“I watch the AI, and the AI watches me / together we wither in a flowerless silence.”
There is no explanation for it, but now, as I sit down to write here again in Café Nero (Piccadilly Circus, Haymarket), this line came to me. Like an S.O.S. Morse signal from a nearby ship in distress. Perhaps the images and moods, crowding one after another in the mind, are sending messages to each other? An associative sea-quake, uncontrollable.
After the Chrism Mass of Holy Week, at Saint Andrew’s Holborn. With Uncle Joe and Philip, ravenous, we sit down for a hamburger. We suppress our hunger, but the sight of the City gives no joy. Philip notices that those walking in groups clearly belong to habitual work circles. But those who walk alone carry, silently, the suitcases of their own troubles under the weight of life. It is no accident that the street is not beautiful, even if its windows open onto fashionable workplaces. Yet it may also be that the eye is not open enough to perceive the beauty of our humanity walking along the streets. Or perhaps there is some strange, invisible gravity, which, like a hidden fog, conceals the beauty of human life. It may also be that neither the eye nor the medium of vision is at fault. But that the distortion of reality is real. That is: the fault truly lies within us.
It is difficult to weave all this together, though it is connected to what I want to write about. A question that has touched me in recent days: what explains that faith disappears, gradually vanishes from our lives? That faith which ought to be a daily act of thanksgiving for our life. Lavenham, the medieval village, one of its oldest buildings, sharpened this contrast within me. Today, when our lives are a thousand times (incomparably) easier and more livable than even a hundred years ago, it is precisely today that gratitude is missing from us. The Guild Hall, with its timber-framed rooms, cries out for this absent (interrupted) gratitude. For decades it served as a so-called “correction house” (a local prison), with sad and tragic stories. “I confess, I did indeed steal tobacco and raisins from a local merchant. I now await my execution, for my appeal has been rejected.”
The settlement was inhabited by agricultural workers. From the 1840s, the surrounding lands provided work and livelihood — until machines and modern production arrived. Life became harder and harder. A black-and-white newsreel from 1940 shows this difficult life. In contrast with our comfortable — one might say digital — present. The very contrast in quality of life cries out for daily gratitude. And yet, for some reason, we remain silent.
It is precisely this “something” that troubles me. What has caused — what causes — the disappearance of gratitude and faith? Returning to our opening image: is the fault in our eyes? Or does the medium conceal gratitude, like a sight that should be seen? Or, as in the street scene in the City, on the McDonald’s terrace by Chancery Lane underground: is the distortion of reality itself real? The uninterrupted deformation of our world?
I incline toward the latter. My working hypothesis is simple. Almost absurdly single-minded. And yet unavoidable. World history (and within it, our own lives) is like a street. Under normal circumstances, we would see clearly along the street. We could observe everything — figures, lights, the changing shop windows and signs — without distortion, without delay…
…But something distorts. It confuses human sight: we do not see what is there, not the same colours, or else we see nothing and no one at all at the very moment when they are present. In the end, no one even cares what is happening in the street, whether the street is there at all. This is the enforced transformation of the street scene. What was once a beautiful street, full of life and things to observe, has — because of this mysterious force — emptied out. Together with our eyes.
Let me be more direct. Every single war (the extinguishing of human lives, the extinguishing of street scenes) diminishes our capacity for faith. For gratitude. We no longer believe in God, because we no longer see the street in which we live. War reports (some call it, aptly, war pornography) fill the street — life, history — with the fog of blindness (ingratitude). And in painful contrast with the beauty and livability of our own lives: the churches stand empty. Those Christian interiors which, in fact, preserve — intact — the transparent (God-revealing) state of our streets. And the real, though hidden, unimaginably rich life of the street. The invisible street-festival.
31.03.2026
Láthatatlan utcabál
„Nézem az AI-t, és az AI néz engem / együtt hervadunk egy virágtalan csendben.” Nincs rá magyarázat, most, hogy leültem írni itt, újra a Café Néróban (Picaddilly Circus, Haymarket) ez a sor ugrott be. Mint egy s.o.s. morze vészjel egy közeli, veszélyben lévő hajóról. Talán a fejben kavargó egymás után sorjázó képek és hangulatok üzennek egymásnak? Asszociációs tengerrengés, kontrollálhatatlan.
A nagyheti krizmaszentelő mise után, Saint Andrew’s Holborn-ban. Uncle Joe-val és Philippel, farkaséhesen, beülünk egy hamburgerre. Éhségünket elnyomjuk, de a city látványa nem okoz örömöt. Philip figyeli meg, hogy a csoportokban menő emberek, nyilván, megszokott munka-társaság. Ám akik egyedül mennek, azok az élet terhe alatt, saját gondjaik bőröndjét cipelik, szótlanul. Nem véletlen nem szép az utca, hiába ablakaik menő munkahelyekre nyílnaik-zárulnak. Ám az is lehet, hogy csak a szem nem élég nyitott, hogy emberségünk utcákon lépdelő szépségét felfogja. Vagy: van valami különös, láthatatlan nehézkedés, ami, mint láthatatlan köd, takarja az emberi élet szépségét. Az is lehet, hogy sem a szem, sem a látás médiuma nem hibás. Hanem a valóság torzulása valós. Azaz: a hiba tényleg bennünk van.
Nehéz összefúznöm mindezt, pedig köze van ahhoz, amiről írni szeretnék. A napokban megérintő kérdés: mi magyarázza, hogy a hit eltűnik, egyre eltünedezik az életünkből? Az a hit, mely napi hálaadás kéne, hogy legyen az életünkért. A Lavenham, középkori falu, egyik legrégibb épülete erősítette fel bennem ezt kontrasztot. Ma, amikor az életünk ezerszer (összehasonlíthatatlanul) könnyebb és élhetőbb, mint akár csak száz éve is, épp ma hiányzik belőlün a hála. A Guild Hall épülete, fagerendás vázú szobái – ezért az elmaradt (megszakadt) háláért kiáltanak. Évtizedekig, úgynevezett „correction-house”-ként (hely börtön) szolgált. Szomorú és tragikus történetekkel. „Beismerem, valóban loptam egy helyi kereskedőtől dohányt és mazsolát. Most kivégzésem várom, mert a fellebbezésem elutasították.”
A települést mezőgazdasági munkások lakták. Az ezernyolcszáz-negyvenes évektől a környékbeli földek adtak munkát és megélhetést, míg a gépek és a modern termelés megjelent. Egyre nehezebb élet jött. Az 1940-ben készült fekete-fehér híradó film ezt a nehéz életet mutatja. Kontrasztban kényelmes, mondhatni digitális mánkkal. Maga az életminőség kontrasztja napi háláért kiált. Ám, valami miatt csendben maradunk.
Épp ez a „valami” az, ami nyugtalanít. Mi okozta-okozza a hála és a hit eltünését? Visszatérve nyitó képünkhöz: szemünkben van a hiba? Vagy a közeg takarja ki a hálát (mint megpillantandó látványt)? Vagy, mint a city-beli utcaképen, a Chancery Lane metró melletti McDonald’s terasztán: a valóság torzulása valós? Világunk szünet nélküli deformációja?
Ez utóbbira hajlok. Munkahipotézisem egyszerű. Szinte eszelősen egy-ügyű magyarázat. De mégis megkerülhetetlen. A világtörténelem (s benne életünk) olyan mint egy utca. Normálisan tisztán látnánk az utcában. Mindent megfigyelhetnénk, alakokat, fényeket, kirakatok, üzletcímek változását. Torzulás és késlekedés nélkül...
... De valami torzít. Összezavarja az emberi szemeket: nem azt látjuk, nem ugyanazt a színt, vagy éppen semmit és senkit sem látunk az adott pillanatban, ami és aki pedig ott van. Végül már nem is érdekel senkit, hogy mi történik az utcában, ott van-e egyáltalán az utca. Az utcakép kikényszerített megváltozása ez. Ami egykor szép utca volt, teli élettel és megfigyelni valóval – e titokzatos erő miatt kiürült. Szemeinkkel együtt.
Direktebb leszek. Minden egyes háború (emberéletek kioltása, utcaképek kioltása) csökkenti képességünket a hitre. A hálaadásra. Nem hiszünk többé Istenben, mert nem látjuk többé az utcát sem, amiben élünk. A háborús híradások (van aki háborús pornónak nevezi, találóan) a vakság (hálátlanság) ködével töltik fel az utcát (életet, történelmet). S életünk szépségével és élhetőségével kirívó kontrasztban: fájdalmasan üresek a templomok. Azok a keresztény templombelsők, amelyek, pedig őrzik, romlatlanul utcáink áttetsző (Istent láttató) állapotát. S az utcák valós, ám eltakart, felfoghatatlanul gazdag életét. A láthatatlan utcabált.
31.03.2026
