2013. március 14., csütörtök

Pusztaság és vigasztalás

 

A húsvétra való készület és az új Péter utód választásának idején, jelenleg nem könnyű pontosan megfogalmazni, milyen irányba is tart az Egyház. A visszavonulás gesztusával Benedek pápa emlékeztetett bennünket a tényre: az Egyház feje Krisztus. Tette nem puszta jámbor kijelentés, de magának a hitnek mély cselekedete.
Nehéz időkben az Egyház számára kísértés lehet a túlélés és siker nyomasztó tétjébe belefeledkezni. Bizony,  elfeledkezhet saját eredetéről és misztériumáról, élete és a szentségek mindennapi csodájáról és valóságáról: Krisztus királyságáról, „mely titokként van jelen" közöttünk. Jó lenne hátrahúzódni a lázas találgatásokból és a botrányoktól, létrehozva a Lélekre figyelés idejét. Amint kívánatos volna időt szakítani arra is, hogy beismerjük és megértsük, amit legtalálóbban „egyházi pusztaságunknak" nevezhetnénk.
Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatainak egyik legnagyobb felismerése hogy a levertségtől nem megfutnunk, hanem azzal szembenéznünk kell. Isten a száraz, fájdalmas és tisztázatlan időkben is munkálkodik, szembesít félelmeinkkel, ellenállásainkkal és fogsághelyzeteinkkel, bármennyire mélyen ülők és rejtettek legyenek is.
Bármennyire szeresük is az Egyházat, nehéz lenne nem érezni, legalábbis európai és észak amerikai távlatból, hogy „vesztések" idejében élünk. Az „elidegenedés" avagy „pusztaság" három formájára szeretnék rámutatni melyek jelen vannak a Nyugati Egyházban: az egyház hierarchikus vezetése; a szexuális botrányok; és a gyász munkája. Természetesen ezek a válságterületek mind összefüggenek.
Jóllehet, amikor az egyháztagság „vérző sebe" a kultúra szekularizációjának köszönhető, ugyanakkor ez legalább ennyire az egyházi szervezeteink „lepusztulásának" tünete is. E benső „veszteség" meglehetősen rejtve marad előlünk, hisz a katolikusok ösztönösen fogják fel és tisztelik egyházuk hierarchikus természetét. Az „elidegenedés" jóllehet nem a magából szervezetből fakad, hanem annak szekularizációjából. A püspökök és a papok egyre inkább találják magukat „vezérigazgatói" szerepekben, különös magabiztossággal „fegyelmezve" és „korrigálva", felfújt retro-liturgikus tollazatukban.
Amint a második Vatikáni Zsinat és a rákövetkező pápák tanítják, az Egyház azonban nem vállalat, hanem a Lékek közössége (Communio). Fegyelme nem kényszerítésből, félelemből, fenyegetésből, vagy üldözésből fakad, hanem Krisztus, az ő missziója, népe, s igazsága szeretetéből. Ez a szeretet annyit jelent, hogy a vezetést megjelöli a többiek iránti tisztelet, azok máltóságával és karizmáival. Csak az ilyen vezetés képes a közösség számára a kegyelem forrásává válni, egybegyűjtve annak ajándékait Krisztus egész Teste és a rossz elleni küzdelem szolgálatában.
Be kell ismernünk, a beköszöntött „egyházi kietlenséget" nem csak a szexuális visszaélések okozták, de maga a mód is, ahogyan a pedofil krízist és a többi abúzust kezelték. Muszáj belátnunk, hogy nem az egyház ellenségei tették e sebet láthatóvá, hanem maga a Szentlélek, aki az Igazság Lelke. Ugyanaz a Lélek tette, aki ellát bennünket a kegyelemmel, hogy erkölcsi integritással cselekedhessünk.
A szexuális visszaélésekre önmagában nem elégséges válasz az elővigyázatossági rendszabályok bevezetése, bármennyire szükségesek is legyenek. Másokat vagy a „feslett" elvilágiasodott kultúrát hibáztatni nem pusztán veszélyes tagadás, de bűn az áldozatokkal és a Lélekkel szemben, aki pártfogójuk. Noha a károkozást egyénileg követték el személyekkel szemben, a szexuális visszaélések egyben az intézmény kudarca is, és azé az egyházi kultúráé, mely az abúzust támogatta. Csakis egy mély és alázatos bűnbánaton keresztül − mely az egyházi lélek megtérését megalapozza és táplálja − juthatunk el a gyógyulásig és a megújulásig.
Az Egyháznak újra Krisztus Testeként kell magára tekinteni és hinnie önmagában. Ebben saját lelki, szentségi forrásaira és képzelőerejére kell támaszkodnia; mélységes megtérésen kell átmennie.
Jelenleg egy olyan Egyházban élünk, ami gyászol. Mindannyian érezzük, hogy valami elveszett. Ez a veszteség nemcsak a titok és a transzcendencia elvesztését öleli fel (életre keltésük égető szükség); azt a szentségi intimitást és meghitt tiszteletet is gyászoljuk, melyek a katolicizmust mélyen „megjelöltek" a Menny és föld beható ismeretével. Vannak, akik számára ez a múlt dicsősége és biztonsága fölötti gyász. Mások számára ez a második Vatikáni Zsinatban felsejlett jövő és elmaradt gyümölcsérés gyászolása. A fiatalabb generáció esetében ez lehet valami soha meg nem megkapott, mégis, immár tudatokban élő hiány.
A gyász megnyilvánulhat dühben is, mely különös indulat jelen pillanatban tapinthatóan megjelöli a Nyugat Egyházát. Tetten érhetjük e dühöt a benső vitákban a különböző iskolák között, melyek miközben a problémákra adott üdvözítő válasz igényével állnak elő, valójában a világi kultúrát kárhoztatják, mintha a szekularizált világ lett volna az, aki elárulta és megfosztotta az Egyházat küldetésétől.
A düh megakadályozza, hogy a jót lássuk másokban; blokkol bennünket, hogy átérezzük saját kultúránk nagyszerű és nemes vágyait, s hogy meghallgassuk alapvető vágyait s felismerjük félelmeit, mélyről jövő szorongásaival; a düh meggátolja, hogy meglássuk kultúránk önálló útkeresését. Kizárólag az emberi élet elvesztése és meggyalázása, a szegények kizsákmányolása, a Teremtés lerontása és a meg nem látott szenvedés fölött érzett düh szolgálhatja Krisztus Evangéliumát.
Az Egyháznak, amely a Feltámadásból él, nincs szüksége gyászra. Feltámadott Urát kell követnie örömteli nyugalommal és megingathatatlan hittel − a történelem feltáratlan útjain.
Új lelkiségi és etikai érzékenység van formálódóban. Sokan, templomba járók és távolmaradók, fiatalok és idősek, éreznek mélységes vágyat a szentségi életre és jövőképre. Arra a katolikus látomásra, mely begyógyít mélyen ülő, posztmodern életünk alatt  húzódó elidegenedéseket, s mely elmondja, kik vagyunk, mi a célunk és a felelősségünk az Isten ajándékozta világ gondozásában.
A pápaság Isten nagyszerű ajándéka az Egyháznak, mely mégis, túlságosan letapadt egy ultramontán egyháztanban, és egyfajta kvázi-világi, monarchikus hatalomgyakorlásban. Miközben legjobb esetben hatékony és profetikus, a pápaság az Egyház életének elszegényítője is lehet. A zsinat utáni pápák mind tudatában voltak, hogy a pápaság egy teljesebb teológiáját szükséges kifejleszteni. Ehhez kell társuljon a Vatikáni Kúria reformja − nem csupán szervezeti felépítésében, de ethoszában, azaz egész szellemiségében. Ez kevésbé az Egyetemes Egyház kormányzatáról, sokkal inkább szolgálatáról kell hogy szóljon. A szubszidiaritás nem csupán a világi struktúrákkal való kapcsolat formálásának egyik alapelve, ez az egyháziasság princípiuma is.
A péteri hivatalnak a kollegialitás fontos és állandó teológiáját kell megvalósítania, mely működő gyakorlatot realizál és az egyházjogon belül is tükröződik. A kollegialitásnak hatékony szervezeti formákat kell biztosítani a helyi egyházak életén belül. II. János Pál pápa a „communio lelkiségéről" beszélt és megtérésről (megújulásról) "a kegyelem hatalmával" kapcsolatban, a benne foglalt szolgálat véghezvitele érdekében. Amíg ez nem történik meg, a tekintély tovább fog erodálódni az egyházban. Mindez bizonyossággal egy nagyobb áttekinthetőséget és számon kérhetőséget jelent az Egyház szellemiségében és törvénykezésében.
A kollegialitás fejlődésével, a püspökségre kijelöltek képességei és karizmái figyelmet kell, hogy kapjanak. Egy püspöknek képesnek kell lennie a közösséget megtartani alapvető küldetésében, s nem engedni, hogy megosztottságok és viták szabdalják olyan dolgokról, amik mellékesek és melyek szimbolikus értéke jelenleg eltúlzott.
Mindenek előtt, a püspök elsősorban törődő lelki és pasztorális vezetőnek kell lennie, semmint végrehajtó adminisztrátornak. Az adminisztráció képessége már eleve létezik a közösségen belül, különösen is a világiak között, és a püspök habozás nélkül kell hogy ezzel az ajándékkal éljen, mint saját szolgálatának része.
A II. Vatikáni Zsinat új birtokbavételéhez érkeztünk; melynek gazdagságából alig-alig bontottunk ki. A zsinat félbemaradt értelmezésének és gyakorlatának, részben, az volt az oka, hogy a teológia nem tartott lépést a zsinat meglátásaival. A zsinat nemegyszer felismert egy igazságot, amihez aztán nem volt teológiája, hogy kifejlessze azt és feltárja felismerése következményeit. Vitathatatlan, hogy a zsinat óta az egyház teológiai életereje és kreativitása megcsappant.
A Magisztérium és az egyház teológiai karizmái közötti új kapcsolatot szükséges feltárnunk és életre kelteni − mely egyszerre helyi és egyszerre római. Különösen is szükségeltetik a sensus fidelium (a hit érzékének) egy világosabb és hatékonyabb teológiáját megvalósítani. Utóbbi nem egyszerűen passzív beleegyezés a keresztény tanításba, de aktív bölcsesség, mely a keresztény élet gyakorlatában és tanúságtételében nyilvánul meg. E nélkül az Egyháznak sohasem lesz érett „laikus teológiája" és teljesen funkcionáló Tanító Hivatala. 
Amíg az Egyház nem bízik a teológiában, annak küldetésében és kockázatvállalásaiban, szükségszerűen kudarcot fog vallani evangelizációs küldetésében. Munkája kifejtetlen és felfoghatatlan marad a kultúra színe előtt, melyben él, s nem lesznek elégséges eszközei hogy a kor komplex problémáiról szóljon − bölcsességgel, okosan, emberséggel, megértéssel és igazsággal. A teológiának nem szabad elfelednie, hogy csakis az Krisztus misztériumát és egyházát szolgálva kerülheti el a kiüresedést.
Első látásra ezek meglehetősen belső ügyeknek tűnnek, ám megválaszolásuk nélkül az ajándékok, melyeket Krisztus és a Szentlékek az egész közösségnek adott, mindig beteljesületlenek maradnak majd. A Zsinat leg-szívében az Egyház olyan látomását találjuk, ahol a communio napi kifejeződése nem a szenvedéstől, erőszaktól és az világot szabdaló igazságtalanságtól való visszavonulás, hanem ellenkezőleg, mélységes és szerető szolidaritás, különösen a szegényekkel, a gyengékkel, az elfeledettekkel és a magukra hagyottakkal.
E ponton, az egyház Euro-Amerika központúsága teret kell hogy adjon a fejlődő világban megjelenő Egyházának. Hangot kell adni ottani gondjainak, melyek gyakran kiesnek a szekuláris Nyugat látóteréből. Az egyháznak fel kell emelnie a hangját a fejlődő világ kizsákmányolása ellen, e társadalmak gazdasági és társadalmi jogainak védelmében, különösen is tekintettel az emberi élet, a nők és a gyermekek alapvető jogaira. Az Egyház számára elérkezett az idő hogy nevükben felfedezze prófétai hangját, s kiemelten is, megossza látomását az ökológiai igazságosságról, hogy az emberi család minden tagja élvezhesse és ápolja az őt megillető természeti forrásokat, most és a jövőben, mint Isten jó Teremtésének ajándékát.
Ez az Egyház nem fél a világtól; felkészült, hogy szolgálatba öntse magát, akár felismerik, akár nem. Ez az Egyház nem saját magával foglalkozik vagy önnön túlélése köti le, de feladataként osztozik az emberiség szükségeiben és jövőjében.
Ez egy olyan Egyház, mely követi a megtestesült és feltámadott Krisztust a történelem minden mélységébe és az emberi szív minden ürességébe, és mindig szeretettel. Amikor az Egyház éli ezt, akkor éli majd leginkább saját szentségi életét, ingyen adva, ellenszolgáltatás nélkül egy olyan szekularizált világnak, melynek lelke mindinkább éhezik.
Az ilyen Egyház képes tekintéllyel tanítani arról, hogyan osszuk meg a Teremtés kínálta forrásokat egymás között és hogy egy anyagi értelemben egyszerűbb, ám lelkileg gazdagabb életet éljünk: szolidaritásban minden férfival és nővel. Ez az Egyház képes a saját és mások teste tiszteletére tanítani, elutasítva a Teremtés és egymás eszközszerű és ártalmas kihasználását.
Az ilyen Egyház számára a szekularizáció nem fenyegetés hanem felhívás. Ez nem egy utópisztikus egyház, vagy amely egyfajta álmodozó humanista etikát dédelget magában.  A megfeszített Krisztust követve ez az Egyház nem fél a világért és a világgal együtt szenvedni; s miközben együtt él minden, bűneink által megkínzott valósággal, megérti a remény, a szeretet és a kegyelem halkabb győzelmeit is, az Úr szőlőjében „fáradozva és munkálkodva", amíg Ő meg nem érkezik.
Mindenek felett, az Egyház, melyet a második Vatikáni Zsinat megsejtett, tudta, hogy amikor a szekularizált világ formálisan tagadja is Istent, ő mindvégig jelen marad. Egy alázatos, szabad, misztikus Egyház képes lesz meglátni ezt, s belépni azokba a homályokba ahol Isten rejtve marad vagy épp elutasíttatik. Lehet, amint az Egyház megválasztotta az új pápát, nem fogunk félni szeretni ezt az Egyházat; amilyen most; amilyen lenni szeretne; amilyené Isten akarja, hogy váljék. Lehetséges, újra megsejtjük majd szíve nagyszerűségét és küldetését.

James Hanvey SJ írása (fordította a szerző engedélyével balintbeckett.blogspot.com)

2013-03-14

Nincsenek megjegyzések: