(foto: balintbeckett)
Virágnézés Istennel
A-év, 6, hét, K. (Ter 6,5-8; 7,1-5. 10; Zs 28; Mk 8,14-21)
Hétvégén idős barátomnál, Savernake Forest-ben. Vasárnap elmegyek az istentiszteletükre. Kitartó „erdei" közösség. A lelkipásztor hiányában (kétszer jön havonta) a Common Prayer reggeli imádságát imádkozzák és éneklik orgonával. A végén rövid reflexió. Megindít ragaszkodásuk és hűségük a vasárnapi istentisztelethez. Döcög, a templom foghíjas, nem is túlságosan interaktív vagy személyes a hangvétel. Régi imádságok. De hűségben elmondva.
Nehéz, már vidéken is, közösséget teremteni. Pedig a helyzet mindig adott. Életünk körülményei, örömei, és kihívásai. A spiritualitás helyzete mindig adott. Sőt: csak spirituális helyzeteink vannak. Irigykedem pszichoterapeuta barátaimra. Milyen otthonosan mozognak, épp e mindennapi „spirituális helyzetekben". Mindenkit érdekel a saját története, hogy folyékonnyá és elbeszéltté legyen a történet. S bár a két terület rokon, mégis különbözik. Fontosnak látom az „Istenről való beszédet" fenntartani: mint kultúrát ápolni. S ami miatt az „irigységet" említettem. A vallási nyelv, amikor az egészséges, akkor épp ilyen közvetlen „elemző" viszony velünk. A „kegyes nyelv" ez a probléma. Sok mindent elfed. Rutin mögé enged bebújni. Az ismétlődésekben a teljesítmény-elismeréssel jutalmaz. Pedig milyen észrevétlen, és személyes kéne, hogy legyen az Istennel való kapcsolat. Akkor is, ha szükségünk van külső jelekre. A vallási rítus nem teher. Ebben erősít meg ez a délelőtti istentisztelet-látogatás is. Valódi emberek. Valódi egymás közötti viszonyokkal. Valódi érzésekkel, valódi családi történetekkel. S nyilván: megoldhatatlan történetekkel is.
Idős barátommal érdekes beszélgetés. Elmondja, férje halála után nem házasodott meg újra. Tudatosan. Mert érezte, hogy annyira úgysem tudna szeretni mást, mint a férjét. „Még mindig szeretem." Ilyenkor csodálkozom el. Ilyen erős lehet személy és személy közti kötődés. S mindez biztatás: hinni az életünk tartalmában. Tartalmasságában.
A tavasz első jele. Hóvirágok. Éjszaka szinte bevilágítják, ezzel jelzik, az út szélét. A természet e hirtelen változásai megváltoztatják, felnyitják az emberi bensőt. S nem is kéne mást tennünk, mint e kinyílásokat megfigyelnünk. És erről beszélgetni Istennel. S például elmondhatnánk neki, amikor rossz passzban van, hogy a világa tele van sok izgalmas változással. Például, amikor így látja a világot; nem egyszer velünk együtt. „Amikor azonban az Úr látta, hogy nagy az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve minden gondolata folyton gonoszra irányul, megbánta az Úr, hogy embert alkotott a földön, és mélyen bánkódva szívében így szólt: ʻEltörlöm a föld színéről az embert, akit teremtettem, az embert és a jószágot, a csúszómászót és az égi madarat, mert bánom, hogy alkottam őket!'" (Ter 6,5-8)
S valahol, miért ne nevezhetnénk ezt Heschel után, Isten „negatív" pátoszának? Amikor nemcsak magasztos, pozitív irányba „indulhat meg" Isten belül. Hanem, valós érzésekkel, végül is, emberek között lakozik. S valahol, szintén, sokkal barátságosabb ennek az istenképnek is esélyt adni, mint Karl Barth tévedhetetlen, szuverén, hatalmas, az embert állandóan krízisekbe, morális kihívásokba tevő Istene. Néha, problémás az a megörökölt „magastranszcendens" Isten. Aki mint egy érettségi vizsgaelnök, mindenható és mindentudó diákjai fölött. Ha Isten változhatatlan, „szenvtelen", akkor változhatatlan marad az ember is. Az Isten szükségeit feltételezni tudó ember lép ki igazán önmagából. S a világára rácsodálkozni tudó Isten az, akit életünkbe behívni lehet. S hogy a záró képet ne feledjem. Barátom konyhája, könyvtárszobája tele van virágzó virághagymákkal. A konyhaasztalon épp most megnyíló nárciszok. S mondja, épp Isten is mondhatná, „minden napra egy kis csodálkozás."
2011-02-14
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése