Titkos posztmodern dalok

TITKOS POSZTMODERN DALOK − EMLÉKEZÉS CSEH TAMÁSRA

 

Cseh Tamást hallgatom; a posztmodernről kéne egy cikket megírni. Utolsó, posztumusz kiadott lemeze, a Titkos dalok. Magam is kérdezgetem: de hát miért ő? De már ezen első keresővonalakban is tudom: jó okom van rá őt választanom.

Történelemre figyelése érdekel. A Fehér babák takarodója óta énekel, fő szerzőtársával, Bereményi Gézával egy hangon. S figyelik meg: mi minden változik körülöttünk és bennünk. Kimondják: mégis, mindig valami felfoghatatlan változatlanságban maradunk. Az emberen, mint könnyed szellő, suhan át a nagytörténelem. Észrevétlen. Megváltatlanul. E dalok nélkül soha nem értjük meg templomba járó nénikék, nagymamák senki által meg nem magyarázott fájdalmát: gyermekeik és az unokák lemorzsolódtak. „Nem járnak templomba."

 Cseh Tamás történetmondása mégis pozitív. Lehet, hogy ürességet játszik velünk a történelem, de az ember értéket ad ennek az − ideiglenes − reménytelen várakozásnak. „Az összes OTP és posta,/ Vasárnap bezár,/ Mindegyik számlám,/ Befizetve már.// Az összes részeges vasárnap egy percre megáll,/ S azt mondja: dél van most hát tehát.// Apám is megáll a tükörnél, s azt mondja megint, /Na, tessék, elkoptak fehér ingeink." (Telente Vasárnap) Cseh Tamás rácsodálkozik a történelem megváltatlanságára. Pontosabban: az ember által hordozott törékeny megváltáskísérletekre. S óvatosan hajol emberek fölé: valami különös reményt hordoznak ezek a magyarországi Vladimirek és Estragonok. Legyen bár nevük Antoine, Désiré, Hárskerti elvtárs, „János és Tamás"; az „Aranyhíd vendéglő" kitárt lakói. A posztmodern talán legpontosabb megfogalmazása, tényleg ez: „Na, tessék: elkoptak fehér ingeink."

Lehetne hozni a 30Y-t, a „poszt-Lovasi" zenésznemzedéket, a Péterfi Bori után jövőket. Számomra mégis meglepően „egyszólamú" zenék ezek. Az olcsó parfümök, elektromos gadzsetek, plázák világa. Ahol az „én" és a világ drasztikusan összementek. Mára, fészekből, egyházból kiesve ezek vagyunk.

 

„Na mi van beszartál most érzékeny gimis gyerek
hogy az egyiket a másik a másikat az egyik nem érti meg
mert hiába pont olyanok azok az elemi részek
az egyik fúr-farag aztán délutánra részeg

a másik a cigit anyutól meg a fater bora
és este a szobájukban ülnek és mind a kettő tök ostoba
nincsen olyankor kérdés úgyhogy válaszok is minek
az első lányra gondolnak nem arra aki jön hanem arra aki megy

 

Csúnya fiúk kosaraznak a szakközép udvarán
labda a kézbe' és aztán test a testnek
kosárra dobnak és egymásnak esnek
mer' az a narancssárga labda amit annyira akarnak
ígérete lesz az életben hogy életben maradnak
akkor is hogyha rájuk lép rájuk lép az élet

 

(30Y, Pusztítós )

 

Tényleg nagyot változott a szem tartalma bennünk. „Harmincipszilonos korukban", késő kamaszként, Cseh Tamás és Másik Jánossal töretlen, csodálatos tiszta hangon szólaltak meg. „Fehér ingben." Levél Nővéremnek: még embertől emberig megrajzolt viszonyokból állta világ. Otthonról indultak el; otthonba tértek vissza. S indultak el, velünk együtt, posztmodern történetmondásunkba.

 

Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk

Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?

Itt van a város, vagyunk lakói

Maradunk itt, neve is van: Budapest.

 

Reggelre kelve, ahogyan ez itt szokás,

Közértbe megy le tejért János és Tamás.

Házakon rések, azon kilépnek,

Házak közt járat, azokon járnak, indulnak el.

 

Tócsák tükrében magukat nézve.

Dohányszemcsékkel zakók zsebében, indulnak el.

 

(Budapest)

 

A különbség Cseh Tamás posztmodern történetmondásával, hogy ő még vándorol a külső történelemben. Ő még szemében hordozza frontról hazatért nagyapáinkat. Még számon tartja a zászlócseréket tribünök felett. Ő még keresi Csokonai, Petőfi, Széchenyi társaságát. Mert tudja, hogy a közös történetmondás mindig pontosabb. Mint ahogyan bogarak színes hátát, rétek színeit is: még figyeli, s érti nyelvüket. Ugyanaz a posztmodern sebzettség, de a lírai én még valóban lírai. A szón keresztül magányát és örömét a saját történelemből kilógó, társakkal együtt mondja el. Őriz egyfajta folytonosságot. Kimondja, hogy a kor fájdalmai nem idegenek más korok fájdalmaitól.

 

A tarpai grófné szép szőke lánya miatt
Sterlichter zászlós pisztolygolyónak szaladt
S Oszkay báró a rémes hír hallatán
Kardjába dőlt az ősi Oszkay-ház padlatán

S régi cselédje, kit Palkónak nevezett
Bal karján pedig elvágván az ereket
Vérit csorgatva tartott a kert végibe
Fehér virágok patyolatszirma hullt vérire

 

(A dédapa dala)

 

Különös, velünk maradó történetmondó Cseh Tamásé.  Gyökeret ereszt posztmodern történetünkben. A szerelem-tragédia képei nála azonban nemcsak a lírai én kudarca. A korszak, a rendszer kudarcát mondják el. A különbség? A mai történetmondóktól eltérően, Cseh Tamás mellől nem léptek arrébb a történelem angyalai. Fültávolságban maradtak. Ő marasztalja őket: nekik is mondja a kor történetét. Mert igazán csak az ember szemével lát helyesen a történelem Angyala. S a mennyei lények csak velünk egy ágyban feküdve; egy asztalnál, egy bárban, egy ébredésben, és egy elalvásban értik meg: nem csak hogy mi, de ki is, a szavaival és korával egyedül maradó ember.

A menny nem érti az ember törékenységét az ember vallomása nélkül. Ahogy az egyház sem értheti nélküle világát, amiben él. Ezért szükséges a posztmodern történetmondás. Ezért nem szabad képmutató idegenkedéssel elfordulni a ma, „kegyelmen kívüli" szövegeitől. Cseh Tamás, ellentétben a posztmodernt magas lóról leintőkkel és „negatívumként" megbélyegzőkkel, tanít a lényegest meglátni: a történelem érték. Érték: mert az ember hiányai Istent szólítják. Soha, senki nem fogalmazta meg élőbb érzékenységgel, mint a „Cseh-Bereményi": az elfáradó embertől marad mindvégig értékes a történelem.

 

Telente vasárnap én az ágyban maradok,

fel nem kelek, fel nem kelek,

csak vagyok, vagyok,

és ki nem lépnék a téli utcára.

 

Fekszem az ágyamban, s visszafelé számolom,

az éveket, az éveket,

s minden pereg,

oda meg vissza, ahonnan előjött.

 

Minden megy vissza egy távoli falrepedésbe,

Húzódik régi helyére.

Telente vasárnap az egész városban csend van,

S eltűnik minden a falban,

Ágyamnál megáll egy férfi és azt mondja megint,

Na, tessék, elkoptak fehér ingeink."

*

Ami Cseh Tamás történetmondásával posztmodern korunkban rokon: kiszolgáltatott futásunk. Csillogó képek, változó reklámok világa. S így helyezem sorai mellé, e posztmodern sodrás és kiszolgáltatottság egy karcosabb megfogalmazását. Menyhárt Jenő Európa Kiadója utolsó sorainak egyikét.

 

Azt hiszed, hogy adnak
Amikor éppen elveszik
Nem neked adják el a dolgokat
Hanem téged adnak el nekik
Reklámháború, bomba nôk
Gyönyörű áldozatok
Sajnálom, de én nem fogom
Senki arcát viselni a ruhámon
És nem tudom, hogy jön el a holnap
Nem tudom, mi az ami várni fog
De ha húsz év múlva a tükörbe nézek
Nem ôket akarom látni ott
Pedig azt akarják, azt akarják
Azt akarják, hogy azt akard

(…)

Ez egy koszos kis üzlet
És én most ide bemegyek
És az utolsó pénzemen
Veszek egy napszemüveget
Nem tudom, hogy ez mennyit ér
Fogalmam sincsen
De hogyha semmid sincsen
Egy napszemüveg lesz minden
Lesz, ami lesz
Lesz, ami lesz

 

(Itt kísértünk)

 

 

Európa, s ami még megmaradt belőle, tényleg kiadó." Posztmodernek rokonságáról beszélhetünk? Mert nincs éles szakadék „modernitás" és „posztmodern" között. Épp énekmondóink hangja mutatja ezt. „Nagynarratívák" (marxizmus, a piac mindenhatósága) és összeomlásuk az emberi szívben nem különül el. Nincs kijózanító cezúra a diktatúrák, amiből érkeztünk, és a „diktatúrátlanság diktatúrája" között. Szabadságunk passiótörténetének is mondhatnánk ez utóbbit. Az ember ugyanúgy függ. Ugyanúgy kiszolgáltatott. Ugyanúgy a reményre szorul.

Kezem is van, és lábam is van,
és úgy forgok, ahogy forogni kell,
fülem a hangra, szemem látásra,
és úgy hajlok, mint aki vízbe mer.
Vízből merítek, úgy mint az okos asszonyok,
futásra születtem, futni, mint prémes állatok.
Havas tarlókon futni,
loholni, mint csak róka tud,
akárki van nyomában,
a róka nem miatta fut.

(Vízöntő jegyében)

 

Cseh Tamás posztmodern történetmondása is belesimul rendszerváltozásainkba. Csöndesen megfigyeli, hogyan tűntek fel egünkön, sorban, a megszállók csillagképei. Bennünket is felszólít, figyeljük csak meg mi is korunkat. Mélyre látó szemmel.

 

A kéz mindent kiejt,
saját nyomába ragad a láb.

Sohase láttam ilyen időt,
farkasok járnak az ajtó előtt.
Óránk mindig megáll,
vagy mint a bolond, rohanva jár.
Sohase láttam ilyen időt,
esik az eső - száraz a föld.

 

(Sohase láttam)

 

S tényleg, milyennek is látszik ez a „poszt-csehtamási kor"? Talán ma is arról énekelne, ugyanazzal a „posztmodern otthontalansággal", hogy nehéz bízni egy jobbik énjét nem kereső korban. „Fázom és égek, mint azelőtt." Hisz mánk is tele van személytelen, befejezetlen történetekkel. Az emberrel többé nem angyalokkal áll szemben. S miről is énekelne ma? Miről beszélgetne el velünk, mostani, angyali tudásával? Talán arról, hogy ha nem gondolkodunk el a posztmodernről, akkor majd a posztmodern gondolkodik el rólunk. S ha nem szervezzük meg életünket, akkor majd ez a szép új világ szervezi meg a miénket. Helyettünk. S tényleg: nemde, a Google, Yahoo, stb. figyelő szemei mögül, tényleg, minden klikkedre ezer fül tapad. A fogyasztás cenzorai. (Itt eszembe jut Az Európa Kiadó egy másik dala. Kultikus ének volt, egyetemi klubokban, eldugott koncerttermekben. „Agyamban kopasz cenzor ül./ Minden szavamra ezer fül./ Valaki helyettem gondolkodik,/ Valaki helyettem távozik,// Bevettünk minden dumát,/ …Szavainkat elcseréltük,/ Morzsáinkat feléltük. Nem nyerhetek, nem veszthetek,/Ha nem leszek, hát nem leszek./ Szabadíts meg a gonosztól." (Szabadíts meg a gonosztól) E karcos, melankóliájában is üvöltő ima, fontos kontraszt Cseh Tamással. Egyedülállóan csöndes hang az övé. Amúgy is egy szál gitár. Szövegei példa nélkül ítéletmentesek. A modernitásban felgyülemlett agressziónak, erőszaknak nyoma sincs hangjában. Mindent megfigyel. Dalai azért nem tudnak megfakulni, mert lemond az ítéletről. Ítélethozatala nem elhamarkodott. Előbb egybegyűjt. Kimenekít, egy verbális bárkán. Az embert őrzi, a legapróbb részletekig, különös eltökéltséggel. Az történelem Angyala számára. S így jelenik meg a közbenjárás minősége hangjában.

 

Ha jól emlékszem, Menyhárt Jenő hiper-szenzitív lázadásával egy időben jelent meg Műcsarnok című lemeze.

 

„Este van már, este van,
minden madár festve van,
még fészkük is festett fészek.
….Én magam is festett vagyok. No lám!

Nézek festék szememmel,
és megfestett eszemmel
jól megfestett gondolataim vannak.

Hátam mögött almafák,
én vagyok az ifjúság:
egy tájképből hangulatos rész.

Jól megfestett engemet már valaki,
s kerteket, városokat pingált énmögém. No lám!

Tájképen, ki víg vagyok,
édes üdvözlés vagyok.
Festett révén mit tehetnék mást?

Azóta jócskán átkeltünk e Műcsarnok újabb termeibe. Abba „brave new world"-be, amit épp a Mr. Con and the Bioneers-al visszatérő Menyhárt énekelt meg, hiper-realizmussal.

 

 

Vak angyal, sötét árnyad vagyok,

Követlek téged

mint kerengő bolygók a csillagot.

Mondd el nekem, mi tartja bennünk

a dolgokat össze,

miközben körülöttünk minden szétgurul,

Együtt mindörökre, elválaszthatatlan idegenek,

Tarts szorosan, szoríts szárnyaidba,

Mert kihullok belőled, kegyelem

 

Tudod, hogy arról beszélek,

Hogy változik a környezet.

 

(I am a dark shadow).

 

 

S a „szomszédság" tényleg változik. Pl. a Google évi több-tízmilliárd dolláros nettó profitja mögül figyelik posztmodern érdeklődésünket. Nézd csak meg, szinte bármelyik oldalon, amit megnyitsz, ott látod a feliratot: „Google hirdetés". Célzottan érkeznek a gépedre, lekövetve kulturális, kereskedelmi, és egyéb érdeklődésedet. Célzott reklám-visszacsatolások szondázzák viselkedésedet. Tudják, milyen zenéket hallgatsz. Az áru nem az internet, ha nem te magad vagy. Így épül, apránként a személy körül egyfajta nagyon is reális kontroll. Megmondják, mit kívánj, az alapján, hogy virtuális sétáidon mi után érdeklődtél. Javaslatokat tesznek, hogy a hozzád hasonló személyek mit választanának. Mit vásárolnának. Így aztán, miközben hasonlóvá válhatsz azokhoz, akik hasonlóak hozzád, önmagad veszíted el. A fogyasztás formalinja őrzi tovább az embert. Rögzítik minden adatunkat, a virtuális térben hagyott minden ujjlenyomatod. Az ingyenes e-mailszolgáltatók legnagyobbjai, szóról-szóra átvizsgálják leveleid minden egyes sorát. Kereskedelmi célzattal. S bátorítanak, elég, ha bezárkózva élsz a mába. Fehér ingek nélkül.

*

Nos, ehhez a bezárkózáshoz képest kontraszt Cseh Tamás. S mily különös egybeesés, éppúgy, mint az Amerikába emigráló Bartók, mélyen együtt érez a kifosztott „indiánokkal."  Azzal a kultúrával, amelyet épp posztmodern korunk elődje, a varázstalanított modernitás gyűrt maga alá. Cseh dalaiban ez közösségvállalás a „rezervátumlakókkal" az, ami digitális felszíneink alól eszméltető személyességgel megszólal. Mert a posztmodern félbeszakítása − Mátrixforradlmak? − a személyesség feltárása. Egy pillanat alatt átérezzük, hogy az meztelenségnél nincs valóságosabb történetmondás. A rákérdezni tudásnál, a ruhát kérni tudásnál: nincs nagyobb hatalom. „Miért görbül, kicsikém a szád,/ Új ruhát, gondolok most rád." A szolidaritás és empátia. A feledett eredetekről érdeklődni. Ez az ellenállás és csendes erő születése. A ráhagyatkozás egy titkos, segítő erőre. Mert mint az indiántörzseknek, szövetségesre van szükségünk. De ki ez a szövetséges, akit e dalok meghívnak? Ez a kilátni akarás az posztmodern énből, ez a posztmodern meghaladása.

 

A férfi bátorsága olyan volt eddig nekem

Mint amikor a titkos fát vas oldallal,

Megüti a grizzly medve,

Ki hinné, ma már ingerült vagyok.

 

A halált vélem bizonyosnak,

S a nehéz szülést amikor,

A férfi vasdereka a szétnyílt comb között mozog,

Hol fogsz így lefeküdni, kérdezem magamtól.

 

Igen, mindez csak voltam,

Most még a bőröm is érzi azt,

Hogy semmi sem él sokáig,

Csak a hegyek és a levegő.

 

 Csak azt tartom bizonyosnak, hogy élek,

Mert sósízű a vérem,/ És nem azt,

Hogy nedves a föld, mikor nedves az eső.

 

Úgy hallom, apám anyámmal

addig játszottak kéthátú állatot,

Míg megszülettem. Nem biztos.

A kérdés a biztos: hol fogsz lefeküdni?

 

… A halált vélem bizonyosnak, s a nehéz szülést,

Amikor a férfi vasdereka

szétnyílt comb között mozog.

Hol fogsz így lefeküdni?,

kérdezem magamtól."

 

(Férfi bátorsága)

 

„Hol fogsz így lefeküdni?" Ez posztmodern korhoz való viszonyunk kulcsa. E dalok olyasmit tudnak, ami ébresztő posztmodernnel birkózó kereszténységünknek is. Fontos hagyaték. Mert belépni tanít az evangéliumok világába. Odafordulni ismét a külső történelem felé. Mert Cseh Tamás mezítelen járása a nagytörténelem esőiben, ilyen fontos irány. Egyik, talán legszebb dala a legmélyebb szimbóluma annak, mi is történt velünk a posztmodernben. Kultúrával, humanizmussal; s főképp velünk, az egyházzal. Magával a keresztény lelkiséggel. Azzal a spiritualitással, mely a Felvilágosodással történt szakítás óta, szüntelen visszavonul. Be, az emberi bensőbe. Be, templombelsőkbe. Elfordulva a külső történelemtől. Mert a természettudományok „szekulárissá" válásával elveszítettük a külvilágot. Nos, ezt a visszavonulást, mondja el Lee Van Cleef története, két arca.

 

Négy napja már, hogy nem ettünk, és Lee Van Cleef

csak ennyit szólt, hogy hejj, hejj, hejj, hejj!

Hogy átmentünk a városon és lőttek ránk,

csak ennyit szólt: „Hej, hejhejhej,hejhejhej!

Lee ilyen fiú.

(….)

Fényképész lett, ez járta róla.

Nevettünk, ha ez szóba jött: „Hej, hejhejhej,hejhejhej!

Nem, ez nem lehet Lee! Utánaszóltunk, de elsietett.

Sose felejtem el azt a csinos zakót.

Hej, hejhejhej,hejhejhej, ennek vége van.

 

Lee Van Cleef története, nemde elmondja, hogy talán túlságosan is „befelé imádkozunk." S narcisztikus módon, a korral szemben védekezve, észre sem vesszük. Hogy ez a visszavonulás az emberi bensőbe, egyoldalúság. Cseh Tamást úgy hallgatom, mint biztatást. A történelemben épp úgy kell keresnünk Istent, mint az emberi bensőben. Mert amire égetően szükségünk van: az a külső történelem megváltása. Gyógyítása. A kimerészkedni újra. Egyházias szkafanderek nélkül a posztmodernbe. Passiótörténetein megindulni, és megénekelni.

Cseh Tamás töretlen történetmondása nagy tanítás. A magyar történet felé fordulás épp úgy helye Isten fellelésének, mint az emberi benső. Sőt. Nagyon komoly meghívásunk van erre a fajta „misztikára". Megvallani, hogy Isten a történelem Istene. A posztmodern történetmondás Istene is. S mélységes örömmel kiegyenesedni újra, s büszkének lenni, hogy Fiát, nyilván nem ok nélkül, épp a zsidó-keresztény hagyományba küldte el. Rávezetni bennünket: szépnek látható a történelem. Széppé lehet. Mind a nagytörténet, mint a személyek közötti történetünk. Mert ez posztmodernből újra-születő, „kövek alatt, rejtőzködő" hit jobbik énünk visszatérése. A hit abban, hogy megváltozhat, átalakulhat, ami az arcaink között történik.

 

Csak még egyszer gyere elő
a résből, hol elbújtál, gyerekkorom,
csak kő legyek, csak bogár legyek,
és engedj újra füveiddel játszanom.
Még egyszer csak bújj elő,
vízben, kövek alatt rejtező, félelmes, álmos korom,
ízekben, bőr alatt rejtező,
ékesen bújj elő, kő alatt rejtőzködő.

Égő por a lábujjak között
és fényes fűszálak közt csillogó üveg,
iszap, ragacs és gyors vizek
és szégyen és sötétség és szédület,
még lehet, hát bújj elő,
vízben, kövek alatt rejtező, félelmes, álmos korom,
ízekben, bőr alatt rejtező,
fényesen bújj elő, kő alatt rejtőzködő gyermekkorom.

Tág égbolt alatt,
résben kövek alatt futó patak, futó vizek,
még lehet, hát bújj elő, gyermekkorom.

(Gyerekkorom)

 

Nagy tanítás ezt Cseh Tamástól elfogadni, hogy a miénk, magyaroké nem nihilista történet. S egyetlen szereplője sem Isten-telen. Nem, ha mellé lépünk elkóborolt történeteinknek. Csak megfordulni kell tudni. Szemtanújává lenni a felebarátnak: hogy létezik, mindegyikünkben, ez az metanoia-szerű odafordulás. Így idézem, befejezésként a megszülethető reményről a Petőfi halálát. Minden túlzás nélkül legszebb, történetünknek hangot adó zsoltárhimnusz ez.

 

 

Fehér zubbonyban,
sötét nadrágban az úton futok,
hátam mögött,
vive la republique − két ló dobog.
A hátam mögött
vashegyek futó célra hajlanak,
dzsidája végét
kengyelbe akasztja a két lovas.
Most...szembefordulni...
Vive la...szembefordulni...

Fehér zubbonyban - utolsó ruhám -
kengyelbe akasztott dzsidák előtt
− vive la republique -
szembe velem - vive... - lovak dobognak
és senki sem...

Nem, ne, csak így ne!
Hogy nem látja senki, nem így akarom!
Szembefordulni...
Nem látnak, nem tudják... csak dobogás...
Hisz nem is látják,
senki sem látja, hogy szembefordulok!
Így szúrnak belém
- vive la republique - így szúrnak belém.
Senki... lovak dobognak...
Nem, ne így legyen - vive la...

 

2011-02-01