Hitler barnaingesei templomba érkezéskor, és távozáskor
Mint a buborék útja
B-év, 27. hét, Sze. /Rózsafüzér királynéja/ (Jón 4,1-11; Zs 85; Lk 11,1-4)
A katolicitás lényege a kinyílás. Megnyílni minden olyan irányba, ahol Krisztus jelen van, vagy jelen lehet. Ez jelenti a moralitás kiegyensúlyozott és beszabályozott világát. Megelőző generációk, ám elsősorban jelen közösségeink építő munkája ez; ahogyan őrzői vagyunk az életünket szabályozó törvény rendjének. Az Örökkévaló természetességgel van jelen az aedificiumban, „épületességünkben". Nevezhetjük a felettes én világának is. Hiszen szükséges az autoritás-tekintély, mely az etikum szervezett rendjét fenntartja, bevonva az embert. Az élő Isten azonban épp attól az élet Istene, mert jelen van a mélységekben is; az értelem és erkölcsi rend szétfoszló dimenziójában is. A bennünk hordozott sötétség, kis halál, az álom, a lidércnyomások, a káosz tomboló világa ez. A katolicitás hitelesítője, hogy „erjedésként" és várakozásként, Isten létezésünknek, pontosabban nem-létünknek ebbe a zónájába is belesimul. Nem felügyel, nem az értelem alatti „alsó vizeknek" kozmikus csendőre ő; egyszerűen társunk a formátlanságban is. Történelmi kereszténységünknek, ha van tragédiája, az az, hogy Isten katolicitását a felszínekre szorította. Az ember által ellenőrizhető és ítélhető tartományba. Az alvilágba ‒ Baudelaire, Rimbaud, van Gogh, Csontváry ‒ nem volt bejárásunk. E platozináló „angyali" értelemnek nagy ára van. Most, amikor világunkat a formátlan drájvok, ösztönök, kisiklott nárcizmusok, az analitásba és oralitásba dezintegrálódó „szexus" ragadja el: kétszeresen is fájdalmas hiányzó nyelvünk az irracionalitás világába.
Azért is hagy ez hiányérzetet bennünk, mert a hitközségekből lemorzsolódók, nagyon sokszor felettes énünk templomaiból maradtak el. Igehirdetésünkben generáción át hallgattunk az „irracionalitásról", az „alsó világról" mely a családok életében jelen volt, de hallgattunk róla. S ott történt meg ez a hallgatás, a szégyen, a fájdalom, a megbélyegzettség, a bukás, a kudarc tapasztalata, ahol nem kellett volna; Isten érző és magyarázatok nélkül átölelő jelenlétében. S ne gondoljuk, hogy a „szent maradék", a liturgia fegyelmébe kapaszkodó és a hittant letudó, „kibérmálkozó", „kikonfirmálkodó" még statisztikai jelenlét ‒ magától értetődő kovász. Nem hiszem. A püspökök, csak idő kérdése, amikor szembesülnek papjaik feljelentésével, sajtónak, blogoknak való kiszolgáltatásával; épp a „szent maradék" köreiből. S át fogjuk élni, amikor már nemcsak a „pap" válik üres adattá, „amivel" minden megtehető, bűnbakká, statisztikai adattá tehető, hanem maga az „egyház is". Zuhanni fogunk, hiányaink tárnáiba. Az angyalokból elő fog bújni a bestia. Az a szörnyeteg, aki valójában hitében, katolicitásában csont sovány, s üvölt benne, sebzésig üvölt benne az éhség. Mert ítélkezik, előbb a világ tagadott irracionalitásán, majd egyházán, papjain, és végül önmagán. Mert a katolicitás lényege a kinyílás. A megbocsátás, mely mindig be-bocsáttatás. Oda, ahol jelen van, és jelen lehet az Isten; a szenvedő Isten Fia.
S a fenti kinyílás nemcsak vertikálisan, a személy síkján igaz. A katolicitás annyi, mint megnyílunk a világban jelenlévő, mert szíveink alatt őrzött, jóságnak. De épp így, katolikus az, aki meg tud nyílni világunk abszurditásának. S nem a kényelmes erkölcsi felsőbbrendűség pozíciójából „kinyilatkoztatunk", hanem elsősorban ebben az abszurdban szenvedő és megszületni akaró Jézust akarjuk meglátni. Amikor merjük átélni, hogy a világ tönkrement; s közösséget vállalunk azzal a fortélyos félelemmel, merjük időben érinteni, ami mindeneket épp egy kicsivel rosszabb helyre igazgat. (Friss élményemre gondolok, a Green park metrófeljáróban teljes motozáson vettem részt. Mindent átnéztek, ezer emberből épp engem választott ki az „operation supertrooper". Persze, a világ rendje ez, számlát, igazolást adnak a „nyilvántartásba" vételről, a terrorizmus prevenció 44 (2) alapján. A legkevésbé sem megnyugtató, hogy az ellenőrzés végeredménye „satisfactory".) De hiszem, hogy mélységeiből háborgó, bizalmatlanságba és a félelembe beleőrülő világunkban: jelen van Isten tapasztalata rólunk; megszülethető jóságunkról. S Istennek ez a realizmusa ad reményt: ő odafekszik törött helyzeteinkbe. Alvilágunkba.
Nos, az imént utalt „fenn" és „lenn" világát, mint Isten élményét teljes valónkról, láthatjuk a Miatyánk soraiban. „Atyánk, szenteltesség meg a te neved. Jöjjön el a te országod. A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk naponként." (Lk 11,2-3) Ott van a fenn, a berendezett, ajándékba kapott és ápolt jó világa, Forrása. Ez a katolicitás eredete. S egyként ott van mélységeink, süllyedéseink, küzdéseink világa; benne „tudatalattink". „És bocsásd meg a mi bűneinket. Mert mi is megbocsátunk minden ellenünk vétkezőnek."(Lk 11,4) Ez a katolicitás mélysége, a „lenn", a megváltás ‒ az elfogadva Megváltás ‒ területe. S épp olyan fontos, mint az imádság első része, amiről mondtuk, hogy a katolicitás kezdete. Nos, e záró sorok pedig: a katolicitás újra-kezdése. Az emberi újraszületés világa. S amit szeretnék elmondani még, hogy az ima kezdete, az Atya nevével, amit mi fentre helyezünk el ‒ Isten korrigálja ezt a „fentet". Valójában Jézus, miként a Tóra bölcsessége bilogikumunk, „káoszunk" eredeteiből érkezik, mint buborék, a szeretet tisztuló, s emelkedő rétegein át. Emberi archeológiánk lemezrétegződéséből testesül közénk; és egyre fentebb, végül hozzánk. Emberségünkből születik ez a bennünket megértő jóság. Az Első Lélek-zet vételünk szava az ima kezdősora, a katolicitás összetett irányaival: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok."
2009-10-06
Illusztráció: Gálffi László mondja el Lászlóffy Aladár Provincializmus c. versét http://www.youtube.com/watch?v=eZ_n-sCgiCo
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése