Pohár és asztalközösség
Nem akarom feledésnek engedni ezt a képet. Nem szabad. Múlt hét. Hazafelé úszás után. A Szent Lukács templom kertje melletti pub. Benézek az ablakon, a Fulham meccs utáni interjú. Gera megint csere volt, a végén. Indulnék. Ekkor látom az utcai asztalnál korombeli nő ül. Alszik. Láthatóan italtól kiütve. Metszően hideg tél. A kerek asztal. Fa székek. Poharában fehérbor. Suhancok jönnek. A nő képébe üvöltenek. Haladtukban. Le sem lassítanak. Úgy fordulnak vissza. A mozdulatlan bódultban eltemetve a világ, most, minden bajával. Megsajnálom. Mi mást tehetek.
Fel sem kellett idéznem a képet. Egész héten kísért. Honnan is jutott eszembe? Megvan. Ma James-szel beszéltem. A központjukat érdekelné az ikonfestés a Farm Street-en. Még tavaly nyári terv, brüsszeli barátaimtól. Az ikonfestést szeretném megpróbálni szenvedélybetegekkel. Nem vallási alapon, egyáltalán nem. Ikont festeni teljesen vallási utalások nélkül. Nem keresztény érdeklődőknek, hanem gyógyulni vágyó, démonaikkal küzdő embereknek. Mint az a nő, ott, az utcán.
Másként látom ma az ikont, mint évekkel ezelőtt. Amikor kurzusokat, gyakorlatilag lelkigyakorlatokat tartottunk. Ami megmaradt, és amit kiemelek, az a gyógyító erő. Beszélni fogok brüsszeli barátaim francia barátjával, itt, Londonban. Végzettsége a szenvedélybetegségek, módszerek érdeklik. Az ikont most nem vallási alapon közelíteném meg. Hanem mint nyelvi emlékezetünk felfejtésének eszközeként. S most felidézem azt a poharat az asztalon. Tisztán látszik. Két-három korty fehérbor, ami maradt. S a pohár körüli láthatatlan szenvedéstörténet.
(...)Az ikon megfestése, számtalan rétegével. Újra-festeni az arcot. Újra átélni a csendet, ami elől futunk. Meglassítani az élet rohanását, mert ezt kívánja meg e festés ritmusa. A traumák ottmaradnak. Súllyal. Van, aki túl tud lépni rajtuk, terhüket hordozva, van, aki nem. S ez élet farkas-rendje, nincs vélelem. Nincs idő, kicsinyke idő sem, még egy esély rendbe hozni, újrakezdeni. Nincs bizalom. Épp akkor nincs, amikor az a legtöbbet jelentené. Nem. Túllépnek, döntenek, és nincs visszaút.
S közben: mindenki a gyógyító, az újra kezdő szóra vágyik. Az első megbicsaklás előttibe. Abba az ősbizalomba, ami mindenkit megjelölt.
S így gondolok az evangélium soraira. A benne rejlő jövés-menésre. Ilyen poharak, és feljelentések, megbicsaklások, és emelő örömök között járnak az első tanítványok. Visszatérve a gyógyításból, tanításból. Valójában a kor töredékességeiből. Reménytelenségeiből. S milyen különös, a közeg pozitívan reagált. Kinyílt: mert az ember, legbelül, mindig enni kér. S ha arcára-életére szabott a tanítás, azt felismeri. "És az apostolok összegyülekezének Jézushoz, és elbeszélének néki mindent, azt is, a miket cselekedtek, azt is, a miket tanítottak vala."(Mk 6,30)
2011-02-04
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése