre pillantanunk, Nábotot megölik, hisz mélyen megsértette a „civilizált, demokratikus világ rendjét", és a szőlőjét, vagy éppen olajmezőit, a királyéhoz csatolják.

A történet azért mellbevágó, mert Isten nem szépít. Ezek vagyunk mi, mint történelem. Nagyjából így születnek a mi háborúkra alapozott igazságaink. S egyszer el kéne némulnunk, „szemlesütni", és másként gondolkodni a szőlőről.

S mindez a kontraszt egy votív-misében, „Mária Szeplőtelen Szívéről", kavarog bennem. Magnificatját szép, kedves történetté szelídítettük, egy anya egyéni érzéseivé. Pedig, az „Úr szolgálóleányának" öröméneke épp a fenti történelem ellenhimnusza. S férfi-történelmünket megszégyenítő módon egy fiatal nő-anya ajkairól. S elfeledjük, ez Nyugati civilizációnk szabadságtörekvéseinek leg-alapja. Az ének azt mondja el, hogy Isten kegyelme fogja újra-alapozni a történelem rendjét. Az igazság a szegény és az elnyomott érdekében kimondott igazság lesz. S nem a gazdag háborúinak (birtoknövelés egyéni vagy kollektív értelemben) alapozásává. Deposuit potentes et exaltavit humilies. Gazdagokat letaszított trónjukról, és a szegényeket magasra emelt. Érdemes felidéznünk, hogy mindez Mária és Erzsébet találkozásából ered. A megmélyebb ellen-kulturális lázadás, úgymond. S mindez az ateista Kristeva gondolatai. Hogy a Magnificat kontrasztja még nagyobb legyen. Szóval: keresztények és nem keresztények, ébresztő!

S a fenti gondolatok itt, az Egyesült Királyság legmélyebb, kereszténységet érintő vitája közepette. A kormányzat törvényt hoz, hamarosan, mondván, hogy a házasság eddigi definíciója kirekesztő. A házasság ezentúl nem férfi és nő között köttetik, hanem férfi és férfi, nő és nő között. A civil partnerség intézményében eddig is lehetett homoszexuális személyeknek házasságot kötniük. Most a terminológiából kerül ki a „férj" és „feleség". Az érv: a házasság heteroszexuális definíciója sérti a homoszexuálisok házassághoz való jogát.  Az eddigi legnagyobb konfrontáció ez állam és egyház között egy konzervatív kabinettel (sic!).

Saját, fabrikált magyarázatom egy szimbolikus kérdés. Kérdések. Honnan veszik a politikusok a magabiztos érvelést? A „gay-lobbi befolyása"? Vagy más, „szabadkőműves összeesküvés"? Nem hiszem. Mint ahogyan azt sem, hogy művelt kormányzataink messze megelőznék a kort − s főként a „reakciós", homofób egyházak „idejétmúlt" reakcióit. Melyet magabiztosan leintenek. Akkor honnan e kész, eltökélt forgatókönyvek és megkérdőjelezetlen irányok? Honnan az a politikai magabiztosság, mely, még csak társadalmi konzultációnak sem érzi szükségét. Ahol a valódi történetről, emberek, vallási érzékenységek valós vágyairól és félelmeiről lehetne beszélni.

Nos, itt jön a magam együgyű magyarázata. Ez a politiai napirend elfojtott morális szembenézésen alapul. A kollektív tudatalatti − kollektív elfojtása. A szimbolikus támadás − mely kulturális és teológiai vandalizmus is egyben −, feltűnő, épp azon országokban lesz halaszthatatlan politikai napirend, akik legaktívabb résztvevői voltak a közelmúlt háborúinak. Nemde azért éri a terminológia szintjén támadás a „házasságot", mert annak mélyén Mária Magnificatja rejtőzik? Amelyben, egy családból megszólaló nő, mondja ki: elég a kolonizálásból, elég a háborúkból. Fejlett társadalmaink szőnyeg alatt lévő egyéb morális bukásait már nem is említve. A Magnificat lázadása az isteni igazság maradéktalan betartásáért, több, mint kínos emlékeztető.

2012-06-18