[homilia] Határtanulás I.

Kondor Béla, A műtücsök felröppentése

Határtanulás I.

B-év, 30. hét, H. (Róm 8,12-17; Zs 67,2-21; Lk 13,10-17)

A határokat újratanulni a gyógyító Jézustól tudjuk. Őt megfigyelve tudjuk újra érzékelhetővé tenni a másik ember valóságát. Mert ezt felejtjük el: hol kezdődik a felebarát, mint élő személy méltósága. Rohanó világ. Ahol minden fontosabb az emberi kapcsolatainknál. A felszínen persze tagadjuk ezt. Hol veszítettük el a „határátlépések", a „megálljok" érzékét? Az első, gyermekkori ájulás emléke juthat eszünkbe. Amihez mindig kapcsolódott annak emléke, ahogyan segítségünkre siet szülőnk.

Anyák aggódó, megtartó figyelme. Víz, fej alá tett vánkos. Az ilyen emlékeink, amikor hirtelen a szeretet aktív védőhálójában találtuk magunkat, fontosak a másik iránti érzékenység újra-élesztésében. Hisz mindegyikünk ős-élménye ez a „lelki térről." Eszembe jut még egy kép. Homályos emlék. Négy éves, ha lehetek. Valamit ki akarok húzni a fáskamrából, kerítésdeszkák, és biciklik közül (?), amikor rám dőlnek a dolgok. A gyerek sír, betört fejjel az orvoshoz. A heg máig homlokomon. A gyors, aggódó rohanás az ügyeletre, ahol ellátnak. Az orvos arcára már nem emlékszem. Csak utána, mint valami meleg folyamra, szüleim és nagyszüleim megnyugvására. Fiúknál a játék a késsel, faragás, megcsúszó pengeél. Mély seb, a vérzés nehezen áll el. A nagyszülő segítsége. S nézem, tényleg itt a nyom hüvelyujjamon.

A már említett „pszichés tér" vagy emberi képződésének fontos élményei ezek. Amikor valaki önzetlenül érint, segítséget nyújt. A tiszta hála megköszönésének spontán élménye ez. S valahol, ettől maradunk emberek, ezt az ember és ember közötti találkozást kell újjáteremtenünk. Az „én" és a „másik" között kellene újra élnünk a kegyelemnek ezt a terét. Mert ez az a zóna, a szeretetet és az idegennel szembeni szolidaritás, ahol lelassulhat világunk rohanása. Apró tettek, mint egy szál virág. Egy ebédmeghívás. Kivasalt ruha. Jó szó. Amikor rálátást nyerünk önjáró mindennapjaink „görnyedésére." „Éppen ott volt egy asszony, akiben betegség lelke lakott tizennyolc éve, és annyira meggörnyedt, hogy nem tudott felegyenesedni." (Lk 3,11) Pedig térgörbületben élünk; egy mediatizált magyar közegben. Ahol a másikkal szembeni „bénultság" példáit intézményesítik. (Vesszőparipám a verbális verőlegények módjára viselkedő pártpolitikusok; és tükörképük a média. Összemért gondolatot 1989 óta nem láttam, talán Antall József volt az utolsó, aki megkísérelte.)

Persze, egy evangéliumibb világba érkeznünk ‒ komoly átfésülése igényeinknek. Nem megy másként, mint észrevenni „a halál kultúrájának" meg-megkezdett monológjait bennünk. A szüntelen kifogás hangját bennünk, hogy megújulni ne kelljen. Szeretni ne ‒ főleg az idegent nem. Érdekes ez a kollektív tiltakozás. Már nem nyújtunk kezet az elesőnek. Már nem tiltakozunk, ha valakit közöttünk tesz tönkre a sajtó. Amikor emberek házát, családi békéjét dúlják fel. Amikor a „hatalom" (s a mögöttük lévő hatalmasok) leforrázta, kifosztotta, szétrombolta az ember otthonát. Mert ez az új domináns, kulturális (és közéleti) kód. L. Ron Hubbard, a szcientológia egyház alapítójának szavai jutnak eszembe. „Egy módja van, hogy uralkodj az embereken: hazudj nekik." Mai verziójában: „tanítsd őket irgalmatlanságra." Ez a másikkal szembeni szüntelen gyanúra hangolás képes felülírni benső szeretet-szocializációnkat. S az evangéliumi sor mögött, lehetetlen nem felismernünk azt a „szadomazochista" kompenzációt, amit közéleti és médiakultúránk ajánl. A már „kinevelt" benső üresség fájdalmát csillapítsd a másiknak okozott fájdalommal, és veszteséggel. Perek, feljelentések, és besúgások szép új világa ez; a bizalmatlanság körénk írt köreivel. Egy kormánybeterjesztés pénzjutalommal motiválná a munkavállalót saját alkalmazójával szemben, hogy jelentse fel ‒ csak, hogy a kegyelem elvesztését illusztráljam. Pedig a másik irány, és hangot adni igényünknek a bizalomra, járhatóbb út.

Ezért olvasom az evangéliumi szakaszt úgy, mint ami néven nevezi „ürességünket a másikra". Leleplezi az irgalmatlanság és szűkkeblűség hamis kielégülést adó kódját. „Amikor Jézus meglátta őt, előszólította, és azt mondta neki: 'Asszony, megszabadultál betegségeidből'. … Az elöljáró azonban haragudott, hogy, hogy szombaton gyógyított Jézus… Az Úr így válaszolt neki: 'képmutatók, vajon szombaton nem oldja-e el mindegyikőtök a maga ökrét vagy szamarát a jászoltól, és nem vezeti-e ki itatni?'" (Lk 13,14-15.) „Amikor ezt mondta, ellenfelei mindnyájan megszégyenültek, de az egész sokaság örült mindazoknak a csodáknak, amelyeket ő végbevitt." (Lk 13,17.) Első emlékeinket, szeretetünk naplóját kell megnyitni.

2009-10-26

[homilia] A szeretet földönkívülijei

"Sír a magyar, csak könnye nincsen"; a Blikknek nyilatkozó
K.R., avagy bulvár-etosz 2009.

A szeretet földönkívülijei

B-év, 29. hét, P. (Róm 7,18-25a; Zs 118,66-68.76-77.93-94; Lk 12,54-59)

A tét: kilépni a képmutatás világából. Meglátni azt, hogy csakis a felemelés és a megértés világa a valóságos és maradandó világ. Megdöbbenéssel olvasom a jászberényi katolikus pap „homoszexuális botrányát." Dávid Ibolya a Fábry Sándor showman általánosítása ellen tiltakozik, joggal. („A katolikus egyház a buzeránsok gyűjtőhelye".) Persze, a kis magyar pornográfia része, hogy az a katolikus politikus mutat rá egy túlzó ítéletre, aki maga is a Playboy magazinban ad interjút. Mint ahogy kis magyar pornográfiánk része az is, hogy a média sztáralakjai, a maradék emberség verőlegényei műsoridőn kívül eljátsszák az „embert". (Számomra Fábry épp úgy, mint Friderikusz, Mónika, Balázs vagy Havas, kétes tekintélyek.) A „botrányt", mi más is, mint a Blikk ‒ a feljelentők gyűjtőhelye ‒ pattintja ki. Nyilvánvalóan előkészített bulvárakcióval. A pornószínésznek x. nem fizetett szolgáltatásaiért, aki ezért feldobta a sajtónak. A papot természetesen egyházi hatóságai azonnal felfüggesztik. A szerencsétlennel a bulvár feltörli a padlót. Esetében nincs személyiségi jogokhoz való jog vagy anonimitás, ami egyébként az utolsó tömeggyilkos bankrablónak is kijár. A megtisztelő megszólítással, persze: „bűnöző úr". Helyre áll a rend. Számomra itt zárult be a kör. Az ok és okozatok nélkül ítélkezés; és ilyetén ítélet végrehajtás kapcsán.

Az eset magyarázatának több rétege van. Amiért írok, az a „pap" bármikor, bármilyen arányban való meghurcolhatósága. A „pap", nagyon különös ez, névtelenség, a személy hiánya. A kiváltott indulatok és ütések, szó szerint, „határtalansága". Együtt érzek a bukásában megalázott emberrel. S gondolkodom, a „pap" bukása miért váltja ki a legádázabb indulatokat. Gyűlöletet. Nézem feljelentőjének képét. Homoszexuális prostituált. Nem fizettek neki. (Az ördög nem alszik, amilyen makulátlan magyar világban élünk, valószínű rájött, hogyan lehet nyolcvanezerre megzsarolni egy bulvárcélpontot. Valószínű, az újságtól többet kapott, mint a követelt, vagy ki neki fizetett összeg.) A plébánia bejáratára mutat a képen. Nos, nincs túl nagy véleményem a politikai „elitekről". Ez a „feljelentő" a reinkarnációja annak a másikat feljelentő és dekonstruáló politikai píárlogikának, amibe beletestesítették ezt az országot. Egy országot és egy rendszert minősít, hogyan bánik el riválisaival. A bulvár minősíti az elitet. S legfőbbképpen az ország pszichés terét, amiben élünk. A bulvár (és általában az újságírás hangneme) nyilvánítja ki: milyen is kultúránk benső ökonómiája. S persze, a bukások és zuhanások milyensége. Erről szeretnék írni. S Kristeva szavaival, a „szeretet földönkívülijeiről". Mert a fent bezáruló körnek minden szereplője az.

*

„Amikor látjátok, hogy felhő támad nyugatról, mindjárt azt mondjátok, hogy eső jön; és úgy lesz. Képmutatók, a föld és az ég jelenségeit fel tudjátok ismerni, de az időt pedig miért nem tudjátok megítélni?" (Lg 12,54.56.) Mindig meglep, egyik oldal micsoda ádáz dühvel ítéli el a homoszexualitást, a drog-problémákat. A másik oldal pedig milyen ádáz eltökéltséggel áll ki e jogok mellett ‒ a másik álláspont ellenében. A drogliberalizáció, egyneműek együttélése („civil partnerség"), a meleg közösség védelmezői és elítélői azonban egy dologról nem beszélnek. Arról a hiányról, melyből „pornográfiánk" fakad. A szeretet krízise ez. A társadalmi agresszió, a homoszexualitás, a drog és delíriumkultúra, az azonnali kielégülés kényszeres igénye: a szeretet hiánya. Az anya és az apa elvesztése mindent megjelöl. A „szerető apa", mint ideál elvesztését szekuláris kultúránk képtelen pótolni. Nyelvbe, kommunikációba, szeretetbe történő szocializációnk „narcisztikus méhét" a kereszténység hozta létre. A születendő személy az „anyával" és „szerető apával" való azonosulásokon át lesz létét szeretetben, a másik valódi másságában kifejező lénnyé. A lélektan feltárta a szeretetnek ezt az „alkímiáját". Hogyan leszünk az anyával való egységből, belőle az „apa" segítségével leszakadó személlyé; aki az anyát a nyelv elsajátított közösségén át képes majd viszontszeretni ‒ miként felebarátait is majd.

Kristeva a „szeretet földönkívülijeinek" nevezi a lelki terében sérült embert. A biztonságos világba/nyelvbe érkezés elveszítése ez. A szerető atya élményének „eróziója" vezet oda, hogy „tanító otthonunkat", a működő emberi bensőt veszítjük el. Modern Narcisszuszként az atyai szeretet hiánya készteti (ön)sebző vándorútra az önmagát kereső személyt. Ürességétől és benső szenvedéstől terhelten, az embereket emészti a vágy, hogy mások legyenek, „nővé-másikká"; kívánják, hogy szeretve legyenek. Keresik azt az ideált/szeretetet, mely képessé teszi őket a valódi Másik szeretetére. S az apa mint vágyott „érték" nélkül, Narcisszusz nem találja a saját helyét. Önmaga negatív, homoszexuális dublettje lesz, be nem teljesedő képessége, azaz üressége, a szeretetnek. (A homoszexuális élete végéig szomjazza a meg nem kapott apát; ezért vonzódik, s igyekszik azonosulni a férfiben az „apával"; aki a másságba szocializálhatta volna bele.) Vagy vad feministává lehet; minden hagyománytól emancipált „modernné". Vagy befalazhatja magát, s magányából, szorongásaiból drogokba vetheti magát, ha meg tudja fizetni. Hogy feldobott Narcisszusz legyen. Talán az antiszemitizmus gyökere is ez köreinkben. Nos, erről az űrről, a Szeretet elvesztéséről (s talán megelőző közösségi elárulásáról) nem beszél senki.

Miért nem ítélitek meg magatoktól is, hogy mi az igazságos?."(Lk 12,57) Nos, ha a szeretet történetén, mint benső DNA-nkon keresztül néznénk történetünket, talán másként nézne ki minden. Sokkal erőszak mentesebben. S a hivatkozott „bulvártörténet" is. Mert egyre inkább az a benyomásom, azért válik mind agresszívabbá és démonizálóvá a magyar közélet ‒ mert már csak az összevert és megalázott másik fájdalma képes nyújtani a másság illúzióját. Már csak az áldozat elégít ki, s erősít meg identitásunkban. Ezért van, hogy a Blikk béli homoszexuális pap történetében a sebzett Narcisszuszt látom. Akinek zuhanása a valódi másságtól való „eleve" megfosztottsága miatt törvényszerű. Összezúzódása bizonyosan. S az őt feljelentő férfi-prostituált, a tragikomikusan fájdalmas megtalált „pár" szintén együttérzést kiváltó áldozat. Feljelent, zsarol, a nyilvánosság előtt ‒ mert figyelmet kíván, még ha az hazug figyelem is. De számára a szeretet illúziója. S közben nem veszi észre, hogy a rá figyelő bulvár tovább prostituálja őt.

Ám a főszereplő, mégis az áldozat. A voyeur-tekintetek negativitásában mélyre bukott ember. Lelkével a föld porába szorítva. Katonacsizma optikák. Valaki e „feljelentéstörténet" nyilvánossá tevői közül belegondolt-e abba, milyen iszonytató szenvedés közterítékké lenni; sebbé, teljes pszichés-testi felülettel? Nos, ez a bennünk, és belőlünk élő nácizmus. Egy-egy ilyen vesszőfutásban mindig gyilkosság tanúi lehetünk; hogyan adják meg a végső kegyelemdöfést ‒ persze, valóságshow voyeur kamerák előtt. Végtelen újrajátszásban, ha csak egy mód van rá. Csak remélni tudom, hogy lesz, aki e bukásban padlót fogott emberhez, a „paphoz" lehajol. Elöljárói közül is.

S még eszembe jut az is, amikor a homoszexuális személyi jogokat , az egyneműek házasságát törvénybe iktatják a döntéshozók; miért hallgatnak a közbeszédben ‒ milyen iszonytató szenvedés van a homoszexuális kapcsolatok mögött. Micsoda beteljesedhetetlenség és boldogtalanság. S hazugság elhallgatni, hogy e törvények semmit sem orvosolnak a Hiányból. A Szeretet ‒ s előfeltételei ‒ elvesztéséről. S így különösen fájdalmas látni annak a keresztény közösségnek a démonizálását, mely talán utolsó esélyünk újratanulni a szeretet teljesebb nyelvét. Visszakapnunk az elvesztett apát és anyát. Az Abbát.

2009-10-19

[homilia] Csodánál több

Margaret Mizent vigasztalják a tett színhelyének közelében

Csodánál több

B-év, 29. hét, K. (Róm 5,12.15b.17-19.20b-21; Zs 39; Lk 12,35-38)

Késznek lenni. Várakozni. Várakozni a jóra, jónak lenni. Hétköznap és tragédiák között. A benyomásom az, hogy az élet mindennapi rutinjában fel sem fogjuk, mennyire szent és fontos minden pillanat. Ha felfognánk, hogy a parányi másodperc Istent hordozza: odamernénk menni egymáshoz. Hogy tegyük jobbá a világot, amiben élünk. E felfogott tét nélkül azonban többnyire üresen telnek el értékes órák, napok, hetek, évtizedek. Saját életünkből. „Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva. Ti pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki." (Lk 21,35-37)

Pedig óriási hatalom van az ember életében. Hatalmunkban áll jót vinni a világba. Jót tenni hozzá. Alakítani, változást vinni a dolgok máskülönben kényszeres menetébe. Hatalmunk hinni abban, hogy jóvá tehető a világ. Hogy egy nap alatt megváltozhat benne minden. Kiteljesedhet ami eddig félben volt. A gyermek alaphozzáállása ez a világhoz. Mert hisz abban, hogy a szeretet hozzá érkezhet; s ő azt visszatükrözi. Ezért lennének fontosak az emberré ébredés pillanatai; aktívan élni azt, hogy a világ megajándékozható.

Az, hogy az életnek visszatükrözhető értéke van, megrendítő találkozásban tapasztalom. Sokadmagammal. Vasárnap este Barry és Margaret Mizen volt a vendégünk. Akiknek 2008 májusában 16 éves fiukat, Jimmy-t utcai késelésben megölték. Ok nélkül, csak mert rossz helyen volt rosszkor. Tragédia és a megbocsátás hatalma az est címe; az egyetemi lelkészségen. A film alatt érkezem, melyet a gyermekükről elnevezett alapítvány készített, hogy küzdjenek az utcai fiatalkorú bűnözés ellen. A filmben ismerős érzések. Nagycsalád, konyhaszekrény, tányér, sürgés-forgás a családban. Erőtere a közösségnek. Közben arra gondolok, hogy ha a férj és feleség, s gyermekeik szeretete, az évek folyamán nem érleli megtartó közösséggé őket ‒ vajon el tudták-e volna hordozni a tragédiát. Nem egy házasság ment rá hasonló tragédiákra. Felemésztette a szülők életét a jóvátehetetlen kínzó vádja, és a gyűlölet, az életet vissza nem adó bosszú. Nincs mit szépíteni. A hallgatóságból a fiúk megmondják, ők nem tudnának másként reagálni, mint dühvel. A két ember, feldolgozták a feldolgozhatatlant. Gyermeke a kezei között vérzett el. Mégis megbocsátott; nem érez gyűlöletet. Számomra ezt így látni, tapintani, hogy ez lehetséges, megmagyarázhatatlan. Hisz mindannyiunkban ott él a gyűlölet, az indulat örvénye: valahol, valakik iránt. Mindegyikünk hordozza, vagy hordozni fogja a megbocsáthatatlant. A közönségben egy zaklatott, kettétört életű ember, kínai, az Imperial College tanára. Elmondja, hogy nagynénjét és nagybátyját, itt Londonban, tíz éve betörők meggyilkolták. Ő nem tudott megbocsátani; máig nem tudta kiheverni, hogy egyedül maradt egy idegen világban. De nagyon sokat jelentett neki, hogy látta, ez lehetséges. „Nem érez gyűlöletet?" Kérdezték az anyát. „Nem, mert a gyűlölet ölte meg a gyermekem." A lecke fel van adva. Ha nem emberi erő teszi ezt a változást az emberi lélekben, akkor Ki?

Fogom kezüket, beszélgetünk, átöleljük egymást. Érdekes, a hallgatósából a fiatal nők reakciója. Csókkal köszönnek el az anyától. Érinteni, tapintani akarják, „fogni" azt, akikkel, és akikben ez az átalakulás megtörtént. Nem csodát írok, mert a csoda kevesebb ennél, amire az ember a legnehezebb döntésében képes. Nem ölni, nem visszalőni, hanem jóságot írni a világba. Talán azért van a látható, hallható, tapintható hazában kevés észrevehető jó ‒ mert megfogyott a megbocsátás lelkülete? Pedig a szív tolvaja, és ura egyként úton vannak. Mind a gyűlölet, mind a szeretet értékes pillanatainkra tart igényt. „Azt pedig jegyezzétek meg, hogyha tudná a ház ura: melyik órában jön a tolvaj, nem hagyná, hogy betörjön a házába. Ti is legyetek készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amelyikről nem is gondoljátok!...Boldogok azok a szolgák, akiket az úr megérkezésekor virrasztva talál. Bizony, mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegyek, és felszolgál nekik." (Lk 12,39-40.37.) Csak a kérdés marad bennem. A Feltámadás nem más-e, mint azok a visszaadott, észrevétlen, pillanatok, amikor adtunk, csipetnyi derűt és jóságot a világnak? Nem másutt jelenik-e meg a Feltámadás, mint a gyűlölet helyén?

2009-10-19