Kondor Béla, A műtücsök felröppentése
Határtanulás I.
B-év, 30. hét, H. (Róm 8,12-17; Zs 67,2-21; Lk 13,10-17)
A határokat újratanulni a gyógyító Jézustól tudjuk. Őt megfigyelve tudjuk újra érzékelhetővé tenni a másik ember valóságát. Mert ezt felejtjük el: hol kezdődik a felebarát, mint élő személy méltósága. Rohanó világ. Ahol minden fontosabb az emberi kapcsolatainknál. A felszínen persze tagadjuk ezt. Hol veszítettük el a „határátlépések", a „megálljok" érzékét? Az első, gyermekkori ájulás emléke juthat eszünkbe. Amihez mindig kapcsolódott annak emléke, ahogyan segítségünkre siet szülőnk.
Anyák aggódó, megtartó figyelme. Víz, fej alá tett vánkos. Az ilyen emlékeink, amikor hirtelen a szeretet aktív védőhálójában találtuk magunkat, fontosak a másik iránti érzékenység újra-élesztésében. Hisz mindegyikünk ős-élménye ez a „lelki térről." Eszembe jut még egy kép. Homályos emlék. Négy éves, ha lehetek. Valamit ki akarok húzni a fáskamrából, kerítésdeszkák, és biciklik közül (?), amikor rám dőlnek a dolgok. A gyerek sír, betört fejjel az orvoshoz. A heg máig homlokomon. A gyors, aggódó rohanás az ügyeletre, ahol ellátnak. Az orvos arcára már nem emlékszem. Csak utána, mint valami meleg folyamra, szüleim és nagyszüleim megnyugvására. Fiúknál a játék a késsel, faragás, megcsúszó pengeél. Mély seb, a vérzés nehezen áll el. A nagyszülő segítsége. S nézem, tényleg itt a nyom hüvelyujjamon.
A már említett „pszichés tér" vagy emberi képződésének fontos élményei ezek. Amikor valaki önzetlenül érint, segítséget nyújt. A tiszta hála megköszönésének spontán élménye ez. S valahol, ettől maradunk emberek, ezt az ember és ember közötti találkozást kell újjáteremtenünk. Az „én" és a „másik" között kellene újra élnünk a kegyelemnek ezt a terét. Mert ez az a zóna, a szeretetet és az idegennel szembeni szolidaritás, ahol lelassulhat világunk rohanása. Apró tettek, mint egy szál virág. Egy ebédmeghívás. Kivasalt ruha. Jó szó. Amikor rálátást nyerünk önjáró mindennapjaink „görnyedésére." „Éppen ott volt egy asszony, akiben betegség lelke lakott tizennyolc éve, és annyira meggörnyedt, hogy nem tudott felegyenesedni." (Lk 3,11) Pedig térgörbületben élünk; egy mediatizált magyar közegben. Ahol a másikkal szembeni „bénultság" példáit intézményesítik. (Vesszőparipám a verbális verőlegények módjára viselkedő pártpolitikusok; és tükörképük a média. Összemért gondolatot 1989 óta nem láttam, talán Antall József volt az utolsó, aki megkísérelte.)
Persze, egy evangéliumibb világba érkeznünk ‒ komoly átfésülése igényeinknek. Nem megy másként, mint észrevenni „a halál kultúrájának" meg-megkezdett monológjait bennünk. A szüntelen kifogás hangját bennünk, hogy megújulni ne kelljen. Szeretni ne ‒ főleg az idegent nem. Érdekes ez a kollektív tiltakozás. Már nem nyújtunk kezet az elesőnek. Már nem tiltakozunk, ha valakit közöttünk tesz tönkre a sajtó. Amikor emberek házát, családi békéjét dúlják fel. Amikor a „hatalom" (s a mögöttük lévő hatalmasok) leforrázta, kifosztotta, szétrombolta az ember otthonát. Mert ez az új domináns, kulturális (és közéleti) kód. L. Ron Hubbard, a szcientológia egyház alapítójának szavai jutnak eszembe. „Egy módja van, hogy uralkodj az embereken: hazudj nekik." Mai verziójában: „tanítsd őket irgalmatlanságra." Ez a másikkal szembeni szüntelen gyanúra hangolás képes felülírni benső szeretet-szocializációnkat. S az evangéliumi sor mögött, lehetetlen nem felismernünk azt a „szadomazochista" kompenzációt, amit közéleti és médiakultúránk ajánl. A már „kinevelt" benső üresség fájdalmát csillapítsd a másiknak okozott fájdalommal, és veszteséggel. Perek, feljelentések, és besúgások szép új világa ez; a bizalmatlanság körénk írt köreivel. Egy kormánybeterjesztés pénzjutalommal motiválná a munkavállalót saját alkalmazójával szemben, hogy jelentse fel ‒ csak, hogy a kegyelem elvesztését illusztráljam. Pedig a másik irány, és hangot adni igényünknek a bizalomra, járhatóbb út.
Ezért olvasom az evangéliumi szakaszt úgy, mint ami néven nevezi „ürességünket a másikra". Leleplezi az irgalmatlanság és szűkkeblűség hamis kielégülést adó kódját. „Amikor Jézus meglátta őt, előszólította, és azt mondta neki: 'Asszony, megszabadultál betegségeidből'. … Az elöljáró azonban haragudott, hogy, hogy szombaton gyógyított Jézus… Az Úr így válaszolt neki: 'képmutatók, vajon szombaton nem oldja-e el mindegyikőtök a maga ökrét vagy szamarát a jászoltól, és nem vezeti-e ki itatni?'" (Lk 13,14-15.) „Amikor ezt mondta, ellenfelei mindnyájan megszégyenültek, de az egész sokaság örült mindazoknak a csodáknak, amelyeket ő végbevitt." (Lk 13,17.) Első emlékeinket, szeretetünk naplóját kell megnyitni.
2009-10-26
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése