Totem és kinyílás
A-év, 7. hét, Sze. (Sir 4,11-19; Zs 118,165-175; Mk 9,38-40)
Figyelem az arab országokban a rendszerek hirtelen bukását. Meglep a világ törékenysége. S főleg a „szinkronicitás". Eltérő kultúrák, s itt, velünk, bennünk, Európa mennyire ingatag. S nem hiszem, hogy az arab világban csupán egy-egy elnyomó rendszer elleni tiltakozásról volna szó. Globális kultúránk egésze ingatag. Ezer szálon hat ránk a mediatizált válság. Nem könnyen reagálja le az emberi psziché: a régi bizonyosságokat maga mögött hagyni.
David Cameron brit miniszterelnöké az első hivatalos diplomáciai út. Üdvözli az arab világban beköszöntött demokráciát Egyiptomban. Kijelenti: az arab országok képesek a demokráciára. S másnap szalagcímek hozzák: a nagy brit fegyverkonszernek vezetőivel érkezett. Fegyvereket eladni. S a lapok kíméletlenül hozzák a statisztikát. Az afrikai országok „rezsimjeit" tömegoszlató fegyverekkel, és belső rendfenntartáshoz használható katonai gépekkel Nyugat Európa látta el, eddig is.
Gaddafi végórái szürreálisak. A kép, amikor hajnal kettőkor esernyővel beszáll egy kocsiba, bejárja a világot. Húsz másodperces interjút ad. Majd másnap, másfél óra. Kiégett épület előtt, szónokol a semmibe. Hallgatósága nincs, az állami televízió kameráinak teszi. S közben környezetéből mind többen, így a belügyminiszter is, átpártolnak a „forradalmárokhoz". S közben Líbiában, növekvő foltokban, de megszűnik az állam. Milíciák fegyveresei az északi részen.
Meglep, a népük milyen gyorsan „ejti" e diktátorokat. S azonnal nagyobb névhez, újabb erőhöz pártol. Iszonytató indulatok feszülnek a lefojtott arab világon belül. Szabadságvágy? Is, remélhetőleg döntően. Az arab kultúra identitás-válsága? Soha nem vallják be a hivatalos hangok. Ám már hosszú évtizedek óta őrlődnek a nyugati piac és reklámok szorításában e nemzeti identitások. A szeparatizmus, az erőszakos fundamentalizmus − mindig identitásválságot leplez le. Minél harcosabb, annál kétségbeesettebb és bizonytalanabb. A diktátorok ejtése a bűnbakképzés első huszárrohama. Kérdés, hogyan stabilizálódik a régió.
S érintőlegesen, de egy fontos érintkezési ponton, kapcsolódnak az evangélium sorai. Jézus gyógyítani kiküldött tanítványai felháborodva térnek vissza: találtak egy gyógyítót, aki az ő nevükben űzi ki a betegítő erőket. Reakciójuk emberi: el-vetés, ellen-érzés. „Mester, láttunk valakit, aki ördögöt űzött a nevedben. Megtiltottuk neki, mert nem tartozik közénk." (Mk 9,38) Pedig, ami történik, érthető minden oldalon. Az ördögűző, miután hallott róla, hogy Jézus nevének erejére a betegség démonai távoznak, egyszerűen átveszi „Nevét." A kor technikájának megfelelően először a betegítő erő nevét találták meg. Majd egy nagyobb erő nevét hívták segítségül. S a démon így uralmuk alá került. Tömegek, s közvélemény − sokszor rendszerváltozások idején − így „vált nevet". Régi urát lecseréli az erősebb érkező Névre. Mubarak egyiptomi elnök, Gaddafi líbiai vezető így találta magát hirtelen „ország nélkül".
Jézus reakciója eltér a tanítványokétól. Semmiképpen nem akar bezárkózó, militáns szektaként mutatkozni. A szállóige, amit használ, ezt fejezi ki: „Aki nincs ellenünk, az velünk van." Korabeli liberális, „kiegyező" politikai párt jelszava lehetett, akik megbékélést hirdettek a megszálló római hatalommal. Itt többről van szó.
Kereszthez való viszonyunkról. A Kereszt, mint kulturális szimbólum, az identitás kifejezője. Hitbeli értékek, tanításbeli egyezés kifejezője. A közösség önazonosságát foglalja össze. Funkciója azonban kettős. Nemcsak az identitás határainak pontos kimérése. Legalább ilyen hangsúlyos az, hogy befogadásra szólít. A kereszténynek érdeklődnie kell világa iránt. Szüntelen lebontogatni azokat a tabuisztikus határokat, amit a Kereszt első használata jelent. S valóban, nem is gondoljuk át, mennyire kizárólagossá vált a „bezárkózás", mint Kereszthez való viszonyunk. A „mi" és „őkre" osztott világ. A konstantini időktől, amikor a „Kereszténység" az állam részéről elismerte a keresztény értékeket, a status quoért való támogatásért cserébe. Talán, itt rögzült a kereszthez mint „tabuhoz" való viszony. S ami ettől eltért, félelemmel és erőszakkal reagáltuk le. A Kereszt így „homogenizált", s tűrt meg csak „magához hasonlót". A dél- és észak-amerikai civilizációk leigázása, mint „küldetés" ebből a Kereszthez való viszonyból fakadt. Az ázsiai és afrikai missziók „doktrinális homogenizálása" is, mint program. Az evangéliumi jelenet emlékeztető: újra kell tanulnunk a Kereszt mint „kinyílás" jelentését. Melyet a tabu-viszony elfojtott. Ebben a törékeny világban ez a kinyílni tudó kereszténység lehet, és lesz, Jel. S elsőként, személyes életünkben. Amikor merünk nem „tagadni", hanem szembenézni, érinteni, megnyílni ott, ahol eddig hárítottunk és bezárultunk.
2011-02-23
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése