Tóra és férfiszív

Luttrel Psalterium (1320-1340), Cseresznyelopó fiú

Tóra és férfiszív

A férfiszív gyógyítója a Tórával való találkozás. Történelmi töprengéseket rejt a szent szövegbe az Isten. S a zsidó biblikus spiritualitás zseniális meglátása: eljegyződni a szövegbe rejtett, igen nagy kérdőjelekkel. Nem véletlen, hogy a pszichoanalízis a zsidó Freudon keresztül születik meg. A zsidó közeledés a szöveghez egész más, mint a hatalommal való biztonságból érkező keresztény exegézis. A keresztény biblia-magyarázat nem kérdésekben, hanem egyértelmű instrukciókban gondolkodik. Ezt „így értjük". A szétszórtság, a kisebbségi, periféria-helyzet hozta ezt ki, de a zsidó szöveghez való viszony: küzdelem. A szövegben „szakadékokat" lát. Az emberi értelemnek, szívnek, sokszor józan észnek ellentmondó konfliktust. És erre igyekszik válaszolni.

Istennek jó humora, és még nagyobb pedagógiai érzéke van. Esélyt ad az embernek a z „önterápiára". S tulajdonképpen nincs is más megoldás, mint belülről gyógyítani a történelmet formáló embert. Meghívni a Szöveggel való birkózásra. S ha „értelmezése" hiteles, akkor a rejtvények alázatra és valódi gondolkodásra sarkallják. A férfiszív így gyógyul a Tórán keresztül; a „Tórát" tágabb értelemben is értve. A kérdésekkel való birkózás ad formát az emberi szívnek. Fegyver helyett energiáit története összeillesztésére használja. S közben maga is „Teremtővé" válik, hisz értelmet ad az értelmezés előtti szövegnek. S fallikus, destruktív történelmi birkózások helyett − a békébe invesztál. Békébe, és szerelembe. Mert ne feledjük el, a Szent szöveg kérdőjeleivel birkózva, legszebb képességünket élesztjük fel. Azonosulni tanulunk az ismeretlennel.

Akkor is igaz ez a pozitív ökonómia, ha a nagytörténet nem ezt mutatja. Nagy farokvillantó, fallikus körtáncot jár a férfivilág, mondjuk így, nagytörténelem. Háborúk és háborúk. Minimális kérdőjelekként − kérdéshordozóként − sem tudunk egymásra tekinteni. Nincs is szerelem. Nincs is béke. Nincs is valódi intimitás. Nincs is valódi óvása, növekedése a világnak. Nincs is ápolása a kultúrának. Nincs is védelme a kérdező − s következésképp szerető − emberi pszichének. Nincsenek nőknek virágot szedő férfiak. Mert nincs Tóra és férfiszív találkozása. Nem is találkozunk a történelemmel, elmegyünk benne hordozott igaz arcunk mellett. Kérdezetlenül és megválaszolatlanul.

Európai kultúránk judeo-keresztény gyökereihez visszatérni a Szöveg kézbevételét jelenti. A legférfiasabb tett. S a legnagyobb bátorság: kérdeztetni a bennünket analizáló Istentől.

Így kerül elém egy Mózes második Könyvéből egy szakasz. Az Aranyborjú imádásának története. (2 Móz 32. és 34. fejezetek.) Csupa kérdőjel. A szöveg Istent kegyetlennek és bosszúállónak mutatja be. Régi vád a monoteista vallások ellen, a robbanó agresszió. Isten kardjaink izzó hüvelye, kirántásra vár. Kár tagadni, archaikus rétege ez a vallásosságnak; és világban létünknek általában.

A történet egyszerű. Míg Mózes a hegyen van, a nép Áron vezetésével Aranyborjút épít, és imádja. Ösztönei szerint, „Egyiptomban" szerzett tudása szerint. „Indulj le, mert elromlott a néped, amelyet kihoztál Egyiptomból. Hamar letértek az útról, amelyet megparancsoltam neki" (2 Móz 32,7-8). „Látom, hogy ez a nép kemény nyakú [k'shei oret] nép. És most hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom, és végezzek velük. De téged nagy néppé teszlek." (2 Móz 32,10). Kemény nyakú nép. S kemény dió ez az a bennünk megszólaló Isten.

„Kemény nyakú": visszautasít minden bírálatot és instrukciót. S ez veszélyesebb, mint a hálátlanság. Ha egy nép változni képtelen, új helyzeteket tanulni: agressziót dédelget szívében. Épp olyan agressziót, mint amit „inverzben" Isten mutat. „És most hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom, és végezzek velük. De téged nagy néppé teszlek." Az aranyborjú imádása történelmi archetípus. A nyitottság hiánya. A bezáródás a saját szövegekbe. Ami nem ismer el „intertextualitást", amikor a Történetet szövegek és másságok találkozásaként olvassuk.

S erre a kemény-nyakúságra nem a büntetés, nem az erőből felőrlés a megoldás. Mózes, és tulajdonképpen „Isten" is ezt tanulja meg. (Mert a bibliában megfestett Isten sokszor a bennünk Istenből megértett „Istent" jelenti.) Először Mózes lekaszabol „azon a napon a népből mintegy háromezer emer-t". A borjú körül táncolókat. S kikkel? Ez is kemény dió, a papokkal. „Jöjjön hozzám, aki az Úré. Lévi fiai mind hozzágyűltek." (2 Móz 32,2). „Járjátok be a tábort keresztül-kasul egyik kaputól a másikig, és gyilkoljatok le testvért, barátot és rokont!" (32,27). Kemény dió ezek a helyek. Mégis fontosak. Az „egyház" önnön agressziójának kútjába itt tekinthet, igazmondó tükrébe. Igaza van Julia Kristevának, aki felfigyel a kereszténységen belül a szado-mazochisztikus viszonyra. Ami „ortodox", jutalom és jóváhagyás, önigazolás reményében azonosulunk vele, ami „nem ortodox", archaikus indulatokkal „undorrá" tesszük. A hitet és identitást veszélyeztető ellenségbe lehet rúgni.

Ekleziogén neurózisunk, hogy a közösségben felhalmozódott agressziót így vezetjük le. Boszorkányt látunk, égetünk, eretneket látunk, égetünk; hitetlen pogányt kardélre hányunk. Idegen kontinensek civilizációit karddal térítjük meg, üdvük, „ortodoxiájuk" érdekében. Régi történelmi séma ez. Mózes első dühében összetöri a frissen Isten által írt kőtáblákat.

Ám a szövegben Mózes is, és „Istene" (istenképe) is tanul. Nem a büntetés és megtorlás a megoldás. Hanem a kommunikáció. A közös szövegértelmezés. A vérszomjas férfiszív és Tóra találkozása. S Mózes arca ragyog, mikor másodjára jön le a Hegyről. A Talmud kommentárjai szerint „valami átalakult" benne. Mózes megváltozott. „Azt azonban nem tudta Mózes, hogy arcának bőre sugárzó lett, amikor Istennel beszélt" (2 Móz 34,29) Félnek e változástól. Ám Mózes, és immár valós Istene, kommunikálni hív. A szív és a nagytörténet analízisére. Kérdőjeleket és nyitottságokat választani az aranyborjú „zártsága" helyett. S ez az új dinamika működik. A valós önismeret lehetősége vonz. „Mózes azonban hívta őket, és akkor Áron meg a közösség vezetői mind visszatértek hozzá. Mózes pedig beszélt velük" (2 Móz 34,30-31)

S különös ez a találkozás. Utána „leplet tett Mózes az arcára" (34,33) Isten, a másik személy sohasem pontosan az, akinek látjuk őt. Saját történetünk sem. Nincsenek lezárt, véglegesen rögzült történetek, és emberi ítéletek. Én úgy olvasom, hogy ez az intenzív ragyogás − Mózes szívének pillanatnyi, intenzív gyógyulása és tisztánlátása. Ragyog a Szövegben (Isteni kapcsolatban) megpillantott kérdőjelektől. Ki- és leválasztatik a világból: mert a béke emberévé lett. Tórával eljegyződött férfiszív. S a Tóra a nő békességteremtő ereje is.

Ám az a ragyogó arc, s az azt elfedő kendő: a szem, az eddigi látás letakarása is. A történelem robogásának sok-sok eddig lerakott talpfáját kell felszedni, és áthelyezni. Mély szimbólum, ahogyan a keresztény bibliafordításokban a „sugárzott [hora] Mózes arcának bőrét"-ből, tévesen, „Mózes szarvakat [keren] növesztett" lett. Félre-olvasták a rokon szóalakot. S a következmény, hogy kereszténységen belüli „alszövegként" e szarvak átkerültek a zsidóságra. A zsidókat az ördögi szarvakkal azonosították. S tovább düböröghetett az aranyborjú logika: a nem mögé kérdezés. A „szadomazichisztikus" határkimérés: mi azonos, és mi fenyegetés identitásunknak. S így borzongok el, mennyire ön-analízis nélküli a „vallásosság" bennünk. S hová vezetett, milyen a valósággal szembeni passzivitásokhoz, a keresztények „nem kérdező", hanem kijelentő viszonya a Bibliával.

S ismét, a záró kép. Ez az írás tulajdonképpen egy barátom kérdésére született, hogy hallottam-e, hogy „a kereszténydemokraták a latin nyelvű mise bevezetését" támogatják. Nem hallottam, de nyelvi zárványaiba (s agresszív férfiasságába) zárkózni hajlamos katolicizmusunkról el tudom képzelni. S így ismétli meg magát, félő, nagy történelmi elalvásunk. Vissza az anyanyelv előtti szövegekbe, mely ön-analízisre alkalmatlan. S tulajdonképpen az analízis, mint olyan tagadása. Pedig, a katolicizmus formái, a mi felelősségünk. A kulcs az új Tórához/Evangéliumokhoz való viszony. A békéhez, mint Istenünkhöz való anyanyelvi viszony.

2011-02-17