Tükörmozaik, London-mozaikstúdió
Tengerparti séta Debussyvel
B-év, 30. hét, Sze.(Ef 2,19-22; Zs 18A; Lk 6,12-16)
Nem csak külső ruhánk van, mely testünket határolja. Benső határaink épp ilyen jelentősek. A személyiség, többnyire olyan, mint egy tudattalan tenger. Nem gondoljuk át, ám határos partjaival. De melyek ezek a „távoli partok"? Eszembe jutnak a normandiai kirándulások. A szirtek alatt, a fövényen. Apálykor mélyen benn; a dagály érkezésekor a sziklák között. Megmagyarázhatatlan vonzalom ez bennünk a tenger hangjához. Talán a legösszetettebb, milliórétegű hangélmény a tajték. Emlékszem, ritmusa egyszerre nyugtat és részegít. Soha nem volt olyan mély honvágyam a „haza" iránt, mint a tenger nyelvében megállva. Mintha a Föld, mint egy öntudatlan gyermek, próbálná beszéde hangjait. Minden dallamot, hangulatot, nyelvi mozdulatot hordoz ez az öntudatlan öntudat; tudatunk visszatükrözője. Bach zenéjét, Bartók muzsikáját, s a még meg nem írt dallamokat ott őrzi a tajtékverés. S végtelen variációiban, ott örvénylik legélőbb szavunk. Épp úgy, mint életünk tengerében, rejtve maradva, ritkán felszínre bukva: „szeretlek." Így hallgatom Debussy „Rêverie" zongora-kompozícióját. „Álmodozás" a címe. Valójában leszállás abba a régióba, ahol határosak vagyunk. Jósággal. A nekünk ajándékozott személyek jelenlétével. Istennel; és hitetlenségünkkel.
Mindegy, hogy lenn vagy fenn. Hogy tengerpart, vagy hegy. Ugyanúgy a határokkal szembesülünk. Azzal a belül-kívül érintkezésével, ami azzá tesz bennünket, amik vagyunk. Határaink teremtenek bennünket. Szó szerint meghatároznak; a határainkon történő folyamatos találkozásaink. Ezért fontos, hogy, mint a normandiai séta, lemenjünk partjainkra. Belehallgatni azokba a minőségekbe, ami ki akarja határainkon-bennünk mondani magát. Talán csak az anyák és az imádkozók élik át: a szeretett személy „jelenléte", nyelve keresi szavait hozzánk, bennünk. És átalakítja őket ez a szüntelen találkozás. Mégha „nappali világunk", hivatalos nyelvünk („biznisz/rutin") számára megközelíthetetlen is e nyelv.
„Történt azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és Istenhez imádkozva virrasztotta át az éjszakát."(Lk 6,12) Érdemes bentebb merészkedni Jézus „part"-élményébe. A számunkra minden tenger-hullámzásnál halkabb zónából, Abbája mélységeiből kihallja neveinket. Tanítványai nevét. Nevedet. Nem líra ez, amit, és amiről írok. Ellenkezőleg, prózai valóság, életünk alapozásáról. Hogy nem ismeretlenségből és végzetszerűen történik velünk a történetünk. Hanem egy beszédből, a kozmosz tajtékhangjából kihallható értelmes párbeszédből érkezünk. Ez az életadó határ ad keretet életünknek. Életünk tengerpartján; formátlan emberi tengerünkben az Isten/Fia képes volt kifülelni jelenlétünket. Meghallani a minden emberi szívben ott feszülő, kimondandó szót: szeretlek; megtartalak. Tanítványaiban e képességünket hívja meg. „Amikor megvirradt, odahívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt, akiket apostoloknak is nevezett: Simont, akit Péternek nevezett el, Andrást, a testvérét, Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, Mátét és Tamást, Jakabot, az Alfeus fiát és Simont, akit Zélótának neveztek, Júdást, a Jakab fiát, és Júdás Iskáriótest, aki árulóvá lett." (Lk 6,13-16) Határainkat (meghívásainkat) keresni kell.
2009-10-27
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése