Kongói kisfiú kiszakadt rizseszsákból fölre hullt rizsből eszik
Egy jelzőtársítás jelentősége
B-év, 28. hét, Szo./29. hét V., Antiochiai Szent Ignác vértanú (Róm 4,13.16-18; Zs 104,6-9.42-43; Lk 12,8-12); (Iz 53,10-11; Zs 32; Zsid 4,14-16; Mk 10,35-45)
A keresztény közösség nap, mint nap ünnepli az Eukarisztiát. Ha van értelme az eukarisztia gyakori vételének, az az, hogy újra és újra meg kell fogalmazni a keresztény küldetés lényegét. Különös áldozathozatal ez, mert különösen nehéz. A kenyér és a bor vétele Krisztus teljes jelenébe helyez. Gyakorlatilag arra kell választ adnunk: hogyan mondaná ki magát Krisztus a világnak, ha most, pluralista világunkba érkezne el. Milyen új nyelven, új érzékenységgel fogalmaznánk szavakba titkát. Úgy, mintha a történelmünk most izzana fel az „idők teljességeként."
De nincs is ha. Csak a mártírok ideje van. Az egyház korai vértanúinak ünnepe, mindig ebbe a megújuló, nyelvi genezisbe helyez bennünket. Krisztus friss titkának élményébe. Abba az égető szükségbe, hogy megbirkózzunk a kimondással. Hisz ott van a mártír élményében, a megtapasztalt „Titok", amit ki akar mondani, meg akar osztani ‒ Krisztusra még nyelvtelen környezetével. Birkózás ez nyelv alatti angyalunkkal. „Mondom pedig nektek: Aki megvall engem az emberek előtt, azt az Emberfia is megvallja Isten angyalai előtt."(Lk 10,8) Az ősegyház mártírjainak példája, így, egyházi nyelvünk megújításának példája. Parancsolat: hisz az emberek, a szekularitásban élő ember számára kell lefordíthatóvá tenni Krisztust. A mártírium abból a közegből nőtt ki, mely közös szekuláris korunkkal, hogy elutasítja Isten saját nyelvét szétfeszítő, radikális másságát.
A korai vértanúk, mint Antiochiai Ignác a második századi szíriai püspök, testi-nyelvi megtöretése azonban további, fontos szembesülésbe von. „Isten gabonája vagyok, vadállatok fogai közt őrlődöm, hogy Krisztus tiszta kenyere legyek… Akkor leszek Krisztus igazi tanítványa, ha testemet se látja már a világ." Tudnunk kell nyelvünk mögé látni. Az egyház hiteles kommunikációja múlik ezen. Meg kéne látnunk ‒ különösen hivatalos nyelvünk hemzseg példáitól (már nem is beszélve gesztusainkról) ‒ milyen történelmi terheket hordoznak teológiai fogalmaink. „Tiszta gabonává" kell tennünk az olyan alapszavainkat, mint „kegyelem", „személy", „lélek". Meglátni, hogy e teológia fogalmaink akkor képződtek, amikor a kereszténység „hatalmakat", világi uralmakat látott maga körül; a konstantini fordulat után maga is az igazodott hatalmak részévé vált. E fogalmaink, s teológiai nyelvünk még egy homogén, s ami ennél is fontosabb, homogenizáló világ szülöttei. Szó szerint vértanúságunk, hogy meg tudjuk szólaltatni tiszta jelentésüket pluralista világunkban. „Akkor leszek Krisztus igazi tanítványa, ha testemet sem látja már a világ": nos, a „Christendom" (az egykori „egységes keresztény világ") hatalmi ösztönöket bensővé tett testét kell levetkőznünk.
Ez a mindennapi kivetkőzés teszi az egyházat hiteles tanítvánnyá. A magyar történelmi egyházakat is. S hogy mennyire bennünk van a nyelvtanulás, a csendes vértanúság parancsolata, az evangélium „dokumentarizmusa" példázza. A közvetlen Jézus közelségében élő tanítványoknak is át kell menni e tapasztalaton. „'Mester! Azt akarjuk, hogy amit kérünk, tedd meg nekünk.' Ő megkérdezte tőlük: 'Mit akartok, hogy megtegyek nektek?' Azt felelték: 'Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobb, másikunk a bal kezed felől üljön majd dicsőséges uralkodásod idején.'" (Mk 10,35-37) Az ugyanezen hatalmi arroganciától szenvedő világnak való példamutatás lényege az, hogy felajánljuk neki: lehetséges és szükségszerű a megtöretés. Felül lehet és kell vizsgálni a „minden áron való egységesítés, a különbözőségek eltűntetésének, a beolvasztva legyőzés" ösztönét. „Tudjátok, hogy akik a pogányok fejedelmeinek számítanak, uralkodnak rajtuk, és nagyjaik hatalmaskodnak rajtuk. De tiköztetek nem ez a rend, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen szolgátok; és aki első akar lenni köztetek, az legyen mindenki rabszolgája"(Mk 10,42-44) Nem is tudom, mi ehhez az út, milyen megtöretés, milyen történelmi tapasztalat. Azt azonban igen, hogy eljön majd az az idő, amikor a „szekularizációt" nem idegenségként kezeljük. Hanem mindig együtt a jezlővel, soha nem külön: szekuláris szenvedés. Hisz a pluralizmusok világában Krisztus épp a ma még félt, és megbélyegzett világban van jelen. Ezt tárja fel a mártíriumtörténetek gyönyörű, „valós" metaforája. A keresztény és Krisztus közt a világ nem űr. Az csakis az életadás tereként létezhet.
2009-10-17
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése