2009. október 19., hétfő

[homilia] Csodánál több



Margaret Mizent vigasztalják a tett színhelyének közelében

Csodánál több


B-év, 29. hét, K. (Róm 5,12.15b.17-19.20b-21; Zs 39; Lk 12,35-38)


Késznek lenni. Várakozni. Várakozni a jóra, jónak lenni. Hétköznap és tragédiák között. A benyomásom az, hogy az élet mindennapi rutinjában fel sem fogjuk, mennyire szent és fontos minden pillanat. Ha felfognánk, hogy a parányi másodperc Istent hordozza: odamernénk menni egymáshoz. Hogy tegyük jobbá a világot, amiben élünk. E felfogott tét nélkül azonban többnyire üresen telnek el értékes órák, napok, hetek, évtizedek. Saját életünkből. „Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva. Ti pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki." (Lk 21,35-37)

Pedig óriási hatalom van az ember életében. Hatalmunkban áll jót vinni a világba. Jót tenni hozzá. Alakítani, változást vinni a dolgok máskülönben kényszeres menetébe. Hatalmunk hinni abban, hogy jóvá tehető a világ. Hogy egy nap alatt megváltozhat benne minden. Kiteljesedhet ami eddig félben volt. A gyermek alaphozzáállása ez a világhoz. Mert hisz abban, hogy a szeretet hozzá érkezhet; s ő azt visszatükrözi. Ezért lennének fontosak az emberré ébredés pillanatai; aktívan élni azt, hogy a világ megajándékozható.

Az, hogy az életnek visszatükrözhető értéke van, megrendítő találkozásban tapasztalom. Sokadmagammal. Vasárnap este Barry és Margaret Mizen volt a vendégünk. Akiknek 2008 májusában 16 éves fiukat, Jimmy-t utcai késelésben megölték. Ok nélkül, csak mert rossz helyen volt rosszkor. Tragédia és a megbocsátás hatalma az est címe; az egyetemi lelkészségen. A film alatt érkezem, melyet a gyermekükről elnevezett alapítvány készített, hogy küzdjenek az utcai fiatalkorú bűnözés ellen. A filmben ismerős érzések. Nagycsalád, konyhaszekrény, tányér, sürgés-forgás a családban. Erőtere a közösségnek. Közben arra gondolok, hogy ha a férj és feleség, s gyermekeik szeretete, az évek folyamán nem érleli megtartó közösséggé őket ‒ vajon el tudták-e volna hordozni a tragédiát. Nem egy házasság ment rá hasonló tragédiákra. Felemésztette a szülők életét a jóvátehetetlen kínzó vádja, és a gyűlölet, az életet vissza nem adó bosszú. Nincs mit szépíteni. A hallgatóságból a fiúk megmondják, ők nem tudnának másként reagálni, mint dühvel. A két ember, feldolgozták a feldolgozhatatlant. Gyermeke a kezei között vérzett el. Mégis megbocsátott; nem érez gyűlöletet. Számomra ezt így látni, tapintani, hogy ez lehetséges, megmagyarázhatatlan. Hisz mindannyiunkban ott él a gyűlölet, az indulat örvénye: valahol, valakik iránt. Mindegyikünk hordozza, vagy hordozni fogja a megbocsáthatatlant. A közönségben egy zaklatott, kettétört életű ember, kínai, az Imperial College tanára. Elmondja, hogy nagynénjét és nagybátyját, itt Londonban, tíz éve betörők meggyilkolták. Ő nem tudott megbocsátani; máig nem tudta kiheverni, hogy egyedül maradt egy idegen világban. De nagyon sokat jelentett neki, hogy látta, ez lehetséges. „Nem érez gyűlöletet?" Kérdezték az anyát. „Nem, mert a gyűlölet ölte meg a gyermekem." A lecke fel van adva. Ha nem emberi erő teszi ezt a változást az emberi lélekben, akkor Ki?

Fogom kezüket, beszélgetünk, átöleljük egymást. Érdekes, a hallgatósából a fiatal nők reakciója. Csókkal köszönnek el az anyától. Érinteni, tapintani akarják, „fogni" azt, akikkel, és akikben ez az átalakulás megtörtént. Nem csodát írok, mert a csoda kevesebb ennél, amire az ember a legnehezebb döntésében képes. Nem ölni, nem visszalőni, hanem jóságot írni a világba. Talán azért van a látható, hallható, tapintható hazában kevés észrevehető jó ‒ mert megfogyott a megbocsátás lelkülete? Pedig a szív tolvaja, és ura egyként úton vannak. Mind a gyűlölet, mind a szeretet értékes pillanatainkra tart igényt. „Azt pedig jegyezzétek meg, hogyha tudná a ház ura: melyik órában jön a tolvaj, nem hagyná, hogy betörjön a házába. Ti is legyetek készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amelyikről nem is gondoljátok!...Boldogok azok a szolgák, akiket az úr megérkezésekor virrasztva talál. Bizony, mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegyek, és felszolgál nekik." (Lk 12,39-40.37.) Csak a kérdés marad bennem. A Feltámadás nem más-e, mint azok a visszaadott, észrevétlen, pillanatok, amikor adtunk, csipetnyi derűt és jóságot a világnak? Nem másutt jelenik-e meg a Feltámadás, mint a gyűlölet helyén?


2009-10-19



1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Köszönöm ezt az írást, Bálint. Megerősített a hitemben, amelyet az utóbbi időben újra kezdtem elveszíteni...sajnos nekem is van "kinek" megbocsátani...nem könnyű!